Csak a jelen és a jövő érdekel

Ladányi Andrea pályaképe

„Sokan rebellisnek tartják. Lázadónak. Balesetező alkatnak mondhatnák lelkileg, mert vitatkozó, kritizáló képességével is jeleskedik. Grimaszai, játékos, ironikus évődései vibráló, eleven légkört teremtenek körülötte. Balesetező fizikailag is, hiszen nem veszi tudomásul a teljesítőképesség határait. Állandóan túlteljesít. Emiatt gyakoriak a lábsérülései. Rebellis eminens. A győri színház belső falán az egyik legkedvesebb, legderűsebb portré az övé. Pedig a közmegítélés szerint nem ő a tipikus sztár. Inkább Baudelaire esztétikája illik rá: „Az a szép, ami szabálytalan”. (…) Az elviselhetőség küszöbéig edz. Megszenved a minőségért. (Mitől marad mégis könnyed?) Akik jól ismerik Pilinszky prózáját, azoknak így jellemezhetném: Ladányi Andrea a magyar Sheryl Sutton.” (Az idén száz éve született Pilinszky János 1971-ben látta Párizsban a Deafman Glance (A süket pillantása) című színdarabot, Robert Wilson rendezésében. Az ötvenéves költőt megigézte a főszereplő Sheryl Sutton, a huszonegy éves, New Orleans-i születésű afroamerikai színésznő. Barátságuk inspirálta a Beszélgetések Sheryl Suttonnal – Egy párbeszéd regénye című, 1977-es, félig fiktív esszéregényét. – H. K.)

Deme Tamás fönti sorait az Új Tükör 1986 szeptemberi számában közölték a Győri Balett sokak szerint munkaalkoholista szólótáncos csillagáról, az 1984-ben Az év táncosának megválasztott, friss Liszt-díjas művészről. A rebellis eminens című cikk szerzője több szempontból is vátesznek bizonyult. Száraz tényként: Ladányinak személyes jellegű konfliktusa támadt az együttesvezető Markó Ivánnal mint a munkáltatójával, és az év október 2-án elhagyta a társulatot. Váratlan távozását egy kortárs szépíró ismerőse segítségével megfogalmazott, ötoldalas felmondólevélben indokolta meg a balettigazgatónak. Hat év után vett búcsút az arénákat megtöltő, korszakos társulattól, amelynél nem volt (ma sincs) hazánkban nemzetközileg elismertebb-keresettebb, országosan népszerűbb táncegyüttes. (Markó ‒ 1972-től 1979-ig a Maurice Béjart-féle, brüsszeli XX. Század Balettje ünnepelt vezető szólistája ‒ 1991-ben távozott korántsem békés körülmények között Győrből. A kultúrpolitikai közüggyé és zászlóshajóvá vált együttest az Állami Balett Intézet végzős hallgatóinak hívására alapította 1979-ben az akkori feleségével, a 2016-ban elhunyt Gombár Judit díszlet- és jelmeztervezővel.)

Ladányi Andreának huszonöt éves korára – túl két ínszalagszakadáson ‒ már volt egy emblematikus szerepe: a különleges, androgünszerű alkatára írt Vágy az 1983-as Boleróban. Huszonnégy országban táncolta el hetvennyolc helyen, így a védjegyévé lett szerep megalkotója, Markó Iván fölkérésére előadta osztrák táncosokkal a bécsi Volksoperben 1994-ben, és egy évre rá a budapesti Operaházban is. A rendszerváltozás előtt kiváltképp kamikaze-akciónak beillő távozása okáról csak közel tíz év múltán beszélt egy-két interjúban, ám Rozgonyi Ádám 1988-as dokumentumfilmje, a Próbaszerencse! megörökítette rizikókkal teli útkeresését. Idegennyelv-tudás, kapcsolati és védőháló nélkül ugrott ki az ismeretlenbe. Autóba ült, európai útja során látott sok mindent, de nem szeretett bele senkibe. Noha rajongó alkat, többé nem tesz ki senkiről több száz fotót a falára, mint egykor Markóról. „‒ A szerelmeit az ember nem tárgyalja ki. Ez pedig az volt. (…) A Markó Iván-féle színházba szerelmes voltam. Amennyire eszelősen benne voltam az egészben, és semmi más nem létezett a számomra, most annyira vége. (…) Nem ajánlom senkinek, hogy az abszolút biztosból, a jóból, az erkölcsi elismerés csúcsáról így eltávozzon. (…) Ma már csak az ügyekben hiszek, nem az együttesekben. Amit ma csinálok – varázslatos, nemes dolog. Ebben az ügyben hiszek. De én most elmegyek. Nem szakítom meg az itteni kapcsolataimat. Színházzal, filmmel itt még nekem komoly terveim vannak…” ‒ fogalmazott a Film Színház Muzsikának, 1987-ben.

1986-tól két és fél évig élt Kanadában és álom­országában, az Egyesült Államokban. Filmezett, tanított, balettstúdióban tükröt pucolt, modern technikákat, sztepp, dzsessz, afrotáncot, és főleg tévénézéssel angolt tanult. Tagja volt a Calgary Városi Balettnek, a Montréali Balettnek, szólistája a Torontói Táncszínháznak. Koreográfusként állandó szerződés kötötte a részint magyar disszidensek alapította, főként horrort/thrillert gyártó Alliance Entertainment filmvállalathoz. A testsúlyánál sokszorosan nehezebb gumijelmezben játszott szörnyecskét Tibor Takács 1990-es horrorjában, a Gate II.-ban. Finnországi karrierje során a pályája egyik legmeghatározóbb személyisége, egyben művészidolja, a Jorma ­Uotinen vezette Helsinki Városi Színház szólótáncosa. 1989-től 1992-ig tizenegy főszerepet táncolt el, majd Uotinen igazgatása alatt vendégszólistája volt a Finn Nemzeti Operaháznak is. Állítja, a finn táncos-koreográfus-énekes-rendezőtől tanult és kapott a legtöbbet. A „magányosság és siker” skandináv évei után 1992-ben tért vissza hazánkba, a West Side Storyt a Vígszínházban színre állító Eszenyi Enikő hívására. A ’90-es években számos emlékezetes estje, kettőse volt többek között Uotinennel, továbbá szintén fontos partnerével, a finn táncos-koreográfus Tero Saarinennel, a finn Tommi Kittivel, az afroamerikai Benny Bell-lel és Román Sándorral.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!