A Távoli fényekben – és erre rímel az Öt tanács a hazának – azt írja, „érdemes a doxától (vagyis: a megjelenítés, a reprezentáció, a többségteremtés, a technikailag használható nyilvánosság, a közvéleményformálás, a kultúraipar/tudatipar eszközeivel létrehozott „parlamentarizmustól” és „többpártrendszertől”) függetlenül létrehozni a „túlsó pólust”, amely önelemzés/önvizsgálat, szellemi önmegvilágítás segítségével önállóságot kínál az eldologiasodás elől menekülő aktoroknak”. Vagyis a túlsó pólus, az a másik, vagyis a szellem jelentené az önvédelem egyetlen lehetséges útját annak, aki fölfogta, hogy az alapok most reálisan meg nem változtathatók?

Nem az „alapok” megváltozásáról van már szó. Az emancipáció elképzelt politikai megoldása (parlamentarizmus, többpártrendszer, választások, nemzetállam-jogállam, etikai-politikai mozgósítás) végérvényesen elavult: a civil társadalom informális erőcsoportjai és a föderális szint (EU, ET, ENSZ stb.) között nincs semmi. Az informális erőcsoportok közötti konfliktus megköveteli a morális javaslatok nyilvánosságát. A környezeti válság (vagyis az emberiség kipusztulásának kezdete) nem közigazgatási, kormányzati kérdés. Ez morális vita (egyidejűleg katonai-gazdasági összecsapás) állami és nem állami erők, kétségbeesett morális magányosok és csoportok között. Az aktorok egyelőre szabadon mozognak. A végeredmény nem az eddigi „intézkedések” keretében lesz látható.

Ebben a pólusban, ahogy ön is írja, a humánum és a szépség lehetne elvileg a tekintélyi centrum; a „túlsó pólusban”, abban a másikban való létezés volna a lázadás maga?

Nem lázadás ez. Nincs, nem is lehet tekintélye a közvéleménynek (doxa), amely a vágyak és az önkép kivetülése, ám a „túlsó pólus”-nak az igazságnak kellene lennie, amely – hasonlatosan a tudományhoz – nem a szenvedélyek kivetülése, hanem a racionális, esetünkben filozófiai vizsgálata és ennek a vizsgálatnak az állandósága. A tudomány (a Föld kering a Nap körül) is kontraintutív, nem emberi alakú (nem antropomorf), ott a „túlsó pólus” (dedukció, kísérlet: ám a tudományt intellektuálisan igazolja mind a matematika, mind az anyagi alkalmazás szociális-technikai sikere, amely nem antropomorf, a kivetült vágyakkal nem analóg); hasonlóképpen alkalmazhatatlan az „antropomorf”, analógiás döntés/megértés a közösségi életben. A doxa, a vélemény a „politikában” sem ér többet, nem hoz szabadságot.

Abban a másik pólusban való lét nem válik-e szükségképpen öncélúvá?

A „túlsó pólus”-ban nincs „lét”: ott fogalom van, amely igazságra vonatkozhatik. A művészi „szép” igazol, ha a munkálkodásunk eredménye több, mint a szubjektív öröm, elégtétel: ha a civilizációs alapok szépsége fönntartható, esztétikailag a látszatokon mindig túllendül, akkor a filozófiai vizsgálat alátámaszthatja a közösségi tekintélyt. Ehhöz szabad szereplőkre (aktorokra) van szükség, de nem „szavazásra”, amely önkényes önkifejezés, nincs benne semmi bizonyos, ami megszerezheti a tekintélyt, amely persze a tudománnyal nem versenghet. Itt semmi nem „öncélú”, gondolatról van szó, nem önkifejezésről, vágyról, szenvedélyről. Nem analóg, hanem keményen szellemi. Emiatt állandó igazolásra szorul, mert a matematika nem áll rendelkezésére, részben kivéve a logikai és nyelvkritikát. Kérdés, hogy a magánvaló dolog (Kant: A tiszta ész kritikája, 1781, 1787) hozzáférhető-e, hogy a kritika megvilágíthatja-e, amit szubjektumként állít föl. Ezt nem döntheti el semmiféle „hatalom”.