Katona Klári A jelenlét ereje

Láttam őt meztelenül, kívül-belül kendőzetlenül, állig felöltözve, sminktelenül, rituális fürdés és zarándoklat közben. Láttam őt a Kínai Nagy Falon céllal gyalogolni. Figyelmet kapni New York lüktető városának sietős lakóitól a Modern Művészetek Múzeumának egyik termében, hol pirosba, hol feketébe, hol hófehérbe öltözve, a mozdulatlansághoz közelítőn. Láttam megközelíthetetlennek tudott vízesés alatt állva, meditálva, láncokkal kikötve, szelíd tekintettel a fiatalságnak üzenve, pengével megvágott, vérző nyakkal, tekintetéhez illő, selymes fényű, egyoldalra rendezett dús hajfonattal, arcán átkúszó kígyóval, legördülő könnycseppekkel, volt szerelme váratlan felbukkanásától fegyelmezettségéből kizökkenve, mozdulatlanságát felülírva, érintést adva-kérve, a mozdulatlanságba visszalépve. Láttam egyszerűnek, természetesnek, bátornak, érthetetlennek, extravagánsnak, szenvedőnek, békésnek, megérintettnek.

Marina Abramović performance artist. Művész. Ezt tanulta meg először önmagáról – így emlékszik. Aki önkifejezéséhez a testét választotta. Alapeszközként. Ecset, kő, véső helyett. Művészi megnyilvánulásának középpontjába témaként önmagát helyezve. A kijelölt céllal feltett kérdésre adott legpontosabb válasz megfogalmazása érdekében. Élőben. Megismételhetetlenül.

A performansz – mint alkotói módszer – középpontjában mindig az „én” áll. A „performer” a létrehozó, az előadó, a véghezvitelhez, a teljesítményhez, a kivitelezéshez önmagát használja. Élőkép – mondanám. Élőkép manifesztáció. Talán azért jut ez így eszembe, mert a műfaj kialakításával megnyilvánulásaikhoz alapvetően képzőművészek szándékozták saját határaikat tágítani. S mert az előadóművészet elemei óhatatlanul megmutatkozásuk részeivé lettek, hamar a színházhoz hasonlítják. Az első dolgok egyike azonban, amit Marina Abramović tisztáz, amikor több megértést kíván adni a performance művészet body art ágának: semmi köze a színházhoz. Hisz az előadó ott a kifejezéshez más bőrébe bújik. A kés, a vér, a pisztoly, a csók abban a játéktérben sosem lesz igazi. Az ő műfajában viszont tudhatjuk: mindig az.

Body art. A test művészetének gyakorlása. Félelem nélkül. Ez egyben a megvalósítás egyik alapfeltétele. Mert bármilyen furcsa, vannak írott szabályai is a gyakorta extremitásokba hajlások mentén zajló kivitelezéseknek. Az például, hogy a létrehozás közben ne gondoljanak magára a véghezvitelre, a kivitelezésre. Emellett fenn kell tudni tartani az erőltetettség nélküliséget és vele a személyes hatékonyságba vetett hitet. S közben a személyes kontroll érzetének folyamatosságát élni. Összetett erőpróba. Így is, úgy is. Szerintem a nézőknek is.

Mert nem tudom, eljutottam-e volna elgondolásai kifejtésének meghallgatásához, ha először azzal a kísérlet-kihívás-kockáztatás-kísértés eleggyel találkozom és abban a brutalitásba kilengő élőképben látom meg – azt is csak felvételről, vagy képeken –, amivel nemrégiben összetalálkoztam. Láttam, ahogy az üres teremben az előtte lévő asztalra hatvanhét tárgy került. Jó és rossz okozására valók. A pohár víztől kezdve, egy szál rózsán és a borotvapengén, a szőlőn, kenyéren át, egy egyetlen golyóval megtöltött pisztolyig. Konkrétan megkínozták. Nyilvánosan. Ott történt, hogy valaki a nézők közül nem csak megvágta a nyakát egy pengével, de szívott is kicsorduló véréből. „Milyen messze van a túl messzi? Ahová keveredhetünk?” – teszi fel neki valaki megválaszolásra a kérdést. „Attól függ, ki szabja a limiteket” – válaszolja.

Tényleg – gondolom. S vajon azokat melyikünk hova helyezi? Aztán minek látjuk azokat? Nekünk vagy magunknak szabottaknak tartjuk? Mindenesetre, ő kiskora óta harcolt ellenük. Minden lehetséges módon. Mindennel és mindenkivel szemben. Amivel minden életkorában kivívta a fekete bárányságot.

A művészetben való megmártózás volt az egyetlennek tűnő kivezető út egy érzelemmentes, az ölelést, gyengédséget, anyai csókot nélkülöző gyerekkor állandósult szomorúságából. Tizenkét évesen állították ki első festményeit, de aztán a határok áttörését testének szolgálatba állításával igyekezett művészi szintre emelni. Ami első igazi nagy performanszában még cserben hagyta. Belgrádban elájult a meggyújtott, hatalmas ötágú csillag közepén, ahová a teljes, a fák magasságáig csapó lángolás utáni tűzhamvadás közben befeküdt. A házakon, levélpapírokon, dokumentumokon, a pénzen, az ünnep és hétköznap rekvizitumain kötelezően megjelenő, a létezést meghatározó szimbólum kiirtása közben, a performance írott szabályaiban szereplő kontrollt még nem uralta eléggé. De fejlesztette azt és minden mást is ahhoz, hogy az elhatározások kivitelezéséhez kellő test-engedelmesség mindig elegendő legyen. 1974-et írtunk, amikor a mozgalomban élenjáró, nemzeti hősök gyermeke – mert mindkét szülője az volt – véghez vitte a fizikai és mentális megtisztulást üzenő aktusát.

Láttam ezt is. Felvételről. Élőben tőle, vele semmit. A hatás nyilván meg sem közelíti az élőkép – ahogy tevékenységére gondolok – átélését. Láttam, hát tudok róla. Részesévé egyszer sem váltam. Nem véletlenül veti fel ezt mondandói közt. Ezt a különbséget. Árnyalja a szemlélő és a résztvevő állapotát. Többször is szóba hozza, mert a közönség szerepét több szempontból is végtelenül jelentősnek gondolja. Ami nélkül nincs megmutatkozás, nincs művészet. Nincs energiaáramlás. Ezt sem alap nélkül mondja.

Az eddig a legnagyobb ismertséget, elismerést, figyelmet és odafigyelést és nyilvánvaló energiaáramlást kiváltó megmozdulása a New York-i Modern Művészetek Múzeumához kötődik. Amikor a vezetőségnek felvázolta elképzelését a múzeum egy üres terméről, ahol egy asztal mögött ülve várná az asztal másik oldalán üresen álló székre azokat, akik a közelségében és tekintetében bármeddig elidőznének, annyit mondtak neki: ez itt New York. Itt nem állnak meg az emberek… Aztán három teljes hónapon át fogadta az üres székért sorban állókat, összesen hétszáz órában. És jöttek, hogy megálljanak, hogy elidőzzenek, hogy szembenézzenek vele és önmagukkal. Meg a szemlélődők is. Nyolcszázötvenezer látogató közül, ezerhétszázötvenen merültek el a tekintetében. Élték vele az energia láthatatlan áramlását.

Már kérdezték tőle azt is, hogy őrült-e. Önbüntető, önsanyargató-e? Válaszaiból nyugalom, félelemmentesség, kétségnélküliség szól. Minden kibillenést, fájdalmat, szenvedést, bátorságot, fegyelmezettséget, amit élt vagy manifesztált, az élete, lénye középpontjának megtalálása és megtartása érdekében tette. Okkal. Azt mondja, az ok segíti megtalálni a középpont egyensúlyát.

Akármit gondol is róla bárki, valamit tudhat. Méghozzá nagyon. Arcán a lenyomata.

Kétségkívül a legszebben idősödő asszonyok egyike.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.