Ónody Gomperz Tamás A tűzfödő

Korán indultunk el Pestre, talán este nyolc óra lehetett. Előtte hosszan időztünk abban az étteremben, amelyet méltán emlegetnek országszerte elismeréssel, de a vendégeink másnap utaztak vissza Strasbourgba, ezért nem maradhattunk sokáig. Amikor elhagytuk Encset, a vidék már mozdulatlan sötétségbe burkolózott. Magányosan haladtunk az autópálya felé, a köztes településeken sápadt fény világította meg a néptelen főút mellett sorakozó egyforma épületek homlokzatát. A közöny rádermedt a fekete ablakok néma üvegeire. A falak mögött, sejthetően, életek. Úgy jutottunk el Miskolcig, hogy egyetlen lelket sem láttunk, az autónk csendesen haladt a kopár táj kihűlt testén át. Mintha kijárási tilalom lenne – állapította meg Lætitia elfojtott hangon.

Franciául úgy mondják, couvre-feu. Azaz: tűzfödő. Nincs rá megfelelő szavunk, olyan – leginkább égetett agyagból, esetleg öntöttvasból készült – tárgyra kell gondolni, amivel a tüzet lehetett letakarni. A rajta lévő nyílásoknak köszönhetően a parázs lélegezni tudott, így reggel hamarabb sikerült a lángot feléleszteni. De mi köze van ennek a háztartási eszköznek a kijárási tilalomhoz?

Mielőtt Orbán Viktor feltalálta volna az elektromosságot és a távfűtést, valamint a hozzájuk kapcsolódó rezsicsökkentést, az emberek tűzgyújtással varázsoltak némi meleget és fényt az otthonaikba. Könnyed szentimentalizmus lenne a múltidézésnek ezen a pontján díszes cserépkályhát vagy kőfaragásos reneszánsz kandallót képzelni magunk elé hintaszékkel, a koraközépkor szerényebb komfortfokozatú évszázadai alatt a lakótér közepén, közvetlenül a padlón rakták meg a tüzet, amelynek füstjét nem kéménycső közbeiktatásával vezették el, hanem a tetőn vágott kisebb lyuktól remélték a szénmonoxid mérgezés elkerülését, bár erre más elnevezést használtak azelőtt, hogy Orbán Viktor megalkotta a szerves kémiát. A szellőzés szempontjából akár előnyösnek is tekinthető, hogy a 14. századig üveg helyett fatáblákkal próbálták az ablakokon beáramló levegő útját elrekeszteni, a módszer nyilvánvaló energetikai hátrányait azzal ellensúlyozták, hogy nem csukták be a ház összesen két helyiségét elválasztó ajtót, így az állatok felől is érkezett valamennyi hő abba a szobába, ahol az emberek közösen tartózkodtak. Számtalan tragédia előzte meg azt a rendeletet, amely előírta, hogy a tüzet éjszakára le kell fedni. A couvre-feu idejét külön harangszó jelezte.

Az angol nyelvben jártas olvasóinknak bizonyára azonnal feltűnt a hasonlóság a szintén kijárási tilalmat jelentő curfew kifejezéssel. Az etimológiai rokonság arra vezethető vissza, hogy az identitásukat a franciáktól való megkülönböztetésre építő szigetországiak a csatorna túlpartjáról importálták az egyik legfontosabb királyukat és a szókincsük jó részét, valamint számos egyéb vívmányt, természetesen a gasztronómiai érdeklődést leszámítva, de valahol gátat kellett szabni a multikulturalizmusnak a Brexit előkészítése érdekében. Mindenesetre Hódító Vilmos törvénybe foglalta, hogy este nyolckor tanácsos hazasietni, letakarni a lángokat. Jegyezzük fel az időpontot, lesz jelentősége számunkra.

A mai értelemben vett kijárási tilalommal abban a korban azért nem kísérleteztek, mert senki nem óhajtott sötétedés után kijárkálni. Amennyiben a Hold nem volt kegyes, akkor még a nagyobb városokban sem lehetett a napnyugta elmúltával biztonságosan közlekedni. A viskókból kiszűrődhetett ugyan valamennyi fény, noha, mint láttuk, annak forrását éppen az éj leszálltakor kellett megszüntetni, de az nem volt elegendő ahhoz, hogy a hepehupás utakon a kátyúkat látni lehessen, így egészen addig, amíg a családbarát bányászkodás felfedezésével Orbán Viktor el nem terjesztette az aszfaltozás és térkövezés közbeszerzéssel megtámogatott szokását világszerte, egyedül azon elemek csellengtek a szabadban a kései órákban, akik rosszban sántikáltak. Ha elestek egy gödörben, akkor szó szerint. Egyesek azt feltételezik, hogy Vilmos nem csak a tűzvészeket kívánta megelőzni a rendeletével, hanem a nevére vett hódítással elégedetlenkedő ellenzékiek gyülekezését akarta óvintézkedésnek álcázva megakadályozni. Lehetséges. Bár nehéz elképzelni, hogy akadna olyan gaz uralkodó, aki a vészhelyzetet ürügyül használva bírságolná meg az ellene dudálva felvonuló tüntetőket. Akármi volt is a tényleges szándék, hiába tiltották volna meg a lakhely elhagyását anno, a minimális látótávolság nem segítette a szabály betartatását, tiszta égbolt híján a járőrök sem láttak a fáklyák pár méteres hatókörén túl semmit.

Ennek következtében a „tűzfödő” kifejezés előbb a takarodó, záróra, aztán a késő van, ideje aludni menni jelentést vette fel. Shakespeare nem utal tilalomra, amikor a Lear királyban azt írja, hogy … he begins at curfew and walks to the first clock (Vörösmarty szerint: alkonyodáskor jön s bolyong egész az első kakasszóig). A napszakról beszél a költő. A két szál akkor ér majd össze, amikor a háborús védekezést szolgálta a közterületek kiürítése és a lakások kötelező elsötétítése.

Ahhoz, hogy a kijárás korlátozása egyáltalán felmerüljön, előbb be kellett vezetni a közvilágítást, amely kedvet csinál a kijáráshoz. Erre XIV. Lajosig kellett várni, akit nyomasztottak a főváros közbiztonságával kapcsolatos, nem alaptalan kritikák, ezért rendőrfőnököt nevezett ki Párizs élére, figyelemre méltó jogosítványokkal felruházva. Nicolas de La Reynie több ezer kandeláber telepítésével kezdte meg rendteremő munkásságát, mert úgy vélte, a bűnözés visszaszorításának leghatásosabb fegyvere a fény. Az eredmény nem maradt el. Neki tulajdoníthatjuk a korszerű közvilágítás bevezetését, még akkor is, ha az általa alkalmazott technológia pusztán ígéretes előzménye annak a szédítő fejlődésnek, amely a gáz-, majd az ívlámpák elterjedésén át jutott el a műfaj önmagát felszámoló végkifejletéhez, a mi Napkirályunk vejének LED-es szerzeményéhez, aki a történelem ciklikusságát bizonyítva vezette vissza a kiválasztott településeket a középkori sötétségbe.

Annak ellenére, hogy a közvilágítással a kijárás igénye mellett megteremtődött a kijárási tilalom betartatásának lehetősége is, a következő évszázadokban nem igen kényszerítették az embereket tartósan otthonmaradásra, legalábbis nem mindenkire érvényes hatállyal, országos szinten, közegészségügyi megfontolásból, úgy, ahogyan azt ma tapasztaljuk. Ez új. Régebben főleg rasszista indítékkal korlátozták különféle kisebbségi csoportok mozgását, a zsidókra például rázárták a velencei gettó kapuit reggelig, a gyarmati sorban lévő Rhode Islanden pedig csak engedéllyel léphettek 9 óra után az utcára a feketék és az indiánok, függetlenül attól, hogy szabadok voltak vagy sem. Rengeteg hasonló ocsmányságot lehetne sorolni. A kijárási tilalom elrendelésének másik tipikus oka a közrend helyreállítása, természeti katasztrófák esetén a fosztogatás megelőzése, katonai megszállás alatt az ellenállás letörése. Ezek többnyire lokális intézkedések. Távoli és kevéssé vonzó államokra jellemző híradó bejátszásoknak tűntek eddig, holott 2005-ben Franciaország több városában is kihirdették őket a zavargások miatt.

Magyarországon utoljára 1956-ban rendeltek el kijárási tilalmat. A második világháborút követő hosszú béke nemzedéke most éli meg a saját, megszelídített ostromállapotát. A fotel az óvóhely, beoltanak minket legyengített katonáskodással. Fél nap fogság, fél nap kimenő. Közegészségügyi szempontból az egésznek semmi értelme sincs, mert az éttermeket, a színházakat és a közösségi helyeket eleve bezárták, tehát további tiltás nélkül sem őgyelegne odakint senki. Tél van. Nappal szabad dolgozni, találkozni, fertőzni, este nyolctól – emlékszünk az időpontra? – tilos az utcára lépni. Atavisztikus berögződések ezek.

Mi a város definíciója? Az az élőhely, ahol lehet mit csinálni sötétedés után is. A kijárási tilalom Budapestet hatalmas faluvá változtatta, a lezárás eltüntette a népi-urbánus ellentétet. Egyik nap elsétáltam kíváncsiságból a Moszkva térig az egykori harangszó órájában, őrjárat nem jött szembe. Nem veszik komolyan. A magyar állam pont olyan slampos a járvány kezelésében, mint másban. Teljesíteni nem tud, cserébe nem viszi túlzásba a keménykedést. Jobban belegondolva, a zsidók deportálásán kívül szinte semmit sem szervezett meg akkurátus precizitással. Az üres villamosok, mintha bekapcsolva felejtett terepasztalon köröznének, sorban haladtak át a kihalt téren. Megálltak, nem szállt le senki, várakoztak, nem szállt fel senki, csengettek, nem hallotta senki. Pár perc múlva befutott a következő szellemjárat. A néptelen körút mellett sorakozó épületek homlokzatát sápadt fény világította meg, csendesen haladtam hazafelé a város kihűlt testén át. Az emberek engedelmeskednek és bezárkóznak.

A fedő alatt izzik a zsarátnok.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.