Kormos Lili A részvétlenség hangjai

Durica Katarina: Városi rókák

Durica Katarina Városi rókák című regényének egyik szereplője azon gondolkodik a könyv egy pontján, hogy vajon mi volt az első lépés. Hol romlottak el a dolgok? Amikor hagyta, hogy a pasija házi szexvideót készítsen róla a telefonjával, amivel zsarolhatja? Vagy az első kuncsaftjánál? Amikor, ahogy ő fogalmaz, először választotta külön a testét a fejétől, és csak várta, hogy vége legyen? Én meg azon kezdtem gondolkodni, hogy általában hol romlanak el ezek az életek? Az első rossz kapcsolatnál? Az első olyan alkalommal, amikor minden ösztönük vészvillogókkal és szirénákkal jelzi, hogy meneküljenek, de mégsem csinálnak hátraarcot? Vagy még korábban? Anyák és nagymamák kisebb nagyobb tragédiáiba van kódolva a lányaik sorsa?

Ha nagyon egyszerűen akarnám összefoglalni, hogy miről is szól a Városi rókák, akkor azt mondanám, arról, hogy teljesen mindegy, honnan jöttünk, hogy élünk, ki a társunk, milyen a családunk, ugyanazok a frusztrációk, félelmek tartanak fogva minket, csak a léptékük más. Brüsszel előkelő lakónegyedében is ugyanúgy lehet azon szorongani, hogy jó anya vagy-e, mint egy elnéptelenedő szlovák faluban, csak az egyik helyen ez az érzés abból táplálkozik, hogy megszól a többi anya, amiért így vagy úgy neveled a gyereked, a másik helyen meg abból, hogy nem tudod, miből fogod eltartani magatokat. És igen, persze az sokkal súlyosabb kérdés, hogy miből adsz enni neki, mint az, hogy mit szólnak majd hozzá, hogy te képes vagy fényes délelőtt csokival tömni a gyereket, de a vége az, hogy a szobakonyhás albérletben és a designer bútorokkal berendezett családiházban is lesz egy nő, aki azzal a gondolattal alszik el éjszaka, hogy anyaként csődöt mondott és egyáltalán nem tett meg mindent, amit tehetett volna, hogy a legjobbat nyújtsa a számára legfontosabbnak. Az abszolút jólétben élő diplomatafeleség, akinek ránézésre tényleg bejött az élet, mert olyan mindene, mintha katalógusból vágták volna ki, pont úgy vágyhat többre, jobbra vagy egyszerűen csak valami másra, mint az a kamaszlány, aki egész életében mást sem látott, csak gürcölő és folyton marakodó szülőket, akinek az a legmeghatározóbb tapasztalata, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni, de a mindent meg nem lehet kiélvezni, mert a keményen dolgozásnak szemlátomást sosincs vége. Az egyiknek azt mondják, hogy jó dolgában nem tudja már, mit csináljon, a másiknak meg azt, hogy álmodjon kisebbet és egyáltalán, örüljön annak, ami van, mert lehetne ennél rosszabb is.

Valahol itt találkozik Klára, Andrea és Tímea sorsa, a részvétlenségben. Abban, hogy a környezetükben mindig, mindenki meg tudja magyarázni, hogy miért nem akarja meghallani a szavukat, hogy miért nincs igazuk, hogy miért nem jogosak a vágyaik, hogy miért kéne beérniük kevesebbel. Klárát azzal inti le az anyja, hogy ő ne szóljon egy szót se, mert a férje szereti a családját, jól keres, nem részegeskedik, megvan mindene, csak két gyerekről kell gondoskodni, más dolga sincs, a nagyanyja bezzeg négyet tartott el és akkor háború volt. Andrea sem tud kinek panaszkodni, mert egyből megkapja, hogy ő választotta ezt az utat, ő döntött úgy, hogy belemegy egy ránézésre is teljesen elhibázott viszonyba, ő döntött úgy, hogy megtartja a gyereket, hát most kezdjen valamit a helyzettel, a szülei így is sokat tesznek érte, hogy magukhoz veszik az unokájukat és gondoskodnak róla, ameddig a lányuk megpróbálja valahogy előteremteni a megélhetésükhöz szükséges pénzt. Timinek meg már ott az Instagram, a Facebook, az egész nagyra nyílt világ, ő már látja, hogy mije lehetne, hogy milyen élet van az övén kívül, hogy ez az egész nem csak kicsit, hanem akár sokkal jobb is lehetne, ráadásul meg sem kéne szakadnia érte, különben is, minek hajtsa magát, ha a vége az a mélységes keserűség, amit nap mint nap lát a nevelőanyján? De Márta nem látja. Ő azt látja, hogy kis tétben kell játszani és biztosra kell menni, abból nem lehet baj, és nem érti, hogy Timinek ez miért nem elég. A meg nem értettségre persze mi lehetne más a válasz, mint az, hogy na majd én megmutatom?

Ennek az olvasmányos és egyébként nagyon izgalmas regénynek az egyik tétje az, hogy ki meddig megy el kétségbeesésében? Kit meddig és mibe kerget a részvétlenség, az elhagyatottság érzése, és ki miben tud kapaszkodót találni, mielőtt még valami jóvátehetetlen hülyeségbe sodródna? A másik, nem is annyira tét, inkább kérdés, és engem is ez foglalkoztat igazán, amit egyébként Klára is megkérdez magától egy ponton: mikor jön el az a pillanat, amikor süketté válunk a másik problémájára? Miért jutunk el oda, hogy az ő bajában nem az ő baját látjuk, hanem a mi életünk kellemetlenségeit? A minimális segítség helyett miért bagatellizálással reagálunk? Hol veszik el az empátia meg az együttérzés? Igen, az anyáinknak vagy a nagyanyáinknak sokszor a miénknél sokkal nehezebb, sokkal kilátástalanabb élethelyzeteket kellett megoldaniuk, sokkal nehezebb pályán mozogva kellett fenntartaniuk a családjukat, mert háború volt vagy forradalom. Na de sem a háború, sem a forradalom nem normális állapot, a világ szerencsésebb felén élő emberek életében ezek a rendkívüli események és az élet általában hétköznapokból meg hétköznapi problémákból áll. Persze, hogy fontos, hogy lássuk az arányokat, hogy legyen a fejünkben egy koordinátarendszer, amin el tudjuk helyezni a bajainkat, de nem lehet valakire csak azért haragudni, mert más korban, más rendszerben él, és ebből adódóan mások a problémái is. Anyák generációi adják tovább a részvétlenséget, a csendben szenvedés igazságát a lányaiknak és veszik személyes sértésnek, ha a gyerekük más utat választ, mert ha ki nem is mondják, de látják, érzik, hogy meglépte azt, amire ők nem voltak képesek, sem a saját életükben, sem a hozzá fűződő viszonyukban. Nem lehet örökké másokon kitölteni a fájdalmat és a dühöt, ami abból fakad, hogy úgy érezzük, az élet nem szolgáltat(ott) nekünk igazságot. Aki attól remél elégtételt, hogy a másiknak is ugyanolyan rossz lesz, mint neki, vagy legalábbis nem lesz sokkal jobb, az előbb-utóbb megkeseredik, aki pedig megkeseredik, az mindenkit elmar maga mellől, vagy ami még rosszabb, valami jóvátehetetlenbe kergeti a másikat, mert egy idő után nem nézi majd, merre menekül, csak azt, hogy minél messzebbre menjen ettől a mindenhova begyűrűző keserűségtől.

Nehéz lenne megmondani, hogy a Városi rókák a brüsszeli diplomatafeleség, a gömöri leányanya, a prostitúcióra kényszerített kamaszlány, az elromlott, megfáradt, a még menthető és a már menthetetlen határvonalán egyensúlyozó házasságok története-e elsősorban, de azt hiszem, nem is kell, hogy ezt eldöntsük. Ez a különböző nézőpontokból elmesélt történet mindenkié, ahogy mindenkié a szorongás, a frusztráció, függetlenül attól, hogy hol született, milyen a családja, hol dolgozik vagy épp kivel él együtt. És mindenkié a megkönnyebbülés is, hogy a kongó ürességben előbb vagy utóbb csak akad valaki, aki meghall minket, és akkor már nem leszünk egyedül.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.