Ónody Gomperz Tamás A részvét architektúrája

Néhány évvel ezelőtt elvittem egy francia építészt a Wekerletelepre. Az illető rajong Budapestért, ezért évente ideutazik két hétre, nem túlzás azt állítani, hogy jobban ismeri a belső kerületek épületeit, mint az itt lakók többsége, ámde a múlt század elején, a főváros akkori határain kívül eső területen létrehozott, eredeti nevén Kispesti Állami Munkástelepen még nem járt sosem. Ahogy a budapestiek és a turisták nagy része sem.

A mellőzöttség mértéke számokban is kifejezhető. A tekintélyes nemzetközi utazási oldalon a Wekerletelep jelenleg a 170. helyen található a legnépszerűbb budapesti látnivalók rangsorában, az arányok érzékeltetése kedvéért: 17 értékelés áll szemben azzal a 41 431-el, amit a lista élén szereplő Országház gyűjtött be. A turisták hiánya persze magyarázható azzal, hogy átlagosan két napra érkeznek, főleg a Bulinegyedben abszolvált kulturált szórakozás kedvéért, viszont a helyiek közönye azon remekmű iránt, amelyet mindössze kilenc metrómegálló választ el a Deák tértől, és amelynek megalkotásában a saját államuk a legszebb arcát mutatta valaha, felettébb tanulságos.

Az iparosodás és a népességrobbanás miatt az egész 20. századot végigkísérte az a törekvés, hogy a városok spontán fejlődésének évszázadai után a racionális-civilizatorikus állam konstruálja meg az ideális lakó- és közösségi tereket a polgárok számára. Az építészeknek nem kellett kétszer mondani, világszerte hatalmas lelkesedéssel vetették bele magukat a gyakorlatban folytatott utópisztikus emberkísérletekbe. Tényleg ott fognak vásárolni a kisnyulak, ahova előre berajzoljuk nekik? Megértik majd, hogy mostantól azon a csövön kell ledobni a szemetet? Hazatalálnak, ha az összes ház egyforma? Mivel az urbanista mérnökösködés gyakran társult társadalmi mérnökösködéssel, az eredmény többnyire arra hasonlított, mintha bürokraták terveznék meg az íróasztalok mögött a szexuális együttlétek optimális hosszát és helyes technikáját. Voltak országok, ahol ezt kötelezővé is tették. Mármint a központilag kitalált épülettípusokat.

Ahol a kísérlet nem vált be, ott a problémát általában az okozta, hogy az alanyok rendelkeztek bizonyos antropológiai jellegzetességekkel, amelyek meghatározták a környezetükhöz való viszonyukat, és bár egyes rendszerek mindent elkövettek annak érdekében, hogy az új szabványokhoz új embertípust is gyártsanak, kiderült, hogy az ablak nélküli konyha akkor sem arat sikert, ha papíron jó ötletnek tűnik.

A Wekerletelepet ennek fényében érdemes méltatni. A városrész ugyanúgy a lakosságszám növekedésének és a lakhatási gondoknak köszönhette a születését, mint később a szocialista lakótelepek. A gond alatt nem azt kell érteni, hogy az Airbnb hatására felmennek a bérleti díjak, hanem azt, hogy Budapest két évtized alatt megduplázódó népességének fele egyszobás, komfort nélküli lukakban élt. Rengetegen legfeljebb ágyat tudtak bérelni maguknak, más családokkal osztozva a nyomoron, ezt hívták ágyrajárásnak. Az infernális állapotokon Wekerle Sándor miniszterelnök és Bárczy István polgármester igyekezett javítani. A később róla elnevezett negyedet az első polgári származású kormányfő alapította, ő teremtette elő az építkezéshez szükséges állami pénzeket, továbbá ő felügyelte a pályázattól a kivitelezésig a megvalósítást.

A munkásoknak és tisztviselőknek szánt 1 800 lakóházban közel 8000 otthont rendeztek be az 1909-ben elinduló munkálatok során. Az angol mintát követő kertváros bérlakásaiban vezetékes víz és WC nyújtott a beköltöző 22 000 személynek olyan életminőségét, amilyenről ebben a társadalmi rétegben addig álmodni sem mertek. A kisváros a nagyvárosban koncepció jegyében postától az iskolákig, gondnokságtól a kertészetig, boltoktól a cukrászdáig a legfontosabb szolgáltatásokat elérhetővé tették a közösség részére.

Ettől még az egész körzet lehetne egyhangúan ronda vagy falanszterszerűen nyomasztó. Nincs szükségszerű összefüggés egy településrendezési modell működőképessége és az egyes épületek kinézete között. A Wekerletelep különlegességét a jól funkcionáló rendszer és a magas esztétikai minőség találkozása adja. Az utcaszerkezet geometrikus-racionális, az összhatás pitoreszk-romantikus. Ez nem véletlenül alakult így. A zsűri 48 típustervet fogadott el, garantálva a változatosságot, ahogyan a főtér elrendezését és karakterét meghatározó Kós Károly is ragaszkodott ahhoz, hogy csupán két házon dolgozzon, a többit a követőire bízta. A nem véletlenül alakult így természetesen azzal kezdődött, hogy a zseniális Kóst és a Fiatalok elnevezésű csoport tehetséges tagjait kérték fel tervezésre, nem a pénzügyminiszter vejét.

Párizsi emberünk le volt nyűgözve ettől az helyszíntől, valóságos felfedezésként élte meg a túrát. Akkor jártam ott utoljára. A hétvégén tartott Budapest 100 rendezvény keretében azonban elmentem megint, így ezúttal én is felfedeztem valamit: a Wekerletelep a tárgyi bizonyítéka annak az elméletnek, hogy a 19. század igazából az első világháborúval ért véget. Vagy, mondhatjuk úgy is, hogy a Wekerletelep a kiegyezés után uralkodóvá váló, majd a világháború által elsodort liberalizmus utolsó jelentős teljesítménye, egyben hattyúdala.

A felismerésre Tamás Gáspár Miklós nagyszabású esszéjének (Eötvös: a nyugat-keleti liberális, Világosság, 1998. 5-6. szám) újraolvasása vezetett rá, amelynek egyik tétele így foglalható össze: a modernitás előtt az evilági szenvedés és igazságtalanság elviselését megkönnyítette a vallás, de a felvilágosodás, majd a liberalizmus győzelmével a szenvedés értelmetlenné, az igazságtalanság elviselhetetlenné, a társadalmi rend pedig erkölcsileg bírálhatóvá vált. A liberális társadalom hívei folytonos igazolási kényszerbe kerültek: az ő kötelességük lett a vallásból merített vigasztalás pótlása; azóta nekik kell megmagyarázniuk az egyház helyett, hogy miért van a világon annyi gyötrelem. A teodiceát felváltotta a világ fokozatos megjavíthatóságában, azaz a haladásban való hit. Óvatosabban: remény. A részvét és az említett igazolási kényszer hajszolta bele a népboldogító, civilizációs reformokba a liberális hivatalnokréteget.

TGM szavaival: „A közszolgálat ma nálunk annyira megmosolygott eszménye történelmünk legragyogóbb nemzedékének eszménye volt: a reformterveket készítő közhivatalnokok, közírók, képviselők, a boldogtalanok és az abszolút kötelesség zsoldjába szegődött, ilyenolyan osztályuktól-rendjüktől elszakadt írástudók és gondolkodók. Ennek az elszánásnak a komolysága vallási magasságú. (…) Ezek voltak ám az igazi tizenkilencedik századiak: az angol üzemi fölügyelők (akik csakugyan megjavították a vadállati ipari állapotokat), a francia „jó bírók”, az amerikai börtönlátogatók, a német humanista gimnáziumok első igazgatói, a sok-sok hangyaszorgalmú, fáradhatatlan, száraz, méricskélő reformer, a bennszülöttekkel rokonszenvező gyarmati tisztviselők, a mocsárlecsapolók, a vasútépítők, a járványok elleni vesztegzárak betartatói, a hatékony jótékonyság föltalálói, a múzeumalapítók, a föltalálok, a metodisták, a kvékerek, a transzcendentalisták és a pietisták – és türelmetlenebb, bombahajigáló szellemtestvéreik. Akik azt gondolták Humboldttal, Hegellel és Taine-nel, hogy az állam szervezett erkölcsi erő.” Továbbá: „A lateiner-közhivatalnoki-tudós elit, a hivatásos reformerek és a hivatásos forradalmárok indítéka a részvét volt – a szétporlott hagyományos közösségek és a még ki nem alakult modern állam közötti térben a sorsukra hagyott, hontalan emberek szenvedései szinte elképzelhetetlenül iszonyatosak voltak, éhezés, járványok, gyermekmunka, kábítószer, dologház, durvaság, mocsok, falusi szolgaság és írástudatlanság közepette –, de ez tudós részvét volt. (…) A mécsese mellett lúdtollát percegtető, Lavalliére-nyakkendős hivatalnok, a tuszkulánumában törvényjavaslatán dolgozó képviselő, az utópiája mellett érvelő látnok a kávémérésben, a szövegvariánsokat emendáló filológus, az ismeretlen vidékeket föltérképező expedíció mocsárláztól vacogó botanikusa, az erődítéstant, hajóépítést, ágyúöntést a könyvtárban tanulmányozó hazafias vidéki ügyvédbojtár, a szobalányait és komornáját könyvvitelre, egészségtanra, tiszta evangyéliomra és zenére oktató úriasszony – a javítás szellemének higgadt, konok, megszállott kasztja volt a liberális forradalom mozgatója. (…) Gyűlöletük tárgya: aki szívtelen. Aki nem akar változtatni az emberi nem szerencsétlenségén. Aki lusta, tudatlan, fölületes: képes azt hinni, hogy az igazságtalanság örökkévalósága passzivitásra ok. Aki kidobja a cselédjét a hóba, mert teherbe esett.”

TGM nem tért ki Wekerlére, hiszen az írásában a 19. századi szabadelvűséggel foglalkozott, de az előbbi felsorolásához nyugodtan hozzáilleszthető lenne a folytatás: …és a Magyar Királyi Pénzügyminisztérium főmérnökeként éjszakánként utcahálózatot tervező Győri Ottmár, akit kineveztek a Wekerletelep első gondnokának, hogy megszervezze a település életét. A folytonosság egyértelmű. Az alapítót és a szociális program közreműködőit ugyanaz az elköteleződés mozgatta, mint az őket megelőző nemzedéket: a segíteni akarás, a küldetéstudat, a közszolgálati ethosz. A Kós-féle erdélyi-népi „szecessziós” stílus is közelebb áll a 19. századi romantikához, mint a modernhez, szerintem.

A városok térbeli kiterjedéssel rendelkező eszmék, az eltérő eszmékből eltérő építészeti gondolatok származnak. Azért másmilyen a Wekerletelep, mint a pár száz méterrel arrébb és pár évtizeddel később felhúzott József Attila lakótelep, mert a két korszak uralkodó ideológiájának különbözött az emberképe, noha a céljuk hasonló volt: tömegeknek komfortos életkörülményeket, szoba-konyha-mosdót biztosítani. Amit a maguk módján az uniformizált panelházak is elértek. Az egyik a liberális, a másik a szocialista társadalom igazolási kényszerének emlékműve.

A részvét mostanra fogyott el.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.