Ónody Gomperz Tamás A modernitás szakadéka

Hamarosan befejezik a Szervita téren zajló munkálatokat. Az egykori Távbeszélő Központ és a közutálatnak örvendő parkolóház helyére új épületek kerülnek. A róluk szóló két részes kritikánk első felében azt vizsgáljuk meg, hogy milyen nehézségekkel szükséges megküzdenie annak, aki műemléki környezetben próbál kortárs alkotást elfogadtatni.

Egy ideális világban nincs tűzvész. Nincs ostrom, nincsenek bombázások. Egy ideális világban a városokon nem ejt sebet a történelem, az épületeket nem rombolja le természeti csapás vagy emberi akarat. Mivel nincsenek háborúk, földrengések, árvizek és balesetek, nem kell időről időre eltakarítani a romokat és újjáépíteni a településeket. Minden, mi létesült valaha, fennmarad. A középkori, esetleg antik eredetű belső mag érintetlenül őrizheti a régi korok emlékét, körötte koncentrikusan helyezkednek el az újabb és újabb nemzedékek alkotásai. Azok is mind megmaradnak. Ahogyan a Grand Canyonban rakódnak egymásra vertikálisan a földtörténeti rétegek, úgy különülnek el egymástól horizontálisan, a központból kifelé haladva, az egyes építészeti korszakok. Az örök béke állapotában a stílusok nem keverednek. A pusztítás hiányának ez a következménye. A városok szerkezete hasonlítana a múzeumok elrendezéséhez: ott sem ugyanabban a teremben láthatók a 15. századi reneszánsz festők és a 17. századi barokk mesterek. A moderneket, szegényeket, még külön épületbe is teszik.

Apropó, modern. Az eddig mondottak kiegészítésre szorulnak: a templomok, lakóházak, erődítmények és városfalak eltüntetése természetesen nem kizárólag tűzvészre vagy ostromra vezethető vissza, hanem az életmód megváltozására, az igények módosulására, a helyhiányra, a technológiai fejlődésre, de mindenekelőtt és legfőképp az emberiségnek arra a nem lankadó vágyára, hogy új dolgokat hozzon létre, a meglévőket pedig az aktuális divat szerint átértékelje. Minden generáció kínosnak tartja a közvetlen elődei ízlését. Mindegyik. Emiatt bontják le vagy alakítják át évezredek óta megvetően az előző korosztályok által emelt létesítményeket az utódok. Barokkosították a magyarországi templomok jó részét, például. Aminek ma kevesen örülnek. Napjainkban nehéz elhinni, hogy valamikor a szecessziós stílust minősítették rondának, pedig így volt, Párizsban a ’20-as években már viszolyogva nézték a Belle Époque alatt született műveket, mert a nagy háborúhoz vezető útra emlékeztette őket. E tekintetben nem sok minden változott a történelem során, jelenleg a brutalista, illetve a szocializmus idejére eső modernista épületeket fenyegeti veszély, függetlenül azok egyedi esztétikai színvonalától.

A mintázat szakadatlanul ismétlődik: az egyik nemzedék kifejezi magát valamilyen formában, a következő elfordul attól, mert azt hamisnak, korszerűtlennek vagy nevetségesnek véli, ezért, amit lehet, eltöröl belőle, de néhány évtized elteltével menetrendszerűen elérkezik az újrafelfedezés pillanata, s az akkor élők rájönnek arra, hogy nem is voltak azok az alkotások annyira rettenetesek, ennek okán elsiratják mindazt, ami végleg elveszett. Aztán nekiállnak megsemmisíteni a saját felmenőik műveit.

A nem ideális világokban a városok tehát tarkák. Vagy azért, mert a katasztrófák miatt keletkező foghíjakat be kell tömni, és minden kor a maga felfogásában tömköd, vagy azért, mert az ember a jelentéktelenségét azzal igyekszik leplezni, hogy szüntelenül átformálja a lakóhelyét. Az ideális világban, ahol éppoly ismeretlen a rombolás, mint a szépségeszmény megkérdőjelezése, mindig a meglévő mellé építenek. A mi világunkban inkább átépítenek, ráépítenek, hozzáépítenek. Furcsa, de összességében ez a tarkaság talán izgalmasabb, mint a homogén övezetekből felépülő alternatíva. Ha így van, akkor az ideális világban sem minden ideális, ami ellentmondás, ezért ezt a szálat most elengedjük.

Persze az sem egyértelmű, hogy mit nevezünk homogénnek és mit vegyesnek. A legtöbb utazó a velencei Szent Márk teret tökéletesen egységesnek és harmonikusnak látja. A legkevésbé sem érzi tarkának. Sőt, úgy tekint az egész együttesre, mintha egyetlen építészeti gondolat megnyilvánulása volna. Holott az univerzum kétségkívül legszebb terén az építkezések közel ezer évet fognak át, ennyi idő telt el a bazilika megalapítása és a Piazza nyugati oldalát lezáró Napóleon-szárny átadása között. (Amit megelőzött a San Geminiano templom eltávolítása, merthogy az ember átépít, ráépít, hozzáépít.) A téren egymáshoz kapcsolódnak a bizánci, a gótikus, a kora reneszánsz, az érett reneszánsz és a klasszicista elemek, mégsem panaszkodik az összhangra senki.

Ezt a jelenséget a modernitás szakadékának is nevezhetjük az építészetben. A hétköznapi szemlélő számára minden, ami ennek a szakadéknak a túlsó partján található: régi, és minden, ami az innensőn van: modern. Az odaát lévő építmények a szemében kivétel nélkül összeillenek. A határ nagyjából az 1920-30-as évek. A viták akkor kezdődnek, amikor az ottaniak közé itteniek keverednek. A Szent Márk tér remek labor a tesztelésre. Tegyük fel, hogy az oroszlános Óratorony melletti ház menthetetlenül megsérül a 19. század végén, és a pótlására Gaudit vagy Victor Hortát kérik fel. Bármily merész odaképzelni egy szecessziós homlokzatot, a turisták döntő részét valószínűleg nem zavarná. Talán fel sem tűnne nekik. A szecesszió ugyanis hiába számít hivatalosan modern irányzatnak, menetközben valahogyan a szakadék másik oldalára került. Teljesen más lenne a kísérlet eredménye, ha a múlt század 40-es éveiben tervez Le Corbusier ugyanott. Az ő épületéről már azt gondolnák a turisták, hogy elüt a környezetétől. (Ez a jelenség magyarázza meg azt is, hogy a közvélemény miért helyeselte a Teherelosztó megsemmisítését a Budai Várban. Csupán ötven évvel készült később, mint az Országos Levéltár neoromán tömbje, amit viszont hatszáz esztendő választ el az középkortól, a többség ennek dacára a történelmi örökség részének tartja az utóbbit, és a hely szellemével ellentétesnek az előbbit.)

Mindebből az a tanulság vonható le, hogy a műemléki területeken megüresedő telkekre nem könnyű feladat egyszerre népszerű és igényes kortárs épületet emelni. Időnként mégis muszáj. A megoldáshoz vezető kérdés így hangzik: hogyan lehet a modernitás szakadékát áthidalni?

(Folytatás következik)

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.