Wéber Attila: Többpártrendszeren belüli egypártrendszer lett Magyarország

Tóth Ákos | 2022.10.06. 10:48

Olvasási idő kb. 23 perc

A Rendszerváltás kora címmel adta ki az Osiris kiadó Wéber Attila kötetét, amelyben a politika eseményeit sokáig közelről szemlélő szerző az 1988 óta eltelt időszak változásait foglalta rendszerbe. Wéber Attilával egyebek mellett arról beszélgettünk, miért volt befejezetlen és befejezhetetlen volt-e a rendszerváltás, miért maradt el a katarzis, törvényszerű volt-e a történelmi megosztottság újraéledése, mi történt 2010-ben, lesz-e újabb rendszerváltás.

A könyv címe az, hogy A rendszerváltás kora. Hangsúlyosan az 1988 és a 2010 évek végéig tartó időszakot foglalja egységbe. Eddig húzódott volna a rendszerváltás folyamata?

Igen, úgy értelmezem, a Fidesz negyedik kétharmados választási győzelme és a sokféle színtéren kibontakozó félben lévő háborúk, vagyis a belpolitikai aritmetika és a nemzetközi politikában zajló radikális átalakulások lezárják ezt a több mint három évtizedes időszakot.

És: rendszerváltás vagy rendszerváltozás?

Én a rendszerváltás fogalmát kezdetektől használom, értve ezalatt azt a hatalmi, politikai és jogi átrendeződést, amely előkészítette, elindította a piacgazdaság a polgári berendezkedés folyamatát, valamint az EU-hoz való csatlakozást.

Abban az értelemben, hogy a folyamat nem csak egyfajta sodródás az eseményekkel, hanem alakítható is?

1988-hoz érve a párttagság egy jelentős részén belül egyértelmű volt a reform szándéka, ami a vezetés egy részében is megfogalmazódott. Az MSZMP-elitnek és az állampártot behálózó érdekköröknek is volt ugyanis egy olyan „kemény” magja, amely nagyon is tudatos volt a külpolitika, a gazdaságpolitika és a politikai rendszer átalakítását illetően, már jóval a rendszerváltást megelőzően. Az állampárti vezetés persze nagyon is megosztott volt, és csak az 1988-as pártértekezlet után – a régi gárda menesztését követően – gyorsult föl a változtatás dinamikája. A májusi pártértekezlet után felállt irányítók többsége nem parlamentáris többpártrendszerben, hanem alapvetően modellváltásban gondolkodott a civil szervezeteknek biztosított nagyobb mozgástérrel. A pártelit centruma lassú átmenetet vizionált, amely valamikor 1995 környékén fejeződött volna be.

De az átalakulás üteme 1989 elejétől – az állampárt erodálódásával párhuzamosan – fölgyorsult. Ebben az is szerepet játszott, hogy az MSZMP reformereit egy ideig erősítették kívülről a szerveződő ellenzéki csoportosulások, ahogy a reformerek is támogatták őket. Az MSZP megalakulása aztán teljesen új helyzetet teremtett azzal, hogy Grósz Károlyék kiválásával megalakult a jogutód párt. Ebben markánsan jelen volt egy technokrata irány, valamint a Pozsgay Imre által egybefogott népi szárny. Ez utóbbi mozgalom reprezentánsai tárgyalásokat folytattak az MDF bizonyos köreivel, amelynek a támaszát az adta, hogy a vidéki reformkörökön keresztül voltak közös metszéspontjaik. Elsősorban nem Antall József, hanem Csurka István és Bíró Zoltán részvételével folytak az egyeztetések. Ennek a sajátos összjátéknak a pozíciói a négyigenes népszavazással, Pozsgay Imre államfői álmainak hatástalanításával egyidejűleg meggyengültek, de az együttműködésnek, a korábbi koalíciós szándékoknak egészen a szabad választásokig érzékelhetőek voltak az utórezgései. Sőt, bizonyos területeken, mint például médiaügyekben, a választások után is kitapinthatóak a közös törekvések nyomai.

A rendszerváltás közvetlen előzménye a gazdasági összeomlás, illetve az, hogy lényegében Magyarország körül is összedőltek az állampárti rendszerek. De a rendszerváltásnak volt-e valódi célja, vagy ezek inkább csak az okát jelentették?

Egyes csoportok számára igenis, volt. Ők akkorra már rég felismerték azt a tényt, hogy a rendszernek vége lesz, távlatosan gondolkodtak, még ha nem is kizárólag politikai távlatokban. Ezek a rendszerváltás előkészítésében szerepet játszó programokban és az értelmiségi mozgolódásokban is tetten érhetők. Méltánytalanul elfeledett ebből a szempontból a Hazafias Népfront kebelén belül a reformprogramok keltetőjeként működő Társadalompolitikai Tanács. Ebben a grémiumban a szamizdatosokon kívül szinte mindenki benne volt, aki ellenzéki gondolatokat dédelgetett vagy függetlenként fogta fel a szerepét, Ferge Zsuzsától kezdve Gombár Csabán, Hankiss Eleméren, Lengyel Lászlón át, Bauer Tamásig bezárólag.

Pozsgay velük konzultálva nem fordult ugyan szembe a rendszerrel, de elmegy Lakitelekre, ahová Grósz Károly üzenetét is elviszi. Ez is mutatja, hogy a változások előkészítésének a folyamata nagyon összetett, jelentős mértékben még máig föl nem tárt formális és informális kapcsolatokon, viszonyrendszeren nyugodott. Csak hogy egyetlen példát említsek, ott volt a legendás Levendel-szalon, amelynek szimbolikus szerepe volt a rendszerváltás szellemi előkészítésében.  A szalon, amely Levendel Lászlóról, a tüdőgyógyász-humanistáról kapta a nevét, a rendszerváltoztatók találkozó helye volt. Levendel lakásában majdnem mindenki megfordult, aki később számított, Kis Jánostól kezdve Csurka Istvánon át Pozsgay Imréig és Nyers Rezsőig.

Mindaz, amit mond, csak azt a képzetet erősíti, hogy rendszerváltás végeredményben mindössze elitek alkuja volt, a támogató tömegek híján pedig elmaradt a katarzis. Lehetett volna igazi katarzis?

Nem hiszem. Az, aki valamiféle össznemzeti katarzisban reménykedett, nem ismerte közelről a magyar politikai életet. Erre ugyanis nem igazán volt esély. A népi politika körül gyülekező értelmiségnek természetesen voltak csoportstratégiai elképzelései, de még az alapítók között sem volt abban teljes egyetértés, hogy akarják-e látni a régi garnitúrát vagy sem. A mozgalom szervezői, vezetői is különböző életutat jártak be, Bíró Zoltán mégsem egy Csurka István, hiszen Bíró is a pártból jött, hosszú éveket töltött Pozsgay környezetében, a hivatalos világban, végül Aczél György és környezete a politikai élet perifériájára szorította. Csoóri szerepe megint más, őt többen azzal vádolták, hogy ő „hozta” Antall Józsefet az MDF-be, és mi tagadás, a személyi szálak valóban ezt valószínűsítik. Magának Aczél Györgynek is volt befolyása a folyamatokra, de ennek feltárása szintén történészekre vár.

Antall Józsefet egyesek a jobboldalon úgymond „küldött embernek” tartották, utalva arra, hogy nem tartozik a népiek társasághoz, még ha a személyes kapcsolata volt is velük. És itt visszakapcsolódnék a Levendel-szalonhoz, ismert, hogy az összejövetelek névadóját, Levendel Lászlót Csoóri Sándor már 1953-tól ismerte, amikor kezelte. Nagyon komoly átjárások voltak a különböző értelmiségi csoportok között, s ebben egy-egy olyan integratív kulcsszemélyiség – Levendel vagy Donáth Ferenc – nélkülözhetetlen szerepet játszott. Az igy működő kapcsolatrendszer-háló nagyon sokféle, eltérő gyökerekkel rendelkező embert fogott össze, ma már elképzelhetetlen módon volt képes fontos ügyekben megteremteni az együttműködés feltételeit, létrehozni a békés átmenethez – s itt hangsúlyoznám, hogy az átmenethez – elengedhetetlen konszenzust.

Vagyis a konszenzus egyfajta katarzis?

A katarzis-faktor visszamenőleg mindenképpen az, vagy az lehetett volna. Mindezt persze, utólag, sokan tagadni szeretnék, a Fidesz politikájának is egy idő után a felejtés és a tagadás lett az iránytűje.

Nehéz úgy tagadni a rendszerváltást, hogy a folyamat részesei voltak.

Valóban részesei voltak, igen, csakhogy, és ezzel semmilyen módon nem szeretném lebecsülni a Fidesz ’88-’89-ben játszott szerepét, alapvetően az előző generáció tagjai és csoportosulásai vezényelték le ezt folyamatot. Szervezeteik nevében elsősorban ők határozták meg például azt is, hogy ki vegyen részt az ellenzéki kerekasztal munkájában.

Végül Csurka István intézte el, hogy a Fidesz is odaülhessen az asztalhoz.

Így volt. A Fidesz nem alanyi jogon volt résztvevő, hanem mások alkudoztak arról, hogy kell-e oda a Fidesz vagy sem.  Még 1988 vége felé megalakult a Magyar Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsa, amelynek Stumpf István volt az elnöke, benne volt Gyurcsány Ferenc is alelnökként. Többen hosszasan győzködtük Orbánékat, hogy be kell ide lépniük, mert ez a nagypolitika előszobája. Ők elég gyanakvóak voltak, alapvető cél volt számukra, hogy önálló szereplőként vegyenek részt a politikában. A MISZOT-ban való részvételt valamiféle bekerítési akciónak gondolták, nem megalapozatlanul, valóban voltak olyan, döntően az MSZMP-n belüli szándékok, amelyek a MISZOT-on keresztül kordában akarták volna tartani őket, de ezt az elképzelést elsöpörte a történelem. Bár Orbánék pragmatikus megfontolásból elfogadták, hogy csatlakoznak a szervezethez azért, hogy legyen valamilyen szintű legitimációjuk, de ez az állapot nem tartott sokáig.

Tehát Orbán úgy érezte, hogy őket terelgetni akarják.

Igen, és ténykérdés, hogy több irányból is volt ilyen kísérlet.

Vagyis az 1993-as szárszói megsértődésének, amikor György Péter szembesítette a székházbotránnyal, volt már valamiféle előzménye, és akár innen is eredeztethető a sérelmi politizálása.

Ott szerintem ennél már többről volt szó. A Fidesz addigra, épp azért, mert odaülhetett a kerekasztalhoz, ami belépőt jelentett a parlamentbe, részévé vált a politikai elitnek. A kerekasztalnál való részvétel, divatos kifejezéssel élve, valamiféle előválasztás volt, s 1993-ban már nyugodtan érezhette a Fidesz azt, hogy már a klubon belül van. A pártok között valóban voltak olyan együtt mozgások, amelyekre Orbán is utalt Szárszón, különféle alapítványokat hoztak létre, amelyekben együtt ült a szabaddemokrata az MSZP-sel és a fideszessel. Az is tudott volt bizonyos körökben, hogy az MSZP-s pártpénztárnok, Máté László és Simicska Lajos között ezidőben létezett „összmozgás”. Még a nyilvánosság színterein is érzékelhető volt az ellenzéki pártok között valamifajta közeledés, a Fidesz ’92-es pécsi kongresszusán például Orbán arról beszél, hogy az az ósdi világ, amit az MDF képvisel, lerombolandó, de az MSZP-vel lehet valamit kezdeni.

Szárszón az vált egyértelművé, hogy az a régi-új elit, amely megpróbálta a legkülönbözőbb módokon magához édesgetni a Fideszt, amitől ők a klub egyenrangú tagjainak érezhették magukat, azt kéri számon rajtuk, amit ők maguk is csinálnak. Ha visszanézzük a Szárszón készült felvételeket, látszik, hogy Orbán őszintén reagál. Szárszó után ennek a típusú „együttműködésnek” vége lett, amit sokan úgy fogalmaznak meg, hogy ekkor szakított Orbán a liberális elittel. Ide tartozik, hogy az 1994-es választást megelőzően Orbán több üzenetet is kapott a szocialistáktól, hogy szívesen látnák őt a következő, modernizációs koalícióban az SZDSZ mellett, ezek a próbálkozások azonban nem vezettek eredményre.

Mi lett volna, ha igent mondanak?

Annak valószínűleg az lett volna a következménye, hogy az egyébként is elgyengült jobb oldal még nagyobb válságba kerül, s két-három ciklusra is eltűnik. A jobboldal összeomlását így viszont a Fidesz használhatta ki 1994 után, lényegében ellenállás nélkül törhetett hegemón szerepre az ellenzéki oldalon.

Ehhez kellett egy parlamenti ciklus is, amely az MDF összeomlását okozta. Az MDF volt az a párt az első szabad választás előtt, amely elkötelezett volt ugyan a rendszerváltozás mellett, de csak mérsékelt változásokat helyezett kilátásba. Ennyire nem mérte föl, mi vár rá?

De igen, fölmérte, ám, legyünk őszinték, Antall József látásmódjával, szocializációjával, stratégiai gondolkodásával nem lehet összehasonlítani egy – a maga környezetében elfogadott, megbecsült – vidéki értelmiségiét, orvosét vagy agrármérnökét, aki nyilvánvalóan a saját szintjén nagyon pontosan látta, hogy a helyi társadalomban mi zajlik, de nem világrendszerben vagy nem Európában gondolkodott, tisztelet a kivételnek. A többségükről hamar kiderült, hogy nem alkalmas politikusnak.

Azt próbálom megérteni, hogy törvényszerű volt-e, következett-e a rendszerváltásból az az éles szakadék, ami jobb híján bal-jobb szembenállásként írható le, s azt a teremtő konszenzust, ami a rendszerváltás időszakát jellemezte, meg lehetett volna esetleg menteni?

Ezt olvashatja még a cikkben:

Medgyessy Péter sikeréről és Apró Piroska szerepéről

A Gyurcsány-jelenségről

A "szociális" népszavazásról és a 2010-es fülkeforradalomról

A rendszerváltás kifulladásáról

Olvasd el ezt a cikket,
csak 199 Ft!

vagy

Fizessen elő a Jelen online cikkeire, vagy jelentkezzen be
csak havi 1500 Ft!

Még több olvasnivaló a témában.

Európai Bizottság: a kkv-k számíthatnak a brüsszeli mentőövre

Fóti Tamás

Az Európai Bizottság (EB) minden évben megrendezi – közösen az éppen soros EU elnökséggel – a kis- és középvállalatok találkozóját. Több száz cég tulajdonosa vagy vezetője egyeztethet az európai döntéshozókkal, az Európai Parlament képviselőivel, a résztvevők megosztják egymással tapasztalataikat és elvétve siralmaikat, ha elégedetlenek a kkv-kre vonatkozó direktívákkal, ösztönzőkkel, szabályzókkal.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Győri diák nyerte az Európai Unió esszépályázatát

Fóti Tamás

Az Európai Unió kis- és közepes méretű vállalatainak idei éves találkozóján, Prágában hirdették ki a fiatalok számára kiírt esszépályázat győztesét. A beérkezett több mint 30 pályamű közül meghívták a nemzetközi zsűri által legjobb háromnak ítélt szerzőjét, és közülük került ki a győztes. Idén magyar siker született, Vass Viktória nyerte el a legjobb pályázat díját.

Elolvasom

Szupermérföldekre került az uniós pénztől a magyar kormány

Lakner Zoltán - Tóth Ákos

Az Európai Bizottság egyrészt továbbra is fenntartja a kohéziós alapokból Magyarországnak járó összeg egy részének visszatartására vonatkozó javaslatát, másrészt jóváhagyta az úgynevezett helyreállítási tervet, amelynek célja a Covid-válság hatásainak enyhítése. A kohéziós alapok kapcsán az Európai Bizottság a jelek szerint ezúttal nem hagyta átverni magát, míg a helyreállítási alap esetén a magyar kormány számos pozícióját feladta, így például jöhetnek a szélerőművek és számos, a közoktatás deszegregációját szolgáló intézkedést is végre kell hajtania. Nagyon úgy tűnik, hogy a kontroll folyamatos lesz, minden egyes fillér, illetve euró csak a beruházás végrehajtásának ellenőrzése után érkezhet.

Elolvasom
Keresés