Katona Klári A megértés művészete

Tíz év történései sem feledtették azokat a megérintő képsorokat, melyeken Bradley Cooper visszatértét láthatjuk egykori iskolájába, az Actors Studio Drama School falai közé. A New York méltán híressé lett színészképzőjéhez köthető és emblematikussá lett színésznagyságokkkal folytatott beszélgetések sora már a huszonkettedik évadában járt, amikor meghívást kapott oda. A vendégek székét neki kínálták fel először egykori diákként. Az Inside the Actors Studio előadásokat egyébként a képzés részeként indították 1994-ben. A növendékek fejlődése érdekében. Belső használatra, ami aztán mégis sugárzásra került. A szakma nagy nevei jöttek – színészek és más művészek –, hogy foglalkozásuk lényegiségét kibontva, a diákok bevonásával vitassák meg annak lehetőségeit, írott és íratlan módszereit, módjait, mikéntjeit.

James Lipton volt a Master’s Degree megszerzéséhez kellő, az iskola mesterképzési anyagának egyik alapkidolgozója, akit a beszélgetésekben a megálmodó és létrehozó kérdezőként láthatunk. Mert van előtörténete a Bradley Cooper felvételét megelőző időszaknak is. Olyasmi, ami egyértelműen az ő történetére is hatással lett. Szerintem, amiatt vették fel, amiatt formálja pályáját akként, ahogy teszi. Az a „valami” egészen Sarah Bernhardt színjátékáig és Eleonora Duse és Csehov találkozásáig nyúlik vissza. Eleonora Duse olasz színésznő volt, aki a kortárs, francia színésznőben meglátta azt a kivételes összetevőt, ami nemcsak lenyűgözte, de egy teljesen új megközelítést nyitott saját színjátszásához is, és arra ösztönözte, hogy onnantól kezdve játékához önmagát, önvalóját vigye színpadra. Aztán a tizenkilencedik század vége felé vendégjátékra Oroszországba ment, s Csehov látta őt játszani. Az előadás után azt írta nővérének róla: „teljesen új színben láttatta számomra a színházat”. Olyannyira, hogy Eleonore Duse játékstílusát alapul véve kezdett el darabokat írni a Moszkvai Művész Színháznak. Amikor az erőteljes impulzusaival áthatott társulattal a színház meghatározója, Sztanyiszlavszkij 1923-ban Amerikában turnézik, Lee Strasberg és Stella Adler az amerikai színészképzés később ikonikussá vált alakjai még fiatal színésznövendékek. A mester korát megelőző rendezését látva, azt követő találkozásuk kétségeket kizárón indítja el együttműködésüket. A tanulást a színészmesterség teljes megváltoztatásához. Létrehozták a Group színházat, ami nyolc év után ugyan megszűnt, de elvezette őket a The Actors Studio megalapításához úgy, hogy azt már az ország legfelkészültebb színészmestereiként hozták létre.

Ötvenéves múltra tekintett vissza a képzés, amikorra Bradley Cooper 1997-ben felvételizett. Akkoriban James Lipton – a reneszánsz ember, mert így vélekedtek róla – volt az intézmény dékánja. Ő felvételiztette. Egyenesen hozzá került. Ahhoz, aki köztudottan teljes elkötelezettséget vállalt a színészek, drámaírók és rendezők fejlődésének biztosításáért. A meghallgatás után annyit kérdezett Bradley Coopertől: ha elfogadnák tanítványnak, készen állna-e három évnyi munkára? Igen – mondta, és elsírta magát. Ahogy elsírta magát akkor is, amikor leült a hallgatók, a hallgatóság elé, James Lipton mellé, a mindenkori vendégművésznek fenntartott székbe. Paul Newman, Meryl Streep, Spielberg, Robert de Niro, Barbra Streisand után, akiket ő is ezekből a széksorokból látott közelről először.

Akikkel mára…

Egyértelmű volt, hogy érzelmi érintettségében ott a hála, a meghatottság, a köszönet a kapott útravalóért, ahogy ott van a diákévei óta eltelt idő alatt bejárt út minden terhe és öröme. És még valami. Az alázat. Amit annyian hangoztatnak, s amit annyira kevesen élnek. A saját adottságok, a mások elengedhetetlen hozzájárulása, a helyzetek felismerése, a kitartás, az együttműködés, a saját erőforrás, a magunkból meríthető energia, a lehetőségek megnyílása iránti elegynek járó alázat. Ami megvéd bennünket az eltévelyedésektől. Ami látni engedi létrehozásainkban a magunk és mások szerepét. Ami tisztán tartja ítélőképességünket. Józan gondolkodásunkat. Ami megvéd az elragadtatottságtól.

S míg James Lipton az alázat azon perceit élte, mikor végre megadatott, hogy huszonhárom évnyi munka után egy révbe ért, világhírűvé lett tanítványt köszönthet a szakmát legjobban ismerőknek fenntartott székben, Bradley Cooper az otthon érzetét adó környezetben könnyekkel az arcán élte mindazt, ami az itt kezdődő úttal megadatott neki.

Ritka pillanatok. A valódi nagyságéi. Mert az örömükben láttatni engedték azt, hogy mennyi minden lehetett volna máshogy. Az iránt mutattak alázatot, ami mindennek ellenére mégis megtörtént, megadatott.

Bradley Cooper ott érett színésszé, ahol a technikák sokszínűségén belül Lee Strasberg technikáját, a Sztanyiszlavszkij metódus adta lehetőségeket vagy Vahtangov továbbfejlesztett módszerét tekintve is, a színészek szabadon fejleszthetik magukat, minden kényszer nélkül. A lényeget tekintve ez azt jelenti, hogy a színészi játék a megformált karakter teljes megértése mellett, önmagaként tapasztalja meg a szerepet, hogy hihető figurát alakíthasson.

Akkor ezért volt Bradley Cooper felvételije sikeres – gondolom. James Lipton ezzel kapcsolatban azt mondta róla: „különleges hozzáférhetősége van önmagához”. Ebből kicseng, hogy nyilvánvalóan ez az az összetevő, amitől valaki az átlényegülésben is önmagaként létezhet. Pont, ahogy Sarah Bernhardt és Eleonora Duse a gyökereknél átlátta.

Körbeértünk. Szóval ez az, amit átlátott, amit követ, ami mozgatja, amit megél. Megtapasztalni a szerepet. Ez az egyik alapkő. Ha valaki, aki sosem látta még őt, és látná a „A Star is born” Csillag születik című filmjében, ezt látná benne, tőle, általa. Ez első rendezése és benne az egyik főszerep is az övé. A történetmesélés két oldalán nyújt tökéleteset. Az alkohollal és drogokkal küzdő, country-rock énekes megformálásához megtanult zongorázni, gitározni. Énekelni is. Nem akárhogy. A szerep hitelességéhez, hihetőségéhez, hónapokig tanult a sajátjánál lényegesen mélyebb hangon beszélni. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy nem egy kiforrott zenészt hallok, látok a filmvásznon. Pedig Moszkva és Hollywood viszonylata a kezdetekhez képest csak távolodást mutat. De a helyszínek és az évszázadok között átívelő érték, ha a színészetről van szó, úgy látszik, nem változott. Mert annak alapján tudja a dolgát. A legmagasabb mérce szerint. Ráadásul nem csak filmen, színpadon is.

Elsőfilmes rendezőként, filmjét Elizabeth Kemp emlékének ajánlotta. Mentora és színészmesterség tanára volt, aki röviddel filmjének bemutatója előtt hagyta el a földi világot.

Iskolájába való visszatértekor Elizabeth Kemp még ott ült a közönség soraiban, s Bradley Cooper azt mondta róla, hogy ő az, akinek a nyugalmat köszönheti, amit a tanárával való találkozásig nem is ismert. Ahogy kimondta, észrevette, hogy ott van.

A színpadról kezét ösztönösen az épp felfedezett asszony felé nyújtva, még hozzátette: az osztályába járni a valaha megélt legáldottabb tapasztalás volt.

Csak ezután kezdődött el igazán a beszélgetés. Egy pillanatra még két tenyerébe rejtette arcát, könnyeit kendőzve, közben azt hiszem, törölgetve is, aztán kérdezték, válaszolt, beszélt, mesélt az Inside the Actors Studio első növendék-vendége.

Pedig már az első nyolc percben mindent elmondott magáról.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.