A Walk On The Wild Side a maga módján pontos tájleíró költemény, ha nem is pont abból a fajtából, mint a Petőfi Sándor-féle Alföld, viszont ugyanúgy hozzátartozik a városhoz, mint a Frank Sinatra-féle New York, New York. Persze más a perspektívája: nem arról mesél, hogy „ha itt összejön neked, összejön bárhol”, hanem az utca túloldalára invitálja a hallgatót, az élet vadabbik felére, és mintegy enumeráció jelleggel sorba veszi a New York-i éjszaka különös figuráit, kemény arcait, a társadalom peremén élőket, drogosokat, női és férfi prostituáltakat, félvilági fejeket. De még ne szaladjunk ennyire előre.

Lou Reed 1970 augusztusában lépett ki az általa hat évvel korábban alapított The Velvet Undergroundból, mivel elégedetlen volt a zenekar fejlődésével, mondhatni: kolonc volt a hátán az együttes, melynek a dalain kívül az volt az elsőszámú szuperképessége, hogy – így a kulturális bon mot – bár a lemezeit kevesen vették meg, de mindenkit alkotásra inspirált. A Velvet a gitáros-énekes nélkül még három évig működött egyre kisebb visszhanggal, eközben Lou Reed 1972-ben megjelentette cím nélküli első nagylemezét, amit ugyan nagy várakozások kísértek, de az album minden tekintetben átsétált a magasra rakott léc alatt. Se kicsit, se nagyot nem durrant.

Az 1971 végén, 1972 elején felvett lemez kudarcát Reed egy újabb albummal akarta felülírni. Az 1972. nyár végén felvett új album egyik producere az a David Bowie lett, aki nem is csinált különösebb titkot abból, hogy művészetére mekkora hatással volt rá Lou Reed egykori zenekara. Első igazán fontos lemeze, az egy évvel korábban, 1971-ben megjelent Hunky Dory borítójegyzetében meg is emlékezett a The Velvet Undergroundról, koncerteken rendszeresen játszotta a White Light / White Heat és a Waiting For the Man című Velvet-dalokat. De nem meglepő módon ugyanígy odavolt Lou Reed munkásságáért a készülő új lemez, a Transformer társproducere, Bowie zenésztársa, kísérőzenekara, a The Spiders From Mars gitárosa, a nagyszerű Mick Ronson is. És ha már szóba kerültek a Marsbéli Pókok: miközben a Transformer készült, már megjelent Bowie másik világraszóló lemeze, a The Rise and Fall Of Ziggy Stardust and The Spiders From Mars. Ebben a közegben, „történelmi helyzetben” kezdtek hát neki az új Lou Reed-album munkálatainak (s ha már munkálatok: azt se felejtsük el, hogy a lemez hangmérnöke sem akárki, hanem a korábban Beatles- és Bowie-albumokon dolgozó Ken Scott, aki évtizedekkel később egy magyar zenekarral, a Mooggal is dolgozott).

A Londonban készült Transformer – melyen Reed és Ronson mellett néhány dalban az a Klaus Voormann is játszik, aki még a hamburgi kezdetek óta ismerte a Beatlest, később lemezborítót is tervezett nekik (a Revolver emlékezetes kollázsos tasakját), még később pedig basszusgitárosként, mások mellett John Lennon több lemezén is szerepelt – igazi slágerparádé. Perfekt album, persze a maga kitekert, néhol karcosabb, harapósabb, néhol groteszk és abszurd vagy éppen noir hangulatában. Nem csak a Walk On The Wild Side emlékezetes róla (melyen egyébként a szaxofonszólót az a Ronnie Ross játssza, aki a gyerek David Bowie szaxofontanára volt), de ott Satellite Of Love, amin már a The Velvet Underground-idők vége felé elkezdett dolgozni (ahogy az Andy’s Chest, a New York Telephone Conversation és a Goodnight Ladies című számokon is, utóbbi kettőt koncerteken már játszották is a Velvetsszel) vagy a Perfect Day is. Mindannyinak számos feldolgozása készült később.

A lemez, melynek híres borítóképét egyébként a klasszis rockfotós, Mick Rock lőtte, központi darabja mindenesetre a Walk On The Wild Side (ez volt egyébként a Transformerről kimásolt első kislemez), aminek van irodalmi és zenei előképe is. Előbbi az 1981-ben elhunyt amerikai regényíró, Nelson Algren A Walk On The Wild Side című regénye, amely, hogy tovább csavarjunk egyet a sztorin, egy daltól, a country-énekes, Hank Thompson The Wild Side Of Life című szerzeményétől vette az ihletet – utóbbi az Algren-regény filmváltozatához készült majdnem azonos című dal. (Algren leghíresebb regénye amúgy a The Man With The Golden Arm, magyarul: Az aranykezű férfi, amire meg egy másik morózus dalnok, Leonard Cohen utal The Stranger Song című dalában. A regénynek filmes feldolgozása is készült, és akkor itt egy újabb zenész neve jön, Frank Sinatra főszereplésével).

Lou Reed irodalmi ihletettsége egyébként is végigvonul a pályáján: egyik legfőbb inspirátora egykori egyetemi tanára, a költő és novellista Delmore Schwartz volt („Az első igazán nagy ember, akivel találkoztam”, mondta róla), pályafutása egy másik nagy teljesítménye, az 1989-es New York című album borítójára pedig azt írta, az 57 perces lemezt együltőhelyben kell meghallgatni, mintha egy könyv vagy egy lemez volna. A Walk On The Wild Side a New York-i félvilág arcképcsarnoka, maga is olyan, mint egy kisregény, egy novella vagy egy soha el nem készített John Cassavetes-film szinopszisa. A dal kisrealizmusa teljesen valóságos, nem utolsó sorban azért, mert létező személyeket foglalt strófákba. Holly Woodlawn transzszexuális színésznő, aki valóban Miami Fla-ből stoppolt fel New Yorkba. Candy nem más, mint az Andy Warhol-féle pop art „nagyüzem”, a Factory egyik szupersztárja, Candy Darling, aki tényleg „a szigetről”, Long Islandről érkezett a metropoliszba, és a híres New York-i Max’s Kansas City hátsó helyiségében valóban „mindenki darlingja” volt. Little Joe az a Joe Dalessandro, aki ugyancsak a Warhol-kör egyik prominense volt, az 1968-as Warhol-mozi, a Flesh férfi prostituált főszereplője (az ő képe szerepel egyébként az angol The Smiths cím nélküli bemutatkozó nagylemezének a borítóján is). Nem kitalált hős Sugarplum Fairy sem, aki valójában Joe Campbell, a My Hustler című 1965-ös Andy Warhol-film főszereplője, ahogyan létező figura Jackie is, „aki azt gondolta, James Dean lehet egy napra”: Jackie Curtis az, aki élete egy pontján állítólag tényleg azt remélte, hogy a fiatalon autóbalesetben elhunyt amerikai moziszupersztárt játszhatja majd egy filmben. A Walk On The Wild Side ilyen értelemben is különleges, kiemelkedő mű: nem nagyon énekeltek akkoriban ilyenekről popdalokban.

Mint minden szám, a Walk On The Wild Side is megkezdte aztán az önálló életét. Hallhattuk a kissé (sőt inkább nagyon) feledésbe merült, de nagyszerű magyar film, a Potyautasok zárójelenetében, amikor a 80-as évek elején disszidálással próbálkozó, majd lengyelországi börtönbe kerülő fiatal főhősök egyike a ferihegyi betonon mániákus vágtába kezd. De készült számos feldolgozása is: a most megjelent Suzanne Vega-átértelmezés előtt lemezre vette a francia színész-énekesnő, Vanessa Paradis, a Tok Tok Tok nevű német soulzenekar, a kitűnő amerikai dalszerző-énekes, Joseph Arthur. De a Walk On The Wild Side (amúgy egyébként tényleg a későbbi hip-hop felé mutató, funkos lüktetésű) zenei alapjából mintázott az egyik klasszikus amerikai rapzenekar, az A Tribe Called Quest is Can I Kick It című klasszikusához, vagy Norman Cook (vagy ahogy talán többen ismerik: Fatboy Slim) Beats International nevű formációja Theme From The Deerstalker című számához (ebbe a számba ráadásul egy másik Lou Reed-dallam is keveredik, a The Velvet Underground Sunday Morning című dalának csilingelése). És hogy végül egy újabb friss hatással zárjunk: a Walk On The Wild Side adta az ihletet a kaliforniai csajtrió, a Haim idei új lemezének Summer Girl című számához.

Örök élet plusz egy év – nem is kérdés, ez vár a Lou Reed-életmű csúcsdarabjára.