Nemrég tartottál egy TEDx előadást, amit a közönséghez intézett kérdéssel zártál. Egy terápiás folyamat során is sokszor fontosabb megtalálni a kérdéseket, mint a válaszokat. Melyek voltak az életed fontos kérdései?

Nagyon sok kérdés merült fel bennem az életem során, amelyek segítettek a következő szintre lépni. A családomban voltak művészek, senki nem dolgozott a médiában, mégis, tudtam, hogy az én utam más. Ilyenkor megkérdezed magadtól, szembe tudok nézni a lehetséges kudarcokkal. Aztán, amikor nem vettek föl a Színművészeti Egyetemre, felmerült bennem: fontos, hogy el legyek ismerve egy intézmény által, vagy a céljaim komplexebbek? Tévés műsorvezetői pályám vége felé jött a kérdés, hogy mi a jövőm? Ha a pályán maradok, akkor a jövőm egy reggeli műsor, esetleg egy tehetségkutató showműsor vezetése. De érdekel-e ez engem? Elég gyorsan megkaptam a választ magamtól, hogy nem, ez nem lehet a célom. A legutóbbi nagy kérdés pedig az volt, harminchárom éves koromban, hogy tulajdonképpen ki vagyok én? Támogatja-e azt a személyt, aki valóban én vagyok, a környezet, amiben él, illetve én tudom-e támogatni a környezetemet? Akkoriban Tel-Avivban éltem, és rá kellett jönnöm, hogy az utam egyfajta visszavonulás irányába mutat. Akkor dőlt el, hogy Methanára költözünk.

Mit jelentett számodra a visszavonulás?

Azt, hogy több időt tölthetek emberekkel, akikkel értékrend-mentén nagyjából egy szinten mozgunk, a magunk választotta közegben, és kevesebbet azzal, hogy én próbáljak része lenni egy olyan társadalomnak, amelyben nehezen találom a helyem.

Úgy fogalmaztál, hogy „nem lehet ez a célom”, amikor arról beszéltél, hogy nem akartál a televíziózásnál maradni. Jól állt neked a képernyő, megvan a tehetséged hozzá, úgy tűnt, élvezed is. Függetlenül attól, hogy mást választottál, miért érezted úgy, hogy nem lehet ez a választásod?

Egy profitorientált kereskedelmi televíziónál sok olyan döntés születik, amelybe nekem sem műsorvezetőként, sem szerkesztőként nem volt beleszólásom. Idővel kezdtem meghasonulni, ez pedig elvitt egy komoly mentális mélypontra. Sem boldogságot, sem sikerélményt nem találtam ebben. Lehetőségeim mindig voltak és lesznek, de gyakrabban mondok nemet, mint igent. Gyakran megkérdezik, hogy akkor mégis, miért szerepelek időnként show-műsorokban. Semmi bajom a populáris kultúrával, értékelem, szeretem a glamúrkultúra bizonyos elemeit, de az már az én döntésem, hogy mennyire veszek részt benne. Mostanra a kapcsolatom Magyarországgal sokkal fontosabb és mélyebb annál, minthogy állandóan azon gondolkodjak, hogy a hazai piacon nekem hol a helyem, mi a szerepem. Sok rossz dolgot lehet mondani a közösségi médiáról, de az biztosan jó benne, hogy én képviselem saját magam, én szabom a határokat.

Miért ez az erős vágy a közönség részéről, hogy a szereplő, akit követnek, legyen kategóriákba sorolható? Te is sokszor megkapod, hogy vegánként miért állsz szóba mindenevőkkel, vagy miért szerepelsz reggeli műsorokban, ha kiszálltál a tévézésből.

Abból táplálkozik ez a vágy, hogy sokan félnek felfedezni saját magukat. Amíg válogathatnak a címkék közül, egyszerűbb keresztülmenni az életen. „Én vallásos vagyok, ez a politikai irányultságom, ilyen a stílusom, azt a zenét szeretem, olyan típusú ember vagyok…” Ezekből az állításokból csak egy végtelenül leegyszerűsített keretet lehet teremteni az élethez. Ez nem eredendően rossz, vannak, akiknek kell, hogy struktúrán belül tudjanak létezni, de én szeretek árnyalatok között élni. Az emberek úgy érzik, hogy akkor gerincesek, ha elkötelezik magukat egy ideológia mellett. Szerintem viszont állandó változásban vagyunk, ideális esetben folyamatosan egyre többet tudunk különböző témákról, és ez alakítja a véleményünket. Ember, aki igazán merészen akarja kiaknázni egy értékes élet lehetőségeit, nem gondolkodhat fekete-fehérben.

Ez véletlenül sem jelenti azt, hogy elvtelenné kell válnunk: attól még száz százalékig vegán étrendet tartok, hogy olyan éttermekkel is dolgozom együtt, ahol kínálnak húst, és nem az alapján döntöm el, hogy írok-e egy magazinnak, hogy az NER vagy ellenzéki lap: minden porondon képviselem az LMBTQ emberek, a menekültek, a cigányok vagy bármilyen kisebbség jogait. Ezt nehezen emésztik meg az emberek, mert ha belegondolsz, hogy milyen sok lehetőség nyitott, akkor rájössz, hogy ebbe bele lehet bolondulni. Holnap elmehetsz apácának egy keresztény gyülekezetbe, vagy lehetsz junkie New York utcáin, kitalálhatod, hogy annyit ártottak neked a szüleid, hogy megtagadod őket, de azt is, hogy anyukád a legjobb barátod. Van, aki számára az hatalom, van, akinek rablánc, de én hiszem, hogy elsősorban magunk írjuk a történetünket. A sok nyitott út gondolata sokaknak ijesztő, így keretet rajzolnak maguk köré. Én pedig inkább feszegetem ezeket a kereteket.