Csak a jelen és a jövő érdekel

Ladányi Andrea pályaképe

„Sokan rebellisnek tartják. Lázadónak. Balesetező alkatnak mondhatnák lelkileg, mert vitatkozó, kritizáló képességével is jeleskedik. Grimaszai, játékos, ironikus évődései vibráló, eleven légkört teremtenek körülötte. Balesetező fizikailag is, hiszen nem veszi tudomásul a teljesítőképesség határait. Állandóan túlteljesít. Emiatt gyakoriak a lábsérülései. Rebellis eminens. A győri színház belső falán az egyik legkedvesebb, legderűsebb portré az övé. Pedig a közmegítélés szerint nem ő a tipikus sztár. Inkább Baudelaire esztétikája illik rá: „Az a szép, ami szabálytalan”. (…) Az elviselhetőség küszöbéig edz. Megszenved a minőségért. (Mitől marad mégis könnyed?) Akik jól ismerik Pilinszky prózáját, azoknak így jellemezhetném: Ladányi Andrea a magyar Sheryl Sutton.” (Az idén száz éve született Pilinszky János 1971-ben látta Párizsban a Deafman Glance (A süket pillantása) című színdarabot, Robert Wilson rendezésében. Az ötvenéves költőt megigézte a főszereplő Sheryl Sutton, a huszonegy éves, New Orleans-i születésű afroamerikai színésznő. Barátságuk inspirálta a Beszélgetések Sheryl Suttonnal – Egy párbeszéd regénye című, 1977-es, félig fiktív esszéregényét. – H. K.)

Deme Tamás fönti sorait az Új Tükör 1986 szeptemberi számában közölték a Győri Balett sokak szerint munkaalkoholista szólótáncos csillagáról, az 1984-ben Az év táncosának megválasztott, friss Liszt-díjas művészről. A rebellis eminens című cikk szerzője több szempontból is vátesznek bizonyult. Száraz tényként: Ladányinak személyes jellegű konfliktusa támadt az együttesvezető Markó Ivánnal mint a munkáltatójával, és az év október 2-án elhagyta a társulatot. Váratlan távozását egy kortárs szépíró ismerőse segítségével megfogalmazott, ötoldalas felmondólevélben indokolta meg a balettigazgatónak. Hat év után vett búcsút az arénákat megtöltő, korszakos társulattól, amelynél nem volt (ma sincs) hazánkban nemzetközileg elismertebb-keresettebb, országosan népszerűbb táncegyüttes. (Markó ‒ 1972-től 1979-ig a Maurice Béjart-féle, brüsszeli XX. Század Balettje ünnepelt vezető szólistája ‒ 1991-ben távozott korántsem békés körülmények között Győrből. A kultúrpolitikai közüggyé és zászlóshajóvá vált együttest az Állami Balett Intézet végzős hallgatóinak hívására alapította 1979-ben az akkori feleségével, a 2016-ban elhunyt Gombár Judit díszlet- és jelmeztervezővel.)

Ladányi Andreának huszonöt éves korára – túl két ínszalagszakadáson ‒ már volt egy emblematikus szerepe: a különleges, androgünszerű alkatára írt Vágy az 1983-as Boleróban. Huszonnégy országban táncolta el hetvennyolc helyen, így a védjegyévé lett szerep megalkotója, Markó Iván fölkérésére előadta osztrák táncosokkal a bécsi Volksoperben 1994-ben, és egy évre rá a budapesti Operaházban is. A rendszerváltozás előtt kiváltképp kamikaze-akciónak beillő távozása okáról csak közel tíz év múltán beszélt egy-két interjúban, ám Rozgonyi Ádám 1988-as dokumentumfilmje, a Próbaszerencse! megörökítette rizikókkal teli útkeresését. Idegennyelv-tudás, kapcsolati és védőháló nélkül ugrott ki az ismeretlenbe. Autóba ült, európai útja során látott sok mindent, de nem szeretett bele senkibe. Noha rajongó alkat, többé nem tesz ki senkiről több száz fotót a falára, mint egykor Markóról. „‒ A szerelmeit az ember nem tárgyalja ki. Ez pedig az volt. (…) A Markó Iván-féle színházba szerelmes voltam. Amennyire eszelősen benne voltam az egészben, és semmi más nem létezett a számomra, most annyira vége. (…) Nem ajánlom senkinek, hogy az abszolút biztosból, a jóból, az erkölcsi elismerés csúcsáról így eltávozzon. (…) Ma már csak az ügyekben hiszek, nem az együttesekben. Amit ma csinálok – varázslatos, nemes dolog. Ebben az ügyben hiszek. De én most elmegyek. Nem szakítom meg az itteni kapcsolataimat. Színházzal, filmmel itt még nekem komoly terveim vannak…” ‒ fogalmazott a Film Színház Muzsikának, 1987-ben.

1986-tól két és fél évig élt Kanadában és álom­országában, az Egyesült Államokban. Filmezett, tanított, balettstúdióban tükröt pucolt, modern technikákat, sztepp, dzsessz, afrotáncot, és főleg tévénézéssel angolt tanult. Tagja volt a Calgary Városi Balettnek, a Montréali Balettnek, szólistája a Torontói Táncszínháznak. Koreográfusként állandó szerződés kötötte a részint magyar disszidensek alapította, főként horrort/thrillert gyártó Alliance Entertainment filmvállalathoz. A testsúlyánál sokszorosan nehezebb gumijelmezben játszott szörnyecskét Tibor Takács 1990-es horrorjában, a Gate II.-ban. Finnországi karrierje során a pályája egyik legmeghatározóbb személyisége, egyben művészidolja, a Jorma ­Uotinen vezette Helsinki Városi Színház szólótáncosa. 1989-től 1992-ig tizenegy főszerepet táncolt el, majd Uotinen igazgatása alatt vendégszólistája volt a Finn Nemzeti Operaháznak is. Állítja, a finn táncos-koreográfus-énekes-rendezőtől tanult és kapott a legtöbbet. A „magányosság és siker” skandináv évei után 1992-ben tért vissza hazánkba, a West Side Storyt a Vígszínházban színre állító Eszenyi Enikő hívására. A ’90-es években számos emlékezetes estje, kettőse volt többek között Uotinennel, továbbá szintén fontos partnerével, a finn táncos-koreográfus Tero Saarinennel, a finn Tommi Kittivel, az afroamerikai Benny Bell-lel és Román Sándorral.

A Tánc Világnapján született, több mint negyven éve pályán lévő, és tavaly – igencsak megkésve ‒ Kossuth-díjjal kitüntetett táncművész-koreográfus-rendező számára Magyarország rég’ csupán az egyik állomáshelye. 2011-ben ment el ismét hazánkból. Férjével, a szintén nemzetközi hírű Borlai Gergő dobossal tizenkét éve Barcelona az állandó lakhelyük, míg közel öt éve, a Covid-járvány előtt, Los Angelesben éltek, dolgoztak. A pandémia idején a spanyolországi otthona teraszán több mint negyvenszer táncolt az egészségügyi dolgozóknak szóló erkélytapsra, fazékkongatásra is. A közösségi oldalakra föltett, fél- és egyperces videóinstellációkat a közelében lakó Bánki Ákos festőművésszel készítette, a performanszokat Borlai rögzítette kézikamerával.

Nincs és nem volt más a hazai táncszcénán belül, aki csak megközelítőleg is olyan ismertséget és presztízst vívott ki magának a társművészetek területén, mint ő. Ez idáig több mint két tucat tánc- és játékfilmben dolgozott. Szerepelt az októberben hatvanévesen elhunyt Böszörményi Zsuzsa első játékfilmjében, a Vörös Colibriben, az idén száz éve született Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, Grunwalsky Ferenc Visszatérés – Kicsi, de nagyon erős 2 és Koltai Lajos Sorstalanság című munkáiban is. Matuzsálemet alakít Bergendy Péter első magyar horrorjában, a Post Mortemben, látható Fabricius Gábor mozijában, az Eltörölni Frankotban, októberben pedig Kristóf György felvidéki rendező és a neves, szlovák koreográfus, Anton Lachky disztópikus táncfilmjében, az egy földalatti börtönben játszódó Bunkerben forgatott. Grunwalsky néhány napos ismeretség után írt tizenhét oldalas levelében a „XXI. század Maratoni Futójá”-nak nevezte. Majd a komáromi Monostori erődrendszerben ezerhatszáz fotót készített róla, melyeket Tánc-Tér címen állítottak ki a Ludwig Múzeum márványcsarnokában 1999-ben, kísérőprogramként Ladányi Éjféli Marathon című táncelőadás-sorozatával. Eztán forgatták le az erődben az első magyar egész estés táncfilmet, a 2003-as Tánc­alakot, Nádler István festőművész és Kurtág Gyögy zeneszerző közreműködésével. A 34. Magyar Filmszemlén Ladányinak ítélték a Női előadó különdíját, Grunwalskynak a Rendezői látvány díját.

Megihletve számos művészeti ág nagy alakját is, a hazai kortársművészet idoljává vált. Korlátok közé szoríthatatlan, összművészeti kategóriaként egyre valószerűtlenebb távolságra került attól a közegtől, ahonnan indult: az Állami Balett Intézettől (ÁBI), ahová tízévesen került föl Tatabányáról, s ahová „egyedül a hosszú lábú nyuszija” jött vele, majd a Győri Balett-től. Személyiségével kibékíthetetlen ellentétben áll a feudális balettvilág hamis glamúrja. Az ÁBI balett-tagozatán, a legendás mesternő, ­Hidas Hedvig utolsó, 1980-ban végzett, igen erős osztályában őt tartották a leggyengébb láncszemnek. Évfolyamtársa volt Éliás Zsuzsa, Hágai Katalin, Kovács Éva, Lencsés Éva, Moldován Zsuzsa, Mráz Kornélia, Murányi Judit, Oláh Csilla. Négyszer akarták kirúgni az ÁBI-ből. Kun Zsuzsa hitt benne: a magyar táncélet és az Operabalett aranykorának ikonikus alakja, nemzetközi hírű prímabalerina, balettpedagógus a legfőbb támogatójaként rendre szót emelt mellette. (Amúgy Hidas-tanítvány volt többek között Csarnóy Katalin, Medveczky Ilona, Markó Iván és Vámos György is.)

A pályája egyik sajátossága, hogy több mint húsz éve egyre inkább a színészet és a színészképzés felé fordult az érdeklődése. Annak idején felvételizett is a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, de csak két verset tudott, és ezt a bizottság kevesellte. Évtizedek múlva a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SzFE) hajdani rektora, Székely Gábor rendező hívására lett a campus Mozgástanszékének vezetője, adjunktusa (2002-2009). Új metódust talált ki, valósított meg. Kezdeményezésére jött létre az SzFE-n a fizikai színházi koreográfus-rendező szak az általa fölkért Lukáts Andor színész-rendezővel, Zsótér Sándorral, továbbá a táncos-koreográfus-rendező Horváth Csabával és Nagy Józseffel (Josef Nadj).

Prózai színészként a karrier egyik legkiemelkedőbb állomása volt Claire Zachanassian megformálása a Zsótér rendezte Az öreg hölgy látogatásában a József Attila Színházban, 2008-ban. Megkapta a legjobb női alakítás díját a Pécsi Országos Színházi Találkozón, a Színikritikusok Díját és az ítészek javaslatára a Főváros díját. 2011-ben a fennállása tizedik évét ünneplő Maladype Színház alapítója, rendezője, Balázs Zoltán Isteni színjáték adaptációjában, a Pokolban alakította Vergiliust a Trafó Kortárs Művészetek Házában. Megdelejezve az irodalmárokat: Esterházy Péter és Szebeni András fotográfus 1988-as albumában, A vajszínű árnyalatban áll Esterházytól a Himnusz Ladányi Andrea bokáihoz (függelék: fájdalom), amelyben EP a bokákat „az ezer csont és ízület országá”-nak is nevezi. Orbán Ottó 1998-ban írt verset Körtánc – Grunwalsky Ferenc fotózza Ladányi Andreát címen; ez az egyetlen szöveg, amely a Táncalakban szerepel.

A kíváncsi, kísérletező, innovatív, az új és ismeretlen területek meghódítására vadászó Ladányi elsősorban generál, míg a legkevésbé sem (öntudatlan) médium. Állandó meglepetésekkel szolgáló, sosem nyugvó, öntörvényű, serkentő, teremtő alkat. Dacára az előbbinek, roppant nehezen hozott létre, és még gyötrelmesebben tartott fönn saját társulatot. 1995-ben a Schwajda György vezette szolnoki, majd 1996-ban a kecskeméti színházban is megkísérelt együttest alapítani, melyet végül a fővárosban verbuvált: az L.A. Dance Company gyakorlatilag önerőből működött 1999-től 2006-ig, és a legfőbb mecénása ő maga volt. Mindez ugyanannyira tanúskodik a honi művészetfinanszírozás állapotáról, mint arról, hogy nincs sem képessége, sem hajlama a menedzselésre, miként sosem működött önmaga multilevel pr-marketingügynökeként sem.

Színházi koreográfusként, mozgástervezőként ez idáig közel nyolcvan művet jegyez. Majd’ az összes hazai teátrumban dolgozott. Így a budapesti Katona József Színházban (Galócza, L’illusion Comique), a Tháliában (Rozsdatemető), a Merlinben, a Vígszínházban (West Side Story), a Belvárosi Színházban (Jadviga párnája), az Operettszínházban, az Operaházban (Leánder és Lenszirom, A bűvös vadász) és megannyi vidéki színhelyen. Csak a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban két tucat zenés darab mozgásanyagáért felelt (Kabaré, Valahol Európában, Csárdáskirálynő, My Fair Lady, Mágnás Miska, Hair, Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, stb). 2018-tól működik együtt a győri Vaskakas Bábszínházzal és a KL Színházzal; egykori tanítványa, Markó-Valentyik Anna színész, bábművész főszereplésével állította színre az Alaine – Ideje a meghalásnak című monodrámát, Polcz ­Alaine szövegeire és Karády Katalin dalaira.

„A múltról soha nem beszélek, nem érdekel, nem őrzöm magamban. Vannak emlékképeim, tudom, hogy voltam itt-ott, de csak a jelen és a jövő érdekel. Annyi minden történt velem, jó és rossz: valahogy mindent kívülről nézek, ami elmúlt” – mondta 2008-ban, a Parallel magazinnak adott interjúban. 2017-ben beszélt először arról a tervéről, hogy egy nagyszabású gálaest keretében lépne színpadra hajdani partnereivel, és azokkal, akikkel mindig is szeretett volna, de eddig nem volt módjában együtt dolgozni. Az október 1-jén a Nemzeti Táncszínház Budapest Táncfesztiválján bemutatott, a járvány miatt kétszer is meghiúsult szerzői estje ennek a megvalósulása – pandémiás körülmények között. Az egyszeri alkalommal látható Divided Time – Ladányi Andrea + 6 című produkciót csupán négy nap alatt készítették el alkotótársaival, a zenéért felelős Borlai Gergővel, a világhírű finn fénytervező Mikki Kunttuval és a hat, különböző nemzedéket képviselő férfi táncos-koreográfussal. Jelesül: a hetvenegy éves Jorma Uotinennel, a csak gyöngyvásznon látható, ötvenhét éves Tero Saarinennel, a középkorú, spanyol Javier Arozenával, a hatvannégy éves Frenák Pállal, valamint Bajári Leventével, az Operabalett negyvennégy éves művészével és a huszonhét éves, Frenák-táncos Maurer Milánnal.

A Divided Time jelentése szakaszolt idő. Természetes, hogy a hatalmas ívű pályafutás követői, ismerői – szakmabeliektől a civil nagyérdeműig ‒ más élményeket, műveket, alkotótársakat hív(hat)nak elő, mást raktároz(hat)tak el, másképpen „szakaszolnak”, mint az est megálmodója, főszereplője. Aki a Vágy mellett többször kiemelte legfontosabb szerepeként a Lány-t a Markó-féle, mesteri A csodálatos mandarinból és Uotinen Kalevalájából Ainót. A Lányt eltáncolta a Horváth Csaba koreografálta, kivételes Mandarinban is, melyet miután a Bartók-örökös megvonta tőlük a jogokat, zene nélkül, némán adtak elő a Műcsarnokban és a budapesti Katona József Színházban 2001-ben, két alkalommal. Mindemellett: a Közép-Európa Táncszínházzal, és Horváth hajdani társulatával, a Fortedanse-szal létrehozott, a táncos-koreográfus-rendező által neki (is) készített művek a Mandarinon kívül olyan jelentős alkotásokat eredményeztek, mint az Ős K., a Néró, szerelmem, a Ketten – Orfeusz tekintete és az &Echo. Ez a fontos, 2000-től 2006-ig tartó időszak, a pályafutás egyik csúcskorszaka, nincs megidézve. Ellenben hangsúlyos szerephez jut Frenák Pál, akivel még nem volt alkalmuk együttműködni, bár tervezik. Frenák, sajnos, most sem volt az alkotócsapat tagja; az Un című, 2016-os művéből adta elő a japán butohguru, -művész, Kazuo Ohno ihlette, bravúros monotáncát.

Az est sytlistja, a Ladányival húsz éve együtt dolgozó Lakatos Márk a pódiumbeszélgetés moderátoraként következetesen „show”-nak nevezte a több mint egyórás, látványos produkciót. A Divided Time ugyanannyira nem show, mint amennyire nem markáns esztétikájú kortárs táncest, viszont többségében nagyon nívós gálaprodukciók elegye. Csodálatos volt Ladányi árral szemben-szólója a komotósan lépkedő Uotinen által színre hozott, hatalmas drapériával, amely tajtékos, száguldó folyóvá alakult, miközben Eric Clapton bluesklasszikusa, a River of Tears szólt. A Borlaival előadott dobduója idézet a 2015-ös BL-ből, 12 tételes, lefegyverző kettősükből „dobra és testre”. Megrendítő és vagány tett volt befejezésként a lidércszerű Bolero-újraértelmezés, a Borlai komponálta, töredezett/karcos Ravel-átiratra – noha a zárókép a hulló hópelyhekkel érzelgős és patetikus. Az idén hatvanéves, előadó- és átváltozóművészként is egyedülálló, kiváló kondíciójú Ladányi megmutatta a személyiség és a jelenlét erejét, a legapróbb mozdulat értékét, a tökéletesen uralt-birtokolt testet. A kontroll, a kockázatvállalás és az önazonosság kivételes ötvözetét. A színpadon olyan, akár Virginia Wolf kalandor Orlandója: kibabrál a múló idővel, cicázik a születéssel és a halállal, vagy épp’ zárójelbe helyezi, megváltoztatja a nemét. Az elegáns, míg kevéssé radikális esten jóval inkább érvényre juttatta a lírai, elégikus, törékeny énjét, mint azt a karaktert, amit évtizedekig megtestesített: az erőt demonstráló, szélsőséges, dekadens, zsigerileg érzéki amazont, és/vagy a szikár, eszelős dominát. A rendíthetetlensége, hajlíthatatlansága azonban állandó.

Az időnek legkiszolgáltatottabb művészeti ág, a tánc fenomén képviselőjeként a legtávolabb áll tőle a nosztalgiázás, a hitbizomány. Nem emlegeti föl önmagától meghatódva a múltbéli teljesítményeit. Nem vált intézménnyé. Nem rakódott rá sem manír, sem modor. Nem elcsépelt lózung a szájából, hogy a tánc a szenvedélye. Nem kontárkodik bele olyasmibe, amihez nem ért. Noha az ambíciói kimeríthetetlenek, valószínűleg majdnem mindent véghezvitt, amit tervezett – miközben folyamatosan tervez. 1995-ben nyilatkozta a Kurírnak, hogy kiskorában színész és – Kovács Katit, főleg Késmárky Marikát figyelve ‒ táncdalénekes szeretett volna lenni. Mivel a színészet (is) megvalósult, már csak a táncdalénekesi karrier várat magára.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.