Kormos Lili A pokol fenekére és vissza

Michael Chabon: Fenegyerekek

Meggyőződésem, hogy nincs új a nap alatt. Mind ugyanazokat a köröket futjuk, csak a díszletek és mellékszereplők változnak, de afelől sincs kétségem, hogy ameddig a saját történetünkben főszereplők vagyunk, addig a máséban statisztálunk, ennél fogva pedig ugyanazokat a sztorikat meséljük el újra és újra, csak a nézőpontok változnak. Innentől kezdve ez a végtelen ismétlésre állított élet lehetne akár unalmas is, de hatalmas szerencsénkre vannak néhányan, akik elég jól tudnak mesélni ahhoz, hogy egy sokszor hallott történettel is lekössék a figyelmünket.

Michael Chabon például szerintem zseniálisan tud mesélni. Van valami hihetetlenül laza és elegáns a stílusában, amitől a hosszú és jelzőkben gazdag leírásai sem válnak giccsessé, amitől nem tűnnek irritálónak, hanem épp ellenkezőleg, az olvasónak az az érzése támad, hogy ezt nem is lehet másképp elmondani. Különleges a humora, mert a Fenegyerekek például tele van súlyos helyzetekkel a lopástól kezdve, a gyerekkorból hozott traumákon át, a házasságok tönkremenetelén át az alkotói válságig, mégis olyan könnyedén ereszt el egy-egy fanyar és megmosolyogtató megjegyzést, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, bizonyos fokig az is egyébként, mert minél elcseszettebb a helyzet, annál fontosabb, hogy tudjunk röhögni akár a körülményeken, akár magunkon, akár mindkettőn. Végül, de nem utolsó sorban, képes arra, hogy olyan szereplők köré írja a történeteit, akiket a hibáik, a gyengeségeik, a morálisan minimum megkérdőjelezhető döntéseik ellenére, vagy éppen ezekért, lehet szeretni. Nem gondolom, hogy a jó olvasmányélménynek alapkövetelménye lenne, hogy az ember kedvelje a történet hőseit, sőt, de ennek a regénynek a karakterei, ahogy már az előbb is mondtam, nem a makulátlanságuk miatt szerethetők, hanem azért, mert ismerősek.

Grady Tripp professzort, a Fenegyerekek főszereplőjét, aki kreatív írást tanít egy nevenincs főiskolán, például mind ismerjük. Ő az egykönyves szerző, aki már évek óta írja a második regényét, s az erre kapott előleget már olyan rég elköltötte, hogy nem is emlékszik rá, akinek a tanítványai sokszor tehetségesebbek, mint ő maga és aki alapvetően tudja, hogy csinálhatná másképp, sőt megkockáztatom, azzal is tisztában van, mit kéne másképp csinálnia ahhoz, hogy sikerüljön, hogy jól alakuljanak a dolgai, de éles helyzetben valahogy mégis mindig rosszul választ. Van ez a típus, aki nem azért habosítja a katasztrófát maga körül, mert ez a hobbija vagy mert örömét leli benne, hogy örökké ekkora a felfordulás, hanem egyszerűen csak képtelen jól választani.

Mondhatnánk persze, hogy ez a fajta pokoljárás, az izoláltság, a szenvedéstörténet folytonos tovább szövése az alkotói állapot kötelező velejárója, de maga Tripp állapítja meg, hogy ez nem igaz. Egyáltalán nem kellene így lennie, már csak azért sem, mert ha ez igaz lenne, már rég befejezte volna a regényét. Mégis így van, mert van az önutálatnak az a foka, állapítja meg, amikor az ember képtelen számára kedvező döntéseket hozni. Annyira mély az önmaga iránt érzett ellenszenve, hogy inkább elcseszi a házasságát/házasságait, teherbe ejti a férjezett szeretőjét, és egészen addig rak hegyet a ballépéseiből, ameddig egy hétvégén el nem indul a lavina és be nem teríti Trippet egy halott kutya, egy szuicid hajlamú diák, egy ellopott régiség, egy váratlanul felbukkanó transzvesztita az összes, régóta halmozódó rossz döntésének egyvelegével.

Tripp ettől persze még lehetne akár ellenszenves is, de Chabonnak sikerült őt úgy megrajzolnia, hogy az embert idegesítheti, meg haragudhat is rá, de utálni nem fogja. Nem fogja, egyrészt azért, mert Tripp professzor meglehetősen önreflexív alkat, nem próbál sem szépíteni, sem hárítani, pontosan tudja, miért hagyta el Emily. Azt is tudja, hogy hiba volt elvenni a nőt, de akkor épp abban bízott, hogy majd ez fogja megmenteni, egy nyugodt házasság egy olyan nővel, akibe ugyan nem szeretett bele első látásra, de másodikra vagy harmadikra már igen. Tisztában van vele, hogy a Fenegyerekekkel, ezzel a monstre regénnyel is csak áltatja magát, mert ameddig azt mondja, hogy a nagy dobásán dolgozik, addig sem kell mással foglalkoznia egyrészt, másrészt meg tényleg szeretne nagyot dobni, hogy meghaladja az apját, a panziójukban lakó ponyvaszerzőt, a főiskolai tanárát, de legfőképpen saját magát.

Ő az a típus, aki mindig valami vagy valaki másban bízik, hogy majd az hozza el a megoldást, és akkor majd egyszerre minden rendbe jön, miközben a lelke mélyén érzi, hogy nem lehet mindig másra hárítani a felelősséget, adott ponton muszáj meghozni bizonyos döntéseket, például azt, hogy helyrehozza-e a házasságát vagy inkább új életet kezd a várandós szeretőjével. El lehet persze odázni az ilyen döntéseket, de előbb utóbb valamilyen irányba elmozdulnak a dolgok, és akkor már jobb, ha az ember maga szabja meg az irányt és nem bízza a vak véletlenre.

Tripp persze tipikus karakter, de épp azért tipikus és épp attól válik szimpatikussá, hogy ismerjük a helyzetét, mert jártunk már így mi is. Mindenki halogatott már döntéseket csak azért, mert kényelmesebb volt így, vagy mert félt a következményektől. Mindenki kapaszkodik valamibe, amiről tudja, hogy soha az életben nem fogja megcsinálni, nem lesz elég tehetsége, kitartása, bármije hozzá, de ameddig el nem engedi, addig a múltnak ez a kis biztonságot jelentő darabkája ott van vele, és nem kell az alantas, brutális valósággal foglalkoznia, legalábbis nem annyit. Mindenki várta már mástól a megoldást, és nézte végig többé kevésbé tehetetlenül, hogy a másik összeroppan ennek a tehernek a súlya alatt.

Grady szembesít bennünket azzal, hogy gyengék, esendőek, sokszor gyarlók vagyunk, de még ezt is lehet „jól csinálni”, ha nem állítjuk magunkról az ellenkezőjét. Ahogy úriember módjára viselkedik Antonia/Tony Sloviakkal, ahogy segít Jamesen, ahogy elbeszélget telefonon a volt apósával, mind azt mutatja meg, hogy attól, mert valaki szakmányban csinálja a hülyeséget még nem lesz szükségképpen rossz ember, sőt aki értékeli a gesztusait, az annak ellenére is értékelni fogja, hogy egyébként mi minden van a rovásán, vagy egyáltalán nem is fogja érdekelni a bűnlajstroma.

Néha le kell menni a legaljára, nincs mese. Van, amikor úgy eltorlaszoljuk a visszafelé vezető utat, hogy már le kell menni a pokol fenekére, aztán tovább, balra, a tisztítótűz felé. Vannak kivételes szerencsések, akiknek a hetvenkétórás pokoljárását Michael Chabon írja meg, nekik egy kicsit több lesz benne humor meg a kikacsintás, mint a többieknek, de azért ők se csüggedjenek, van út kifelé.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.