Választások Magyarországon 3.: A munkapártalapú társadalom

A dualista monarchia Magyarországát évtizedeken át uraló kormánypártot megbuktató, megsemmisítő, rendszerváltásra szövetkezett koalíció semmire sem ment a két választási győzelmével. Nem bizonyította, nem bizonyíthatta kormányképességét, egyetlen lényeges követelését sem érte el, nem juttatta el az országot a titkos, szabad, demokratikus választásokig, és ez utóbbit a szövetség legerősebb szárnya nem is akarta igazán. A kormány rendszerhű kezekben maradt. Itt tartottunk az előző rész végén. A történet logikus folytatása, hogy a koalíció meghasonlott, a dualista Magyarország állampártja pedig feltámadt és ismét győzedelmeskedett. Visszatért a porondra Tisza István és folytatta, ahol abbahagyta.

1908-ban Ausztria-Magyarország annektálta a harminc éve „ideiglenesen megszállt” Boszniát, amelyre Törökországnak is, Szerbiának is fájt a foga. Korábban a függetlenségi ellenzék hevesen ellenezte az annexiót, ekkor viszont már majdnem minden számottevő politikai tábor lelkesen üdvözölte. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy háború lehet a dologból, a lelkesedés lelohadt. A háborús veszély időszakában azzal hitegette Ferenc József a magyar politikai erőket, hogy esetleg lehetőség lenne bizonyos engedményekre a vezényleti nyelv, a magyar jegybank és az (egyébként sem általa blokkolt) választási reform ügyében. Ám amikor 1909 februárjában és márciusában a Monarchia kiegyezett Szerbiával is, Törökországgal is, és elmúlt a veszély, a bécsi udvar álláspontja minden kérdésben teljesen megmerevedett, és a császár arra bátorította a magyarországi 67-eseket, hogy építsék fel újra a régi kormánypártot, „legyen úgy, mint régen volt”. Úgy is lett.

A császár az év elején még azzal áltatta a magyar kormányt, hogy elfogadná azt – az önálló magyar jegybank céljától még mindig távol eső – kompromisszumos megoldást, hogy a közös jegybankon belül legyen külön magyar és osztrák részleg, amelyek kartellként működnének együtt. Az erre vonatkozó törvénytervezetet a kormány be is nyújtotta, de a császár ezt némi időhúzás után április végén elutasította. Másnap Wekerle Sándor és kormánya benyújtotta lemondását. Ferenc József újra Wekerlét bízta meg kormányalakítással, de közben titkos megbízást adott Lukács Lászlónak, a régi 67-eseket tömörítő Nemzeti Társaskör elnökének egy régi vágású 67-es kormány előkészítésére. Az „új” Wekerle-kormány a régi összetételben meg is alakult, ám szeptemberben a kartellbank tervének újbóli elutasítása után ismét lemondott.

Ezután már csak a régi 67-esek kaptak megbízást kormányalakításra. Először Tisza, majd kétszer Lukács. Nem jártak sikerrel. Nem tudtak, de nem is nagyon akartak a koalíció többséget biztosító részével kiegyezni, s 1910 január elsején ex lex állapot alakult ki. Nem volt az országnak költségvetése, s már hosszabb ideje lemondásban lévő, a parlament többségének támogatását nem élvező kormány volt hivatalban.

Ekkor a császár, miként 1905-ben, ismét parlamenten kívüli kormányt nevezett ki egy korábbi miniszterelnök, Khuen-Héderváry Károly gróf vezetésével.

A Wekerle-kormány megalakulását és az 1906-os választásokat megelőző, rendszervédő paktum valódi tartalmát kevesen ismerték. 1906-ban, az 1905-ös rendszerellenes koalíció hatalmas győzelme után a választó- és a választójogra váró polgárok joggal vélhették, hogy a nagy reformoknak immár nem lehet akadálya. Az eredménytelenül elfolyó idővel egyre erősebb és tömegesebb lett a frusztráció.

Különösképp megrendítette a Függetlenségi Pártot, hogy az 1906-os paktum teljes és hiteles szövegét nyilvánosságra hozta 1908 végén annak egyik bábája, Polónyi Géza, a Wekerle-kormány első (1907-ben magánéleti anomáliák miatt lemondani kényszerült és ettől meglehetősen sértett) igazságügy-minisztere.

Az előző választáson abszolút többséget szerzett Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt bomlásnak indult. A reformokat elodázó vagy kiüresítő kompromisszumokat elutasító függetlenségi képviselők külön frakcióba tömörültek Justh Gyula vezetésével. Elsősorban az önálló jegybank kérdése osztotta meg a pártot. Mozgalom indult az önálló magyar jegybank határidőhöz kötött megalakítása érdekében. A bankmozgalom egyik vezetője, Holló Lajos függetlenségi képviselő már 1909 augusztusában önálló pártot alakított Szegeden. Novemberben aztán bekövetkezett a nagy pártszakadás. A párt képviselőinek többsége leszavazta Kossuth Ferencet, a bankmozgalomtól elhatárolódó pártelnököt. Létrejött a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth Párt Kossuth Ferenc vezetésével és a Függetlenségi és 48-as Párt Justh vezetésével. Pár nappal később Nagyatádi Szabó István is önálló pártot alapított. Az övét 48-as és Függetlenségi Országos Gazdapártnak hívták.

A parlamenten kívüli kormány ellen tiltakozva az Országgyűlés most is meghirdette a nemzeti ellenállást, mint 1905-ben, de sokkal kevesebb lelkesedéssel és eredménnyel. A helyhatóságok szintjén nem bontakozott ki komolyabb ellenállás. A kormány által kinevezett új főispánokat is elfogadták szinte mindenhol. Vigyáztak is rá, hogy ezúttal az adott helyen tekintéllyel rendelkező, akceptábilis személyeket nevezzenek ki.

Február közepén a Szabadelvű Pártból kiszakadt, de 67-es alapon álló alakulat, az Országos Alkotmánypárt feloszlott, és a Nemzeti Társaskörben tömörülő régi 67-esekkel, az „ószabadelvűekkel” együtt létrehozta a Nemzeti Munkapártot, az 1905 előtti évtizedek állampártjának reinkarnációját. A (nem olyan) régi állampárt szinte valamennyi számottevő politikusa belépett a Munkapártba. Tisza István ismét a politikai élet középpontjába került. A Munkapárt beköszöntő proklamációját is ő írta. Rögvest elő is állt egy szabotázs értékű választójogi törvénytervezettel, amely mindössze 10 százalékkal növelte volna a választójoggal rendelkezők számát.

Az állampárt feltámadása után pár héttel, 1910. március 23-án Ferenc József királyi kézirattal feloszlatta az Országgyűlést. Volt egy kis botrány, a képviselők a kézirat felolvasása alatt tintatartókkal és törvénykönyvekkel bombázták a miniszterelnököt, de azután mindenki készült a választásra, amelyet június 1-10-e között meg is tartottak.

A Kossuth-párt lépett fel mérsékelt, a Justh-párt radikális ellenzékként. Mindkettő azzal a reménnyel kampányolt, hogy a Munkapárt koalíciós partnere lehet a választások után. Kossuth Ferenc ebben a tekintetben Tiszában bízott, Justh pedig a reformokra fogékonyabbnak hitt Lukácsban. Arra egyik sem számított, hogy a Munkapárt abszolút többséget szerez.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!