Láng Zsuzsa Spiró György: Ez bizony súlyos csalás

Demeter Szilárd, a PIM főigazgatója alaposan felkorbácsolta a kedélyeket a közelmúltban tett kijelentéseivel. Spiró György Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, irodalomtörténész és műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja ezek közül egyetlen állításra kívánt reagálni.

Azért kerestük, hogy elmondja, mit gondol Demeter Szilárd nyilatkozatairól, de már az első kérdésnél közölte: nem szeretné kommentálni a miniszteri biztosnak a mai magyar irodalomról elhangzott véleményét.

Mindenki maga dönti el, hogy miről milyen véleményt közöl. A Mandiner hasábjain megjelent valótlan állítást azonban meg kell cáfolnom, mert korábban is sokan hangoztatták, és elég elterjedtnek látom. A főigazgató nyilatkozatai szerint a Digitális Akadémia tagjai „alkotói ösztöndíjat”, „DIA-juttatást”, „jelentős havi apanázst” kapnak; a főigazgató hol így, hol úgy keveri az eltérő fogalmakat, ami rendkívül megtévesztő.

A főigazgató azt mondta, „az a bajom Parti Nagy Lajossal, hogy a Digitális Akadémia tagja, életműve okán kap jelentős havi apanázst. A magyar adófizetőknek eddig közel 90 millió forintjába került az, hogy eddigi irodalmi munkásságát jelentős magyar szerzőként másodvédetten közzétesszük.”

1998-tól 2007-ig a DIA évente kötött szerzői jogi, nem kizárólagos felhasználási szerződést a tagok műveinek digitális közreadására. A technikai lebonyolítást a Neumann-ház végezte, a DIA befogadó gazdája a Magyar Irodalom Háza volt. 2008 január elsejétől életfogytig tartó felhasználási szerződés lépett érvénybe a Digitális Akadémia tagjai és a DIA szerkesztőségének helyet adó Petőfi Irodalmi Múzeum között. A szerzői jogdíjat nem lehet sem ösztöndíjnak, sem apanázsnak, sem állami támogatásnak nevezni, annak a neve szerzői jogdíj még akkor is, ha nem tart a szerző halála után 70 évig. A szerzői jogdíj és az állami támogatás jelentősen eltér egymástól. A támogatásért pályázni kell; a DIA tagjai nem pályáztak, őket meghívták. A szerzői jogi megállapodás mögött teljesítmény van, jelen esetben a DIA tagjainak teljes életműve, az is, amit már megírtak és az is, amit majd fognak írni, sőt elvileg a róluk szóló fontosabb irodalmat is digitalizálják. 1998-ban az akkori kulturális vezetés úgy döntött, hogy a „digitális halhatatlan” szerzők műveit megosztják a neten olvasni képes magyar közönséggel, megbízhatóan archiválják a jövőnek, és minden határon túli magyar számára is elérhetővé teszik. A skandináv országok példája lebeghetett a kulturális vezetés szeme előtt, ahol egy író, ha írt egy sikeres művet, attól kezdve életjáradékot kap, hogy a következő műveit gond nélkül megírhassa. Magyar Bálint kulturális és oktatási miniszter és Török András, az NKA vezetője el akarta kerülni a szubjektív döntés ódiumát, az élő Kossuth- és Babérkoszorú-díjasokat hívták meg az akadémiába, harminckilenc szerzőt. Azóta se lehetünk többen; az új tagokról a tagok szavazata dönt. Néhány évig évente részletes tájékoztatást kaptunk arról, hányan töltötték le a műveinket. Örültünk, hogy sok-sok százezren, és egyre többen; kár, hogy a tájékoztatást mostanra abbahagyták. A letöltés lehetőségét időközben sajnos megszüntették, hiába háborogtunk. Már csak online lehet olvasni a műveinket, ehhez olvasóprogramot kell telepíteni. A rendszer nehézkes lett, holott a mi szerződés szerint járó díjazásunk azt a veszteséget is kompenzálja, amit az okoz, hogy kevesebben veszik meg a könyveinket, ha a neten is olvashatják. Egy közepes havi nyugdíj összegét kapjuk átalányban, ami annyi, amennyi az én tizenhárom éve megállapított egyetemi docensi nyugdíjam.

Ebből hogyan lett az állítólagos 90 millió forintnyi támogatás?

Nem támogatás, hanem jogdíj... Soha életemben semmilyen rendszerben nem folyamodtam irodalmi ösztöndíjért és nem pályáztam állami támogatásra, el sem fogadtam volna. A 90 millió úgy jött ki, hogy 23 éve létezik a DIA, tehát huszonhárommal megszorozták a ma érvényes éves díjat, mintha minden eddigi évben egyaránt évi 4 millió lett volna a jogdíjunk, mint az idén. Hát ez bizony súlyos csalás. 1998-ban évi 936 ezer forintot kaptunk; a főigazgató volt olyan kedves, és visszamenőleg megszorozta néggyel... Az 1998-ban a DIA-tagoknak megállapított négyszeres minimálbér, amit a statútum szerint meg kellett volna tartani, 2021-re kevesebb mint a kétszeresére csökkent. A jogdíjunkat évente csak a hivatalosan megállapított inflációval növelték, és a minimálbér-növekményt nem vették figyelembe, akárcsak a nyugdíjak esetében, ugyanaz is lett az eredmény: a korrigált összeg évről évre veszített az értékéből. A megélhetésre és a nyugodt munkára még mindig elég, ez volt az alapítók célja. Vannak olyan művészeti egyesületek, amelyek tagjai – nem néhány tucat, hanem néhány száz ember – lényegesen nagyobb havi apanázst kapnak, minden ellenszolgáltatás nélkül. Mi a jogdíjunkért a szerzői korrektúrát is elvégezzük, amit sajnos újabban már elmulasztanak átvezetni, így az eredeti céltól, a kritikai kiadásnak megfelelő színvonaltól a DIA radikálisan csökkentett szerkesztősége egyre messzebb kerül.

Azt gondolná az ember, hogy a szerződő felek közti írásbeli megállapodást nehéz egyoldalúan megváltoztatni...

Az élethosszig tartó megállapodás aláírása óta az egymást követő főigazgatók többször is olyan nyilatkozatot bocsájtottak ki, amelynek szövegét velünk nem egyeztették. Pár éve következetesen állami támogatásról beszélnek, sőt egy éve a legnagyobb elképedésünkre a tagoknak eljuttatott levélben azt is leírták, hogy a DIA tagjai bármikor lemondhatnak a tagságukról. Ugyan milyen bűnt követhet el egy állami szerv, hogy mi ennyire radikális módon ne kívánjunk közösséget vállalni vele? Netalán olyanokat nyomnak be közénk, akiknek a nézeteivel messzemenően nem érthetünk egyet? De hát az alapszabályellenes. Vagy annyira ordas nyilatkozatokat tesznek, amiket már nem viselünk el? A mi nevünkben nem nyilatkozhatnak. Ezt a különös, másfél oldalnyi szöveget tavaly feltették a DIA honlapjára, nemrég még ott volt. Tanácskoztam néhány szerzőtárssal, mi a teendőnk, aztán nem reagáltunk rá.

Milyen szerződés az, amelyik egyoldalúan felrúgható?

Egy illetékes tavaly arról értesített, hogy a 2007-es szerződésnek a PIM-ben nincs nyoma, elvesztették.

Ez sajnálatos ugyan, de az összes tagnál megvan nyilván...

Biztosan nekem is megvan valahol a paksamétahalomban. Persze, ha az állam jogászkodni kezd, garantáltan nem az állam szenved el idő- és energiaveszteséget, erről vannak tapasztalataim.

Megkérdezhetem, hogy miért ez az egyetlen szegmense a miniszteri biztos megszólalásának, amire reagálni akart? Súlyos kritikák és meglehetősen szubjektív ítéletek hangzottak el a magyar irodalom legnépszerűbb, legolvasottabb képviselőiről, nem beszélve a színház intézményéről, amelynek – Parti Nagy Lajossal és a „Závadákkal” együtt – sikeres és ünnepelt szerzője.

Sokan beszélnek szubjektíven összevissza. 1986-ban vitáztam egy ócsárlóval életemben először és utoljára; beláttam, hogy kontraproduktív. Pár napja találkoztam Parti Nagy Lajossal, akit több mint két évtizede a legjobb barátaim közé sorolok, és gratuláltam a Demeter-díjához.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.