Az egyetemes magyar történelem egyik alig ismert, de izgalmas és a magyarországi történetekhez sok szállal kapcsolódó, tarka világa a szlovákiai zsidóság sorsa. A szlovák és magyar nacionalista koncepciók közé szorult, soknyelvű és többkultúrájú közösség tagjai életük egy pontján olyan emberi dilemmákkal álltak szemben, amelyek Magyarországon is ismerősek lehettek. Nem kevésbé fontos, hogy a második világháború után szlovák és magyar oldalon keletkezett történelmi sérelmek – lakosságcsere, 1968-as katonai bevonulás – újabb, ki nem beszélt traumákat jelentettek. Éppen ezért van különleges emlékezetpolitikai jelentősége magyar szemmel is, hogy 2021 szeptember 9-én, a nyolcvan évvel ezelőtt megjelent, a szlovákiai zsidóságot emberi jogaitól és szabadságuktól megfosztó és később deportálásukat eredményező Zsidó Kódex elnevezésű törvénygyűjtemény miatt a szlovák kormányfő elnézést kért. 

„Elítéljük az akkori államhatalom cselekedeteit, és mély sajnálatunkat fejezzük ki a tragédia miatt, amely ártatlan áldozatokat követelt. A szomorú évforduló alkalmából lelkiismeretvizsgálatot végzünk saját állampolgáraink ellen elkövetett bűncselekmények miatt, amelyek haláltáborokba való deportálásukkal zárult” – áll a közleményben. 

A törvénykönyv szlovákiai elítélése és a bocsánatkérés azt üzeni, hogy nem szakadhatunk el történelmünktől, de azzal meg lehet tudni békélni. Mindez olyan korban történik, amikor a háborús szlovák állam elnökét, Jozef Tisót egyes politikusok a demokratikus Szlovákiában legitim elődnek tartják, míg a mai illiberális Magyarországon a két világháború közötti korszak ellentmondásos szereplőit igyekeznek rehabilitálni. Mégis, szembeötlő ott a különbség, ahol az egyik miniszterelnök részvétet sugárzó gesztust gyakorol, míg a másik Horthy Miklós kormányzót „kivételes államférfinak” tekinti.

A Monarchia népei között a 19. században egyféle középkori antijudaizmuson alapuló vallási antiszemitizmus létezett. A középkori eredetű hagyomány szerint a keresztények a zsidókat vádolták Jézus kereszthalála miatt. A magyar és szlovák nacionalista politikusok a zsidókat gazdasági téren ugyanúgy kizsákmányolónak látták, politikai szinten pedig baloldalinak és liberálisnak. A szlovák nacionalizmus azonban új elemmel bővült: a zsidót nemzeti alapon nem tartották szlováknak, hanem magyarnak vagy magyarbarátnak. Ennek oka a Monarchia magyar politikai elitje és a helyi zsidóság között létrejött íratlan társadalmi szerződés volt. Karády Viktor szociológus szerint a zsidóság kulturálisan, nyelvileg asszimilálódott a magyarsággal, cserébe a magyar állam polgári-jogi védelmet nyújtott számukra és részt vehettek a társadalmi életben. Csakhogy a nemzetiségek, így a szlovák nemzeti elit, a hasonló asszimilációs ajánlatot nem fogadta el a magyar politikai elittől és fokozatosan elidegenedett Budapesttől. A magyar állam pedig a zsidósággal kötött jelképes megállapodást 1918 után a Horthy-korszakban mondta fel. Akkor kezdte a zsidót nem vallási, hanem faji alapon definiálni, s már 1920-ban megszületett Európa első zsidóellenes diszkriminatív jogszabálya (numerus clausus-törvény). A történelmi Magyarország összeomlása és háborús kudarca miatt a zsidóság lett a bűnbak állítólagos „nemzeti hűtlenségük” miatt.