Emlékezés

Trianon 100 – Gyurgyák könyve

Tóth Ákos | 2020.06.24. 14:38

Olvasási idő kb. 13 perc

Ezért minden: ezért A zsidókérdés Magyarországon, ezért a Magyar fajvédők – és ezért íródott fájdalmas bölcsességgel az Ezzé lett magyar hazátok. (A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története.) Gyurgyák János nagy utat tett meg, miután a Századvég folyóirat főszerkesztőjeként, konzervatív liberálisként 1985 és 1995 között lényegében megalapozta azt a hátteret és eszmerendszert, amelyre a rendszerváltás után föléledő jobboldal támaszkodhatott. Előásta a legnemesebb gyökereket, elődöket, hivatkozási alapot teremtett, beágyazta a friss konzervatív szellemet a legnemesebb hagyományokba. Megtett ott mindent, amit a magyar baloldal itt nem tett meg, és azóta sem képes rá: a szembenézésre és a dolgok kimondására, a vállalható örökség föltárására, a kapaszkodók kialakítására, de nem; nincs ma senki itt, és kísérletet sem tesz rá senki, hogy szisztematikusan földolgozza a magyar baloldal történetét, hogy beágyazza Jászi Oszkár vagy Kéthly Anna hagyatékát.

„Én nem fogom helyettük megtenni”, mondogatja oly gyakran Gyurgyák. De erre azért senki ne vegyen mérget – a szellemi restség elleni horgadás meglepő dolgokat képes kihozni az emberből, kiváltképp a praktikus érzékkel rendelkezőkből: Gyurgyák János ugyanis nem csak a múltban érzi meghitten magát, hanem nagyon is érvényes tudása van a magyar jelenről. 1984-ben létrehozta a legnagyobb hatású (ízlésem szerint csak a Kalligrammal mérhető) kiadók egyikét, az Osirist, amely lényegében kinyújtott jobb kezeként mély megalapozottsággal és konok, szívós bátorsággal ront neki a legnagyobb irodalmi-történelmi tabuknak, legutóbb annak például, hogy antiszemita volt-e szeretett Kosztolányi Dezsőnk. Ám ez a tabudöntögetés nem öncélú, épp ellenkezőleg: annak legmélyebb hite hatja át, hogy a dolgokat úgy kell megírni, ahogy azok megtörténtek. Se többre, se kevesebbre nem vállalkozhat az, aki a múlt föltárására adja a fejét. Viszont a jelenben jártasság nagyon is jól jön: Gyurgyáknak egészen pontos képe van arról, milyen flikk-flakkokat, túlélő technikákat kell alkalmazni ahhoz, hogy egy kiadó túlélje a válságos időket. Személyében ez a praktikusság keveredik a múlt mély tudásával és egyfajta kurucos hetykeséggel, amellyel fölvállalja, hogy ő ezt is vagy azt is meg meri tenni. Kitüntetett és óvó figyelemmel fordul a hozzá közelálló karakterű, a Heti Válasz egykori munkatársait tömörítő online oldalhoz, miközben hajlandó súlyos részt vállalni egy baloldali hetilap, a 168 Óra által rendezett konferencián is, ha annak mondandóját fontosnak érzi. Túlhaladni próbálja a fölosztó gondolkodást és rögzültségeket, mintha személyében próbálná demonstrálni, hogy igen, ezt is meg lehet tenni. Az ilyen személyiség szükségszerűen konfliktushordozó, szükségszerűen irányadó, szükségszerűen meghatározó, vagyis: szükségszerűen politikai karakterjegyeket hordozó.

Gyurgyák János nagyon is politikus alkat a szónak abban az értelmében, amely az ethosz oldaláról közelíti meg a köz szolgálatát: a világot a maga teljességében, egyensúlyban képzeli el, így aztán volt már kiátkozva a baloldalról és most már jobbról is, miután fájdalmas keserűséggel osztja meg gondolatait arról, egykori barátai hogyan torzítják tovább azt, ami már amúgy is szinte menthetetlenül eltorzított volt, a magyar társadalmat. Csalódottsága generációs. Ahogy azt korábban egy Szűcs Jenő történész életművéről rendezett konferencián kifejtette: ők a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején valamiféle illúziók rabjai voltak, légvárakat építettek, miközben a történész Szűcs már kristálytisztán látta a helyzetet, és a demokrácia lehetőségének elpuskázásától óvott. Ám hiába, mert Gyurgyák szerint a vissza nem térő, egyszeri lehetőséget elpuskázták, elpuskáztuk, és legfeljebb a felelősséget lehet szétosztani a közvélemény, a politikai és értelmiségi elit, népiek és urbánusok, liberálisok, szocialisták, konzervatívok, szélsőségesek között. Ám ez a végeredményen már nem változtat.

Talán valóban nem, de az ilyen emberek sajátja, hogy újra és újra nekiveselkedjenek, újra és újra megpróbálják, újra és újra egyre nagyobb, egyre átkosabb mondandó után nézzenek: ez inspirálta Gyurgyákot abban, hogy miután befejezte az Európa alkonya? című esszékötetét, szinte megszállottan vesse bele magát Trianon történetébe, s a békediktátum aláírásának századik évfordulójára antológiába szerkessze mindazt, amit szerinte Trianonról tudni érdemes.

Az 1. kötet a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország, a 2-3. kötet az Emlékező Magyarország: ez utóbbi verseket, novellákat, regényrészleteket és értekező prózát vegyesen tartalmaz Kosztolányitól Máraiig, Kós Károlytól Peéry Rezsőig, Szabó Lőrinctől Illyés Gyuláig, Krúdytól Csoóri Sándorig, Juhász Gyulától Reményik Sándorig, Németh Lászlótól Bibó Istvánig, Balla Zsófiától Darvasi Lászlóig. Ám Gyurgyák nem elégszik meg azzal, nem is ő lenne, ha megelégedne, hogy a kaput a legszélesebbre tárva elénk tárja a Trianon-irodalmat, nem, ennél tovább megy: megírja hozzá a tanulmányát, Trianon-dilemmáink címmel, amely magán viseli azt az elszántságot, amellyel a szerző minden hasonló kötetnek nekiveselkedett: a mégis csak sikerülhet reményét. Mégis csak sikerülhet, „a teljes politikai-lelki kiegyezés lehetséges”, írja Gyurgyák, aki e következtetése előtt számba veszi az összes létező és uralkodó gondolatot arról, miként lehet kezelni ma Trianont, amely álláspontja szerint egy folyamat végére tett pontot: „az Osztrák-Magyar Monarchia menthetetlen volt, s ez szükségszerűen maga után vonta a történelmi Magyarország végzetét”.

Gyurgyák szerint a sokszor kóstolgatott „édes Erdély, itt vagyunk”-verzió, azaz a katonai megoldása mai és a jövőbeli viszonyok között a legelképzelhetetlenebb és a legirreálisabb. „Az utóbbi száz év keserű tapasztalatai alapján az előzőhöz hasonlóan azt a megoldást is nyugodtan kizárhatjuk, hogy a szomszédos országok hirtelen belátják, hogy Trianonban „túlgyőzték magukat”, ezért önmaguktól tárgyalásokat kezdenének a határ menti színmagyar községek önkéntes visszaadásáról” – írja esszéjében. Ugyanakkor – szögezi le –„nem tűnik sem járhatónak, sem pedig kívánatosnak az a revíziós-propagandisztikus út, amelyen alapvetően a Horthy-rendszer legitimációja nyugodott”. Gyurgyák szerint illúzió volna annak föltételezése is, hogy a nemzetiségek csak úgy maguktól visszatérnének a Szent István-i állameszményt felismerve, miként az sem igaz, hogy az Európai Uniós csatlakozásunk hipp-hopp, meg is oldotta a feszítő problémát. „Nem vitatható, hogy Magyarország a határok légiesítésével, és a régiók újra összekapcsolódásával egyértelműen jól járt, ugyanakkor az unió határozottan többet tehetne a kollektív kisebbségi jogok felvállalása ügyében” – állapítja meg. Gyurgyák valójában az ország belső megerősítésének koncepcióját osztja, amely szerinta jó belpolitika segíti a külpolitikai megoldást, megbecsülést szerez hazánknak, és nem utolsósorban a kisebbségi magyaroknak is a javára válik.

Ezt talán legszebben Jancsó Benedek fogalmazta meg: „Csonka-Magyarországot igazán magyarrá, műveltté, gazdaggá és erőssé kell tennünk, hogy szavának, ha elszakított testvéreink érdekeinek védelmében bárhol felemeli, súlya és hatása legyen. Egy meghasonlott, az európai haladástól elmaradt, szegény és magasabb művelődés nélkül való Csonka-Magyarország gyöngesége legnagyobb előmozdítója idegen uralom alá jutott testvéreink pusztulásának.” Klebelsberg Kuno ennél többet is tett, egy sor intézkedésével valóban erősítette a nemzetet.Németh László is hasonlóan látta: megerősödni idebent, és fenntartani, ami fenntartható odakint; kifelé hallgatni, befelé: tenni.”

Kár, hogy vezető politikusaink és főleg elit értelmiségünk többsége immár száz év óta képtelen belátni ennek az egyszerű tételnek az igazságát, azaz a belső integráció fontosságát. Miért hiszik politikusaink idestova száz éve, hogy az általuk nemzetinek tartott érték az egyetlen, kizárólagos érték, hogy csak centripetális, azaz összetartó erők működnek egy társadalomban, centrifugális hatásúak, kifelé vivők nem? Biztos, hogy olyan nagy vonzerővel bír egy autokrata, nemzetközi presztízsét elvesztő, korrupcióba süllyedő Magyarország?”– így Gyurgyák, egyetlen kérdésbe sűrítve a maga minden csalódottságát, hogy a végén megállapítsa: „Trianonnak túl nagy az árnyéka, és számunkra túlságosan hosszan tart. Lehetséges, hogy a küzdelem eleve reménytelen, azaz ötven–száz évvel későbbi etnikai térképeink még inkább hasonlítani fognak a jelenlegi magyar állam alakjára, és a népszámlálási adatok ránk nézve még riasztóbbak lesznek a szomszédos államokban, mint az elmúlt száz évben. Mégis: az önfeladás sohasem megoldás, csak a gyengék kétségbeesett lépése. Talán a szomszédos államok előbb-utóbb mégiscsak belátják, szükségük van egy tisztességes kiegyezésre, és azt is meggondolják, hogy a kisebbségi magyarok nélkül ők is szegényebbek lesznek.Egy ilyen, a határkérdést a szótárból kihúzó, az eddigi ellenségeskedést végleg lezáró aktushoz azonban nekünk is feltételeket kell szabnunk. Mindenekelőtt a homogén nemzetállamról való lemondás és az erre utaló mondatok kivétele a szomszédos államok alkotmányaiból; a Beneš-dekrétumok és más, a magyarok ellen irányuló törvények és rendeletek visszavonása; gyökeres szakítás az eddigi homogenizáló politikával; a magyarok államalkotó tényezőként való elismerése; politikai és kulturális autonómia a Székelyföld, Dél-Szlovákia és a Vajdaság számára, végül az elmúlt száz év történéseinek legalább annyira nyílt és őszinte kritikája,amennyire ez Magyarországon megtörtént.”

Gyurgyák talán a lehetetlenben bízik, ám mégis: bízik. Annak ellenére is, hogy az antológia hiányos maradt: kimaradt belőle két fejezet, a Publicista Magyarország és a Megértést kereső Magyarország munkacímű. A történész abba ütközött bele, amivel a leginkább hadakozik: a szekértábor-logikába. „Néhány történész kollégám és publicista ismerősöm közölte: ki ne legyen a kötetben, kivel nem hajlandó egy könyvben szerepelni, ezek a kikötések azonban nem nyerték meg a tetszésemet, sohasem kedveltem ugyanis az ilyen jellegű kényszereket, így inkább elálltam ettől a két fejezettől, de nem mondtam le teljesen az eredeti elképzelésemről sem. Egyoldalú, szekértábor-logikát tükröző antológia összeállításának ugyanis elvi ellensége vagyok, személyes intrikák, kicsinyes szakmai bosszúk, magyaros ’kis mérgezett nyilak’ pedig sohasem érdekeltek (csak fájnak)”, írja, köszönetet mondva azoknak, akik nem eleve bizalmatlansággal, gyanakvással vagy rosszindulattal tekintettek munkájára. És akik nem reszkettek attól, hogy szövegeiket olyanok mellé tegye, akiket nem szívelnek. „Az igazán jelentős írást ugyanis nem kell félteni a környezetétől; a hitvány, gonosz írás ugyanis magáért beszél, és önmagát leplezi le. A fajsúlyos és igaz írásokra viszont érvényesek az e kötetben is megidézett költő szavai: 

Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.

Gyurgyák az ezerszer elátkozott és ezerszer mennybe emelt Wass Albert sorát idézi, nem véletlenül.

Mert gyönyörű és mélységesen igaz.

A történész egyensúlyt keres e fájdalmas világban, mert nem enged az igazság és az ízlés mindenfelettiségéből, mert alázattal fordul a szakmája felé, amelynek szabályaihoz meghitt szeretettel és szívóssággal ragaszkodik egy oly korban, amelyben bármikor és bármiért hadra fogható csatlósok a kormány napilapjában rátörhetnek a valódi tudás letéteményeseire, és még büszkék is rá.

 

 

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés