A nevét stílszerűen egy Muddy Waters-bluestól (Rollin’ Stone) kölcsönző angol zenekar kezdetben nagyobbrészt blues-, soul-, és rock and roll-feldolgozásokkal töltötte meg saját lemezeit, első olyan kislemezdaluk, ami nem egy korábban már létező dal feldolgozása volt, pedig egy Lennon-McCartney-szerzemény, az I Wanna Be Your Man 1963-ban. 1965-ös December’s Children (And Everybody’s) című lemezükön a számok fele már saját szerzemény volt, míg az egy évvel később kiadott Aftermath című albumon már kizárólag Mick Jagger és Keith Richards szerzeményei szerepelnek.

A nagyszerű Between The Buttons és a kor pszichedelikus szellemére, de leginkább a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című lemezére reagáló (egyesek szerint azt majmoló) Their Satanic Majesties Request félsikere után az 1968-as Beggars Banquettel Jaggerék visszatértek a rhythm and blues-os gyökerekhez, és nem is tehettek volna ennél jobbat. A Rolling Stones-nak ekkorra már kialakult a saját zenei nyelve (a Stones-logóból ismert nyelvre még kicsit várni kellett, az 1971-ben érkezett meg, akkor Mick Jagger javaslatára John Pasche grafikus készítette el a kultúrtörténeti alkotást, melyet a hindu istennő, Kali ábrázolásain a szájából kikandikáló érzékszerv ihletett) – mint a legtöbb felnövőben vagy alakulóban lévő előadó vagy zenekar esetében, itt is az történt, hogy az alkotók az őket ért legfontosabb hatásokat, a Stones esetében a bluest, a soul, a rock and roll és a countryt rendezgették újra, saját (brit) kontextusukba helyezve, saját képükre formálva az elemeket.

Ebben az időszakban kezdődött a zenekar együttműködése az akkor a húszas évei közepén járó amerikai (brooklyni születésű) producerrel, Jimmy Millerrel, aki korábban dolgozott a Spencer Davis Grouppal (ő volt a zenekar Gimme Some Lovin című slágerének a producere), majd Steve Winwood új zenekarával, a Traffic-kel is. Viszont volt valami más, aminek meg ez a periódus hozta el a végét: a zenekar alapítója, a kezdetben megkérdőjelezhetetlen vezérnek számító Brian Jones, aki aztán egyre inkább a Rolling Stones perifériájára szorult, a Beggars Banquet megalkotásában már csak alig-alig vett részt, a gitárrészek nagyját Keith Richards játszotta fel, és ugyanez folytatódott a következő, egyébként hasonló szellemben felvett Stones-album, a Let It Bleed munkálatai alatt is, melyek 1968 végén kezdődtek el. Jones helyzete teljességgel tarthatatlanná vált, 1969 júniusában aztán ki is pörgött a zenekarból, egy hónappal később, július 3-án pedig rejtélyes körülmények között belefulladt a háza udvarán található medencébe (ezt dolgozza fel egyébként a Stoned című 2005-ös mozifilm). Ekkorra már egy új gitáros, a brit blues-sulinak számító John Mayall’s Bluesbreakersből érkezett Mick Taylor pengetett a zenekarban, akivel még inkább erősödött, markánsabb lett az előző lemezzel elindított szálkás, karcos, roots Stones-hangzás. A Let It Bleed nem csak kreatív, hanem kommerciális siker is lett, Angliában listavezető, Amerikában a slágerlista harmadik helyéig jutott fel.

A folytatás pedig egyenesen a Rolling Stones életművének csúcsdísze, a Sticky Fingers, aminek a fényét nem csak a bombaslágerek – a Brown Sugar, a Wild Horses, a Sister Morphine vagy a Bitch – és a tökéletesen eltalált hangzás, a gitárokra ráengedett dögös fúvósok, hanem még az emblematikus borító, az Andy Warhol által elkészített híres farmeres-cipzáras borító (plusz a már emlegetett nyelves logó) is emeli. A Stones-aranykort aztán egy ötletektől túlcsorduló, kreatív őrületben megfürösztött lemez, a jelentősrészt a francia Riviérán, egy Keith Richards által kibérelt udvarházban felvett – majd Los Angelesben befejezett – dupla album, az 1972-es Exile On Main Str. tetőzi be. A cím nem kizárólag költői kép, vagy inkább nem az: Jaggerék 1971-ben, részben adózási konfliktusok, részben mindenféle zűrös ügyeik miatt leléptek Angliából és Franciaországba költöztek át (Richards a már említett nellcôte-i villában, Jagger új barátnőjével, későbbi feleségével Biancával Párizsban élt, a többiek meg erre-arra Dél-Franciaországban). A felvételek egyfajta jelenidejű rock and roll-performanszba csúsztak át, 24 órás parti, Richards napi szintű heroin-júzer lett, a felvétel helyszínén pedig olyan hírességek adták egymásnak a kilincset (meg nyilván mást is), mint az író William Burroughs, John Lennon vagy az amerikai country-hős, Gram Parsons (aki Keith Richards-zal barátkozott össze abban az időben, és közreműködött a Wild Horses című Stones-klasszikus megírásában is, bár hivatalos szerzői kreditet nem kapott). A felvételek laza plazmaállapotban zajlottak, Bill Wyman például, aki nem nagyon bírta a miliőt, csak a lemez dalainak egy részében szerepel, és néha a producer, Miller ült be a dobok mögé Charlie Watts helyett.

A most mindenféle különlegességekkel, eddig ki nem adott felvételekkel megspékelve újrakiadott Goats Head Soup egy évvel később készült el, és meglehetősen jellemző rá az album egyik számának a címe: Coming Down Again (Jagger a napokban egyébként azt nyilatkozta a Rolling Stone magazinnak, hogy ez a dalcím az egyetlen direkt drogreferencia az 1973-as lemezen). A megelőző turbulens őrület után kiadott album talán értelemszerűen nem ugyanazon a hőfokon izzik, mint az Exile vagy akár a Sticky Fingers, de ettől még egy kisebb remekmű, ami most simán hathat az újrafelfedezés örömével (e sorok szerzője legalábbis így van vele).

A lemez, melyen a zenekar 1972 novembere és 1973 februárja között Jamaicában, egész pontosan a fővárosban, Kingstonban dolgozott – ebben az időszakban komoly adminisztratív nehézséget jelentett számukra a belépés az Egyesült Államokba, ahol az új lemezt fel akarták vinni, ezért választották a karibi szigetországot, hogy aztán 1973 tavaszán és koranyarán végül Los Angelesben és Londonban alakítsák készre a lemezt – más szempontból is korszakzárás. Ekkor dolgoztak utoljára az együttes legfontosabb periódusának hangzását meghatározó – egyébként, magyar vonatkozás, az LGT amerikai pályáját is egyengető – Jimmy Millerrel, akin ekkorra egyre durvábban hatalmasodott el a drogfüggőség. A dolog iróniája, hogy a zenekar története során hogyan hullanak ki újabb és újabb emberek a gyakorlatilag biológiai csodának tekinthető Keith Richards és az akkoriban még ugyancsak kevéssé példás életet élő Mick Jagger, meg a többiek mellől.

A lemezen ott van minden, amitől a Rolling Stones nagyszerű, a húzás, a Dancing With Mr. D vagy a Silver Train, meg a szplín, az album (és a teljes életmű egyik) legnagyobb slágere, az Angie – aminek a keletkezéstörténete is rejtélyes; egyesek szerint David Bowie exfeleségéről, másik szerint Jagger excsajáról, a csodás énekesnőről, Marianne Faithfullról szól –, mégis: végig érezhetjük a valami után lenni, a csúcs utáni lefelé haladás, a másnaposság hangulatát. Ez persze nem dráma és nem is egyedi eset, hanem mondhatni, bocsánatos bűn egy alkotói pályán, vagy még az sem, olyat ugyanis még nem nagyon látott a kultúrtörténelem, hogy bármely alkotó folyamatosan hegymenetben vagy fennsíkon haladjon vagy csúcsfordulatszámon pörgesse a kreatív motorját.

A hetvenes évek második fele ezüstkor a Rolling Stones pályáján, amit a New Yorkban szárba szökkenő punk és diszkó által ihletett 1978-as Some Girls koronáz meg. Három évvel később aztán még jött egy kiemelkedő album, a Tattoo You, rajta a Start Me Up, ami ugyancsak Stones-alapszám, utána azonban a korrekt, ám már kevéssé revelatív lemezek mellett inkább csak a koncertszínpad, a nagyszabású turnék, az életmű újra- és újraprezentálása jelenthette az igazán nagy örömöt a Rolling Stones-rajongók számára.