Szlovákia: bocsánatkérés a zsidótörvényekért

Bocsánatot kért Szlovákia kormánya egy 80 éve kiadott zsidóellenes törvénykönyv miatt. A római pápa szlovákiai körútja után újabb gesztus segít szembenézni a közös zsidó-szlovák-magyar múlttal.

Az egyetemes magyar történelem egyik alig ismert, de izgalmas és a magyarországi történetekhez sok szállal kapcsolódó, tarka világa a szlovákiai zsidóság sorsa. A szlovák és magyar nacionalista koncepciók közé szorult, soknyelvű és többkultúrájú közösség tagjai életük egy pontján olyan emberi dilemmákkal álltak szemben, amelyek Magyarországon is ismerősek lehettek. Nem kevésbé fontos, hogy a második világháború után szlovák és magyar oldalon keletkezett történelmi sérelmek – lakosságcsere, 1968-as katonai bevonulás - újabb, ki nem beszélt traumákat jelentettek. Éppen ezért van különleges emlékezetpolitikai jelentősége magyar szemmel is, hogy 2021 szeptember 9-én, a nyolcvan évvel ezelőtt megjelent, a szlovákiai zsidóságot emberi jogaitól és szabadságuktól megfosztó és később deportálásukat eredményező Zsidó Kódex elnevezésű törvénygyűjtemény miatt a szlovák kormányfő elnézést kért. 

„Elítéljük az akkori államhatalom cselekedeteit, és mély sajnálatunkat fejezzük ki a tragédia miatt, amely ártatlan áldozatokat követelt. A szomorú évforduló alkalmából lelkiismeretvizsgálatot végzünk saját állampolgáraink ellen elkövetett bűncselekmények miatt, amelyek haláltáborokba való deportálásukkal zárult” – áll a közleményben. 

A törvénykönyv szlovákiai elítélése és a bocsánatkérés azt üzeni, hogy nem szakadhatunk el történelmünktől, de azzal meg lehet tudni békélni. Mindez olyan korban történik, amikor a háborús szlovák állam elnökét, Jozef Tisót egyes politikusok a demokratikus Szlovákiában legitim elődnek tartják, míg a mai illiberális Magyarországon a két világháború közötti korszak ellentmondásos szereplőit igyekeznek rehabilitálni. Mégis, szembeötlő ott a különbség, ahol az egyik miniszterelnök részvétet sugárzó gesztust gyakorol, míg a másik Horthy Miklós kormányzót „kivételes államférfinak" tekinti.

A Monarchia népei között a 19. században egyféle középkori antijudaizmuson alapuló vallási antiszemitizmus létezett. A középkori eredetű hagyomány szerint a keresztények a zsidókat vádolták Jézus kereszthalála miatt. A magyar és szlovák nacionalista politikusok a zsidókat gazdasági téren ugyanúgy kizsákmányolónak látták, politikai szinten pedig baloldalinak és liberálisnak. A szlovák nacionalizmus azonban új elemmel bővült: a zsidót nemzeti alapon nem tartották szlováknak, hanem magyarnak vagy magyarbarátnak. Ennek oka a Monarchia magyar politikai elitje és a helyi zsidóság között létrejött íratlan társadalmi szerződés volt. Karády Viktor szociológus szerint a zsidóság kulturálisan, nyelvileg asszimilálódott a magyarsággal, cserébe a magyar állam polgári-jogi védelmet nyújtott számukra és részt vehettek a társadalmi életben. Csakhogy a nemzetiségek, így a szlovák nemzeti elit, a hasonló asszimilációs ajánlatot nem fogadta el a magyar politikai elittől és fokozatosan elidegenedett Budapesttől. A magyar állam pedig a zsidósággal kötött jelképes megállapodást 1918 után a Horthy-korszakban mondta fel. Akkor kezdte a zsidót nem vallási, hanem faji alapon definiálni, s már 1920-ban megszületett Európa első zsidóellenes diszkriminatív jogszabálya (numerus clausus-törvény). A történelmi Magyarország összeomlása és háborús kudarca miatt a zsidóság lett a bűnbak állítólagos „nemzeti hűtlenségük" miatt. 

A Monarchia felbomlása és az új nemzetállamok létrejötte nem jelentett törést a régió antiszemitizmusában. De a húsz évig tartó első demokratikus csehszlovák köztársaság összeomlása után, a zsidó faji alapú jogi definíciója Csehszlovákia utódállamaiban csak a müncheni egyezmény (1938 március) utáni évben jött el. A korabeli szlovák politikai elit magasrangú képviselői, a Hlinka-féle Szlovák Néppárt politikusai egyre változatosabb formában, nyíltan antiszemita jelszavakat kezdtek hangoztatni a szlovák autonómia kihirdetése után (1938 október). Ekkor jelent meg az igény a szlovák társadalomban a numerus clausus bevezetésére is. A szlovákiai túlélőkkel készült interjúkból tudható, hogy egyöntetűen az 1938-as évet tekintették fordulópontnak a szlovák állam politikájában. Az első bécsi döntés (1938 november) után Horthy Miklós Magyarországa elfoglalta a szlovák autonóm terület déli területeit. A szlovák nacionalista narratíva „a szlovák földek elvesztéséről, elrablásáról", a magyar nacionalista narratíva „a magyar földek visszatéréséről" szólt. A szlovák autonómia vezetői a bécsi döntés után négy nappal úgy döntöttek, hogy a magyar állam által újonnan megszerzett területekre szlovákiai zsidókat deportál. Az akció végül csak két napig tartott, október 5 és 6 között, de így is sikerült 7500 szlovákiai zsidót a régi-új magyar fennhatóságú területekre küldeni. A magyar hatóságok ekkor szembesülnek először azzal, hogy a „visszatért területekkel" jelentős zsidó népesség is magyar uralom alá került, illetve, hogy a szomszédos országokból megpróbálják elűzni zsidó származású honfitársaikat. Ez a dél-szlovákiai akció volt a nyitánya a nem magyar állampolgárságú, de sok esetben magyar anyanyelvű vagy részben magyar identitású, Magyarországra deportált zsidók elleni erőszakos fellépésnek, amely 1941 augusztusában a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlásban csúcsosodott ki. Az Orbán-kormány egyik ideológusa, Schmidt Mária előszeretettel hangsúlyozza a Horthy-korszak békés, befogadó zsidó-politikáját, amelyet az egyébként a közvetlen üldöztetésnek nem kitett, budapesti zsidóság sorsával próbál alátámasztani. Csakhogy a dél-szlovákiai eset azt mutatja, hogy a menekültként érkező zsidóság egy részével a magyar állam hasonlóan kegyetlenül bánt, mint szomszédai. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a szlovák történészek egyértelműen deportálásról írnak a szlovák állampolgárok kitoloncolása kapcsán, és nem „idegenrendészeti eljárásról”. 

A Zsidó Kódex megjelenését masszív antiszemita propaganda előzte meg. A jogi rendeletek okát hivatalosan meg sem próbálták racionálisan indokolni. A propaganda-üzenetek lényege a zsidók gazdaságban birtokolt állítólagos befolyásáról szólt, illetve az olyan évszázados vallási hiedelmeket ismételgették, miszerint a zsidók tisztességtelenek és integrálhatatlanok a keresztény társadalomba. A Zsidó Kódex vagy hivatalosan a zsidók jogállásáról szóló 1941 szeptember 9-én, parlamenti vita nélkül kiadott kormányrendelet nagyrészt az addig meghozott zsidóellenes előírások és rendeletek gyűjteménye volt. A szlovák parlament 1939 áprilisától folyamatosan hozott ilyen tartalmú döntéseket, amelyeket például mind megszavazott gróf Esterházy János, a korabeli szlovák parlament egyetlen magyar nemzetiségű képviselője is. A szlovák társadalom egy része és a Vatikán is tiltakozott. Utóbbi a Zsidó Kódexet olyan faji alapon meghozott törvényeknek minősítette, amelyek ellentétesek a katolicizmus alapelveivel. 

A szlovákiai és a magyarországi holokauszt közötti különbség elsősorban annak irányában figyelhető meg. Szlovákiában a Zsidó Kódexnek inkább szociális okai voltak és a vagyonszerzésre irányult. Az új állami törvények alapján szlovák polgár kérhette az árjásítási (arizációs) folyamat elindítását a zsidónak minősített ingó és ingatlan vagyon tárgyában. A törvény pontosan szabályozta a zsidó vagyon átadásának menetét és annak feltételeit. A folyamat haszonélvezői, a legfőbb arizátorok (árjásítók) a kormánypárti HSĽS és annak félkatonai szervezete, a Hlinka Gárda (HG) tagjai voltak. A folyamat során végül a 12 300 zsidónak minősített üzletből 2300-at árjásítottak, a többit felszámolták. Az árjásítási folyamat legfőbb jellemzője a korrupció volt, a vagyonokat politikai megbízhatóság és klasszikus haszonszerzés alapján osztotta szét a korabeli szlovák német-barát elit. A döntésekre jellemző volt végig az összeférhetetlenség, a nepotizmus és a tömeges vesztegetési kísérletek. Egy megjegyzés a mából: szlovák történészek munkájának köszönhetően az árjásítás teljes iratanyaga az interneten elérhető. Magyarországi kollégáik egyelőre ezt a munkát nem végezték el.

A szlovákiai zsidók történetének egyik különös fejezete a nácik által ellenőrzött országokban mindenhol létrehozott zsidó tanácsok, amelyek élén az adott ország zsidó vallási és világi elöljárói álltak. Szlovákiában ezt az ernyőszervezetet Zsidó Központnak (Úž) nevezték. Az Úž még egy 1940-es kormányrendelet alapján jött létre, a szlovákiai zsidók számára kötelező tagsággal. A szervezet lényegi tevékenysége a helyi zsidóság érdekképviselete volt a kormány előtt, valamint a helyi zsidó társadalmi, kulturális és gazdasági élet megszervezése az új körülmények között. Az Úž fontos tevékenysége volt a zsidónak meghatározott emberek kilakoltatása. De a Stern Samu által vezetett magyarországi Zsidó Tanácshoz hasonlóan az Úž vezetése ebben a történelmi helyzetben, a helyi zsidóság vélt megmentése érdekében, szintén a német-barát hatalommal való kollaborációt választotta. Ezért kezdte meg, elnöke megkerülésével, földalatti működését a Munkacsoport (Pracovná skupina), avagy a pozsonyi Mentőbizottság. Ellentétben a magyarországi zsidó csoportok megosztottságával és rivalizálásával, a helyi zsidóság mentésére a cionista Fleischmann Gizi és a debreceni születésű ortodox rabbi, Weissmandl Mihály (Chaim Michael Dov Weissmandl) vezetésével tettek kétségbeesett próbálkozásokat. Az Úž alkalmazottai körében nagy lelki befolyással rendelkező Weissmandl rabbi gyűjtötte össze a kis illegális szervezet tagjait, akik között voltak cionisták, neológok és ateisták is. Mindegyik kiváló kapcsolatokkal rendelkezett Budapest felé is. Fő céljuk a deportálások leállítása vagy lassítása, a lengyelországi megsemmisítő táborokból származó információk összegyűjtése és terjesztése, német és szlovák tisztviselők megvesztegetése és tárgyalások folytatása, valamint a lengyelországi földalatti cionista csoportokkal való együttműködés. Itt főleg árucsempészetről és embereknek az államhatárokon való biztonságos átjuttatásáról volt szó. 

A csoport legsikeresebb akciója az 1942 márciustól októberig tartó első deportálási hullám lassítása, majd leállítása volt, amit Dieter Wisliceny, a szlovákiai zsidó ügyek németországi felelősének lefizetésével értek el. A munkacsoport 40-50 ezer dollárt gyűjtött össze és fizetett ki, kalandos körülmények között, két részletben. Ma a legtöbb történész egyetért, hogy működésüknek volt hatása a deportálások leállításában, de annak mértékében nincs tudományos megállapodás. Később Weissmandl újabb, nagyobb szabású, a teljes európai zsidóság deportálásának leállítását célzó akciót kezdeményezett, amely Európa Terv néven ismert. Magas rangú náci tisztviselőket szerettek volna megvesztegetni. Weissmandl magas rangú zsidó vezetőket szólított meg nagyobb pénzmennyiség összegyűjtése érdekében. Nem járt sikerrel.

E csoportnak köszönhető az is, hogy Európában elsőként több helyen értesülhettek a náci népirtásról már 1942 őszén. Fleischmann Gizi levelezései alapján azonban azt is tudjuk, hogy a megsemmisítő táborokról szóló híreket földalatti szervezetek útján a határ menti magyarországi zsidó közösségekhez is eljuttatták. Megdöbbentő volt olvasni Fleischmann beszámolóit a magyarországi tapasztalatokról. Ezek szerint a helyi zsidók inkább barátságtalanul fogadták a híreket, nem hittek neki. Mások azt hangoztatták, hogy őket nem fogják elvinni, hiszen magyarok, akiket Horthy kormányzó megvéd. Ma már tudjuk, hogy sajnos tévedtek. Szintén a pozsonyi Mentőbizottság tagjai nevéhez fűződik az auschwitzi haláltáborból 1944-ben megszökött Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, két szlovákiai zsidó menekült részletes beszámolójának szétküldése. Az Auschwitzi Jegyzőkönyv néven fennmaradt kordokumentumot, többek között, Budapestre is elküldték. Visszaemlékezések szerint a pozsonyiak egyik nagy csalódása volt, hogy a pesti Zsidó Tanács ahelyett, hogy értesítette volna a veszedelemről híveit, az információkat eltitkolta és csak szűk körben ismertette. Fleischmann Gizit végül Svájcba küldött levele buktatta le, a szlovák állam elfogta és 1944 szeptemberében Rückher unerwünscht (visszatérése nem kívánatos) felirattal ellátott vagonban deportálták. Weissmandel rabbi a csodával határos módon - leugrott az őt szállító vagonból és túlélte - végül Kasztner Rezső vonatán jutott el Svájcba. Az Egyesült Államokban hunyt el 1957-ben.

A nyolcvan éve megjelent Zsidó Kódex rendelkezéseiért tett állami bocsánatkérés kapcsán feltűnő, hogy amíg Szlovákiában a holokauszt traumáját saját, addig Magyarországon mint másokkal, a magyar nemzeten kívül megtörtént eseményként tematizálják. Ennek oka, hogy a ma hivatalos nacionalista magyar történetírás a magyar nemzetet kizárólag áldozati pózban ábrázolja, amely pozíciót a holokauszt tapasztalata delegitimizálja. Cikkemben röviden bemutattam, hogy a szlovákiai zsidóság sorsa több szálon is kapcsolódik magyarországi hittársaik történetéhez. A szlovák bocsánatkérés őszinte és valóban a szlovák társadalom demokratikus részében megindult történelmi szembenézés folyamatáról szól. Ugyanakkor érdemes azt is látni, hogy a szlovákiai holokauszt úgy válik saját történetté, hogy a magyar kapcsolódási pontok nem hangsúlyosak. E megközelítést részben magyarázza a csehszlovákiai zsidóság önálló nemzetiségi státusa. De másrészt az is, hogy amíg a történelmi megrázkódtatásokból következő kulturális traumák érzelmi kitörései Magyarországon a zsidóság ellen alakultak ki, addig Szlovákiában ez a magyarság ellen jelentkezett. Ennek fényében válik az is érthetőbbé, hogy miért olyan bonyolult a szlovák-magyar kapcsolatok 1945 utáni újabb traumáinak - de akár Esterházy János örökségének - kibeszélése mindkét oldalon. A jövőben ezek együttes felismerése adhat új lendületet a közös szlovák-magyar-zsidó múltfeldolgozáshoz is.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.