Lakner Zoltán Trump megy, de a nagy hazugság marad

Néhány nappal ezelőtt jelent meg a New York Times-ban Timothy Snyder történész – akitől a magyar olvasók több könyvet is olvashattak, legutóbb A szabadság felszámolása címűt – esszéje Amerika mély megosztottságáról. Snyder egyáltalán nem optimista a Trump után várható fejleményeket illetően. Ahogy fogalmaz, mindaz, ami január 6-án a szövetségi törvényhozás épületében lezajlott, a jogállam hívei számára figyelmeztetés, a jogállam ellenfelei számára viszont lecke, tapasztalatszerzés. Arra vonatkozóan, hogy más alkalommal miként vihetnek sikerre egy puccskísérletet a választók többségének akaratával szemben.

Az esszéíró Trumpot post-truth, azaz, az igazságon túli politika elnökeként írja le. A posztigazság azt jelenti, hogy nem a tények, hanem (kizárólag) az érzelmek és a személyes meggyőződések határozzák meg a személyes álláspontot és ezek formálják a közvéleményt is. Márpedig Snyder szerint az igazság utániság egyúttal a fasizmus előszobája. Történészként Snyder fontosnak tartja leszögezni, hogy a fasizmus fogalma nem csak huszadik századi, főként a két világháború közötti diktatúrák leírására alkalmazható, vagyis nem időhöz és térhez kötött kategória, hanem olyan politikai jelenség, amely bárhol felütheti a fejét. Jellegzetességei közé tartozik, hogy egy politikai vezető az igazság kizárólagos letéteményeseként állítja be önmagát. Nem létezik többé a politikai közösség összetartására szolgáló tények mindenki által elfogadott bázisa, csakis a befolyásolás hatóereje és a karizmatikus vonzerő számít. A joguralom és az azt biztosító intézmények helyét a vezető által igazságként hirdetett politikai mítoszok veszik át. Ezt a hatásmechanizmust csak felerősíti a huszonegyedik század egyik legfontosabb jelensége, a közösségi média, amely felhangosítja a sajátunkkal azonos, ahhoz közel álló véleményeket, és kizárja, illetve hitelteleníti az ellenvéleményeket. Így alakul át a politikai hit, meggyőződés, a saját véleményünk vagy a környezetünk túlnyomó részét jellemző vélemény az igazság látszatává, amelynek forrásaként és hordozójaként a karizmatikus vezető tűnik fel.

Snyder szerint Trump alkalmas és kellően gátlástalan volt e szerep betöltésére hívei szemében. Ahogyan arra is – egy másik szerző, David Frum, az Atlantic folyóiratban megjelent cikke alapján –, hogy megjelenítse azt a tipikus elitpolitikust, aki a tömegek nevében az elitet kritizálja, valamint áldozatként állítja be magát, akinek a szavait elhallgatja a liberális véleményközeg, holott valójában a legutóbbi időkig szinte korlátlan eléréssel rendelkezett véleménye célba juttatására.

A január 6-i események Snyder szerint csak azért nem vezettek Trump szempontjából sikerre, mert már korábban elkövette azt a súlyos hibát, hogy elidegenítette magától az amerikai fegyveres erők, elsősorban a hadsereg jelentős részét. Továbbá azért, mert nem adott konkrét célt a Capitolium bevételére indulóknak. Miközben a választási eredmény megfordításának szándékát teljesen nyíltan képviselte hónapok óta, utolsó húzásként pedig saját alelnökét szólította fel nyilvánosan alkotmánysértésre, neki magának nincs és soha nem is volt önmagán túlmutató programja, ideológiája, politikai célja. A január 6-i nagygyűlésre érkező tömeg nagy része nem tudta, mert valószínűleg Trump sem, hogyan is kellene konkrétan kinéznie a képviselőket és szenátorokat célzó nyomásgyakorlásnak. (Ugyanakkor egyre több olyan csoportot tár fel a nyomozás, amelyek konkrét erőszakos cselekmények, akár törvényhozók túszul ejtésének szándékával törtek be a Capitoliumba.)

Snyder azonban ezzel kapcsolatban utal arra, hogy a jogállam ellenségeinek pontosan ez szolgál tanulságul: egy nem csak személy-, hanem ideológiavezérelt, ily módon az ügynek megnyert emberek még elvakultabb elkötelezettségét eredményező, és a mostaninál jobban megszervezett puccskísérlet már más eredményre vezethet, mint a múlt heti.

Tanulságosak lehettek az események abból a szempontból is számos republikánus politikus számára, hogy melyek voltak azok az intézményi pontok – állami választási szervek, bíróságok –, ahol nem tudtak áttörni a választási eredményt visszafordítani próbálók. Snyder úgy véli, a legmesszebb elmenni hajlandó szenátorok, mint például Ted Cruz és Josh Hawley amolyan esettanulmánynak tekinthetik a 2020 végén és 2021 elején lejátszódott folyamatokat arra nézve, hogyan lehet majd a későbbiekben elérni, hogy a választók vagy akár az elektorok kisebbségével is hatalomra kerüljenek.

A tömeges választási csalás mítoszát Snyder történelmi léptékben „nagy hazugságnak” tartja, szemben, mondjuk, az olyan „közepes” hazugságokkal, miszerint Barack Obama nem az Egyesült Államokban, hanem Kenyában született (ezért aztán nem is indulhatott volna az elnökválasztáson). A 2020-as választás elcsalására vonatkozó hazugság rendszerszintű hazugság, amely az amerikai politika morális alapjait kezdi ki. Snyder arra is felhívja a figyelmet, hogy amikor Cruz és Hawley az 1876-os választással szembeni kifogásokat hozták fel történelmi példaként, tulajdonképpen a lényegre tapintottak, hiszen éppen az ezt követő politikai kompromiusszum eredménye lett az afroamaerikai szavazók választójogának gyakorlati visszaszorítása, közel egy évszázadra. Most pedig éppen azok a politikusok, illetve a Republikánus Párt azon szárnya emelt kifogást Biden győzelme ellen, akik szeretnék minél nagyobb mértékben, például választástechnikai trükkökkel leszorítani az afroamerikaiak választási részvételét. Végső soron megpróbálnának berendezni egy olyan politikai rendszert, ahol a lakosság kisebbségének támogatásával gyakorolnák a hatalmat. A hazugságok és az ezeket rendszerré építő összeesküvés-elméletek mind ezt a célt szolgálják.

Magának Trumpnak nem jósol nagy jövőt Snyder. Azok a republikánusok, akiket játékosoknak nevez – élükön Mitch McConnellel, az eddigi szenátusi többség vezetőjével –, kihozták Trump elnökségéből és republikánus tömegtámogatásából, amit lehetett. Lásd például a három új főbíró megválasztását 2017-2020 között. A vesztes Trumpra viszont nincs már szükségük. Akik pedig át akarják törni a joguralom korlátjait, azok legszívesebben maguk állnának a harc élére, legfőbb érdekük, hogy az elnök eltűnjön a süllyesztőben.

Trump hanyatlásával azonban még a közvélemény végzetes megosztottsága és a tényeket felülíró hazugságok, az ezeken alapuló, túlfűtött, adott esetben erőszakba torkolló szenvedélyek nem tűnnek el. Snyder szerint erre csakis az kínálhatna esélyt, ha a republikánusok igazat mondanának választóiknak a 2020-as voksolásról, és megtanulna ismét mindenki együtt élni azzal a lehetőséggel, hogy egy demokratikus választás az ő ízlésétől eltérően is alakulhat. Lényeges lenne a média polarizáltságának megszüntetése, hogy írja, „repluralizálása”, és általában véve a tények és a közjó iránti elkötelezettség helyreállítása.

Snyder szerint a történelem nem ismétli önmagát, ellenben a múlt megvilágítja a jelent, fényében ráismerhetünk a mai folyamatok mintáira, irányára. A lényeg, hogy a(z amerikai) demokrácia kizárólag akkor lehet stabil, ha az állampolgárok jogegyenlőségén alapul, beleértve ebbe azt is, hogy mindenkinek a véleménye és a szavazata ugyanannyit ér.

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.