Ónody Gomperz Tamás A modernitás szakadéka 2.

Hamarosan befejeződnek a Szervita téren zajló munkálatok. Az egykori Távbeszélő Központ és a közutálatnak örvendő parkolóház helyére új épületek kerülnek. A róluk szóló kétrészes kritikánk első felében azt vizsgáltuk meg, hogy milyen nehézségekkel kell általában megküzdenie annak, aki műemléki környezetben próbál kortárs alkotást elfogadtatni. Most ellátogatunk a tetthelyre.

Az előző rész ide kattintva olvasható.

Építkezni muszáj, bár a történelmi városnegyedekben az eredmény fogadtatását döntő mértékben befolyásolja az a jelenség, amelyet a modernitás szakadékának neveztünk. A hétköznapi néző a legtarkább épületegyüttest is harmonikusnak tartja, ha annak valamennyi tagja a 20. század ’20-as, ’30-as évei előtt épült, de bántó stílustörésként érzékeli a később keletkezett építmények beszivárgását az előbbiek közé. Azok nem illenek oda. Az említett szakadék túlsó partján található épületek közös jellemzője, hogy régiek, ezért tűnnek számára egységesnek. Ezen a benyomáson az sem változtat, ha az adott utcakép elemei eltérő építészeti stílusokat képviselnek, amelyeket akár több száz év választ el egymástól. Amikor a szakadékon túlra tekintünk, akkor a perspektíva kimossa a távolságot a múlt rétegei közül, a mai ember már nem észlel feszültséget a reneszánsz és a barokk homlokzatok között, mindkettőt egyformán réginek, azaz szépnek látja, de az arányok, a tagolás és a kiképzés különbségeiből nem hallja ki a szembenálló ideológiák vitáját, vagy ha a tanulmányainak köszönhetően sejt is ebből a küzdelemből valamit, a saját élete vonatkozásában jelentőséget nem tulajdonít neki. Elmúlt. A barokk uralmának is véget vetett a következő generációk szokásos lázadása, de hiába fogalmazott meg tökéletesen ellentétes eszményt a klasszicizmus, napjainkra ezeket az emlékeket közös patina lusta fénye vonja be. Az idő egymáshoz szelídíti a hajdanvolt stílusokat, egyben elzárja őket előlünk.

A városkép azonban folyamatosan alakul, a természeti csapások és az emberi beavatkozás hatására az eredeti szövet állandóan felfeslik, a lukakat be kell foltozni, végül már folt kapcsolódik folthoz, a századok haladnak előre, a kiegészítések új szőttessé tapadnak össze, de ez a fajta változatosság a kései utódokat egészen addig nem zavarja, amíg kortárs építmény nem illetéktelenedik a műemlékek közé. A modernitás szakadéka nem teszi könnyen befogadhatóvá a keveredést. Igen ám, de a világháború által okozott károkat csak a világháború után lehet helyrehozni. Újabban azokat a modern épületeket cserélik le, amelyek megkísérelték e szakadékot áthidalva az ostrom alatt megsemmisült elődeiket pótolni, de nem jártak sikerrel.

Ez történt a Szervita téren is.

A budapestiek sosem kedvelték meg azt a két épületet, amely a szétlőtt Teleki-palota és a Szent Anna templomhoz tartozó kolostor helyén állt. Noha a Távbeszélő Központ és a „Martinelli téri irodaház” nem nélkülözött építészeti értékeket, és máshol akár át is vészelhették volna azt az időszakot, amíg a mentrendszerűen érkező retrohullám egyszer újra fel nem fedezi őket, de a pesti belváros közepén mindvégig idegen testként szenvedték el a járókelők utálkozó pillantásait, ez a színe és az anyaghasználata, amaz a mérete és a funkciója (több emeletes parkolóház!) miatt, így nem meglepő, hogy elnyelte őket annak a bizonyos szakadéknak a mélye.

Pedig a Szervita tér megjelenésénél tarkább arculatot nehéz elképzelni. A helyszín precízen dokumentálja Pest fejlődésnek meghatározó stílusait a barokktól az eklektikán és a szecesszió különféle iskoláin át a korai modernig. Olyan, mint a városligeti Vajdahunyad vára, amit a magyar történelem főbb építészeti szakaszainak bemutatására hoztak létre a millenniumi ünnepségek alkalmából, annyi különbséggel, hogy a Szervita téri változat nem tervszerűen, hanem spontán alakult ki, továbbá az itteni stílusszemle azzal a korszakkal kezdődik, amellyel Alpár historizáló műve lezárult. A középkori vártól a barokk udvari pompáig tart az egyik, a késő barokk városi palotától (Károly laktanya – Főpolgármesteri Hivatal) egészen a modernitás szakadékának széléig jut el a másik. Történelmi romantika ott, polgári lüktetés itt. Lajta Béla csodálatos Rózsavölgyi-háza a végpont. Ami azon túl van, az már a szakadékon innen lenne, de olyat ezen a téren még senkinek nem sikerült kiviteleznie oly módon, hogy az összhang illúzióját ne sértse meg.

Ezek szerint a szocializmus idején felhúzott épületek kudarca azt a tanulságot hordozza, hogy a városnak ezen a pontján eleve képtelenség átlépni a régit az újtól elhatároló szakadékon? Korántsem. Sokfelé születtek nagyszerű kortárs létesítmények hasonlóan összetett történelmi háttér előtt, a publikum tartós megelégedésére. De ha vannak ilyenek, akkor hogyan lehetségesek?

A probléma megoldásához két szabály valamelyikének alkalmazása visz közelebb. Nem véletlenül idéztük Kant kérdésfeltevését, hiszen az első elv a kategorikus imperatívuszhoz nyúlik vissza, amely köztudomásúlag így hangzik: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.” Ez azt jelenti, leegyszerűsítve, hogy a döntéseink során csak olyan elvet kövessünk, amit mindenkire érvényes egyetemes törvényként is hajlandók lennénk támogatni. Ennek a tételnek az építészetre hangszerelt változata úgy szól: műemléki környezetben úgy építs, hogy azt a környéket akkor is felkeressék az emberek, amennyiben a többi épület is olyan minőségű lenne körülötte, mint a tied. Ha nem így cselekszel, akkor potyautas vagy, és élősködsz más építészek teljesítményén. Akkor a te konstrukciód kizárólag azért tolakodhat az arra vetődők látómezejébe, mert nem lehet kitakarni az összképből. Egyébként a kutya se lenne kíváncsi rá.

Megér egy kitérőt? – így mérlegel a Michelin kalauz az éttermek vonatkozásában, s a szempont érvényes az építészetre is. Hányan tennének meg akárcsak 500 métert azért, hogy az Erzsébet téri Kempinski hotel fürdőszobacsempével burkolt, csúnyán öregedő tömbjét megcsodálják? A pár lépéssel arrébb megbújó buszpályaudvarért sokan gyalogolnának ennél lényegesen nagyobb távot is. Mert az szép. Mert a kategorikus imperatívusz érvényesül az esetében: ha az Erzsébet tér összes épülete olyan színvonalú lenne, mint ez a buszpályaudvar, akkor sem vesztenénk semmit, sőt.

15 éve felcsillant a lehetőség arra, hogy ebben a szellemben fejeződjön be a Szervita tér beépítése. A nagyobbik telekre Zaha Hadid tervezett lenyűgöző épületszobrot, amely a különleges felületkezelésével és a fluid formájával úgy létesített volna hidat a szakadék két partja között, hogy közben nem akadályozza meg az öt körbevevő épületek egyéni és együttes érvényesülését. Meghökkentő lett volna, kecses és elegáns, de abban a városban, amelyben engedély nélkül emelheti meg a tetőgerincét a Mátyás-templom mellett fekvő (amúgy sem a kategorikus imperatívusz alkalmazásával kreált) szálloda, addig szórakozott a magassági korlátok betartatására hivatkozva az engedélyező hatóság, hogy végül megérkezett a gazdasági válság, és elsüllyesztette az utóbbi évtizedek leginspirálóbb elképzelését. Amiért önmagában érdemes lenne néhány száz kilométeres kitérőt tenni.

Helyette megkaptuk a Szervita Square Building elnevezésű megamonstrumot, amely sem nem elegáns, sem nem kecses, meghökkentőnek pedig legfeljebb annyiban mondható, hogy az ismert előzmények fényében sem próbáltak meg a tervezők némileg eltérni azoktól az igénytelen és fantáziátlan sablonoktól, amelyek annyi érdekességet sem tartalmaznak, hogy a Kristóf térről visszaforduljunk a kedvükért. Az építészek abban a félreértésben lehettek, hogy a műemlékek iránti kötelességszerű tiszteletet az fejezi ki, ha a gigantikus üvegfelületen tükröződhetnek a szomszédos épületek. Nézzék, ott csillog Róth Miksa mozaikja, ilyen alázatosak vagyunk. Mi párbeszédet folytatunk az épített örökséggel, mondják, párbeszéd alatt azt értve, hogy az ormótlan tömbjük úgy uralja a látképet, mint az egyszeri gázszerelő a közbeszerzési tendereket.

Persze, itt megfigyelhető egy igazságtalan aszimmetria. A régi épületek jó része esztétikai értelemben nem különleges, önmagában egy, a környezetéből kiemelt és áthelyezett házért nem feltétlenül utaznánk sokat. Gyakran a fennmaradt épületek együttesen szolgáltatják azt a befogadói élményt, amit az építészeti örökséggel való találkozás vált ki belőlünk. Miközben tehát a szakadék túloldalán lévő épületek teljen átlagosak is lehetnek, a közéjük kerülő újaknak remekműveknek kell lenniük annak érdekében, hogy a létezésüket indokolják. Ez igaz. A szépérzék nem igazságos. Ez az ítélőerő kritikája volt.

A másik szabály éppen ezért a hippokratészi esküből indul ki: ha nem tudsz remekművet tervezni, akkor legalább ne árts! Akkor legyen az alkotásod szerény, ne legyen otromba, ne akarjon uralkodni a közegén. Ha nem tud hozzátenni, legalább ne vegyen el belőle. Semmiképpen se fundálj ki olyan népellenes modortalanságot, mint a Roosevelt téri Spenótház volt valaha, de olyat se, amivel azt felváltották. Ha nincs elég tehetséged, vagy a megrendelőd kerüli a kockázatot, akkor legyen példád az Elizélt-palotának csúfolt másik modortalanságot megszüntető irodaház a Vörösmarty téren, amely nem rossz, nem jó, nem árt, nem használ.

Visszatérve a Szervita térre, a Távbeszélő helyére illesztett apartmanház tulajdonképpen ilyen. Nem módosít a mellette álló Szent Anna templom merész arányain, talán még ki is emeli azokat. A mostanában divatba jött minimalista design előnyös az efféle foghíjbeépítések esetén, a semleges színű kőburkolat miatt a Petőfi utcán átkelő pedintér nem fog megbotránkozni a látványtól. Ezzel az épülettel nincs különösebb gond, csendben elüldögél majd a sarokban.

A társa még érdek nélkül se tetszik.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.