Kormos Lili A végén kezdődő mese

Halász Rita: Mély levegő

Halász Rita első regénye, a Mély levegő ott kezdődik, ahol a bántalmazó kapcsolatokat bemutató történetek egy része véget ér: Vera elhagyja a férjét. A könyv már ettől is izgalmas, hiszen megszoktuk, hogy az áldozat megmenekülése a tét, hogy egyből fellélegezhetünk, amint kilép azon a bizonyos ajtón. Pedig a neheze csak ezután jön.

Bizonyos szempontból talán könnyebb is megírni azokat a történeteket, ahol a fő kérdés az, hogy az áldozat ki tud-e szállni vagy sem. Nem azért, mintha bántalmazó kapcsolatokról olyan könnyű lenne írni, megtalálni azokat a szavakat, amelyek kifejezik a kiszolgáltatottságot, a félelmet, azt a meghasonulást, amit a régi szép idők emlékei és a jelen fájdalma között kialakuló feszültség szül. A könnyebbség okát abban látom, hogy ezeknek a történeteknek a magja az, hogy egy kapcsolatban olyan állapotok kezdenek eluralkodni, amelyektől az egész tarthatatlanná válik, s ezt az érzést jóformán mindenki ismeri. Azt a légüres teret megragadni, amibe valaki azután kerül, hogy kiszállt egy kapcsolatból, függetlenül attól, hogy ő lépett-e ki vagy vele szakítottak, sokkal nehezebb. Abban a pillanatban ugyanis ott marad saját magával, az önmagához kapcsolódó valamennyi érzésével, az önsajnálattal, az önváddal, a szégyennel, a reménnyel, mindennel, s ezek annyira mélyről jönnek, annyira személyesek, hogy borzasztóan nehéz a megfelelő hangon szólni róluk. Nem lehet túl általános, hiszen akkor épp a lényeg veszik el belőle, de túl személyes sem, mert ha az elbeszélő tényleg csak a saját burkában forog körbe-körbe, akkor mihez kapcsolódik az olvasó?

Vera egyes szám első személyben elmesélt története végig tartja ezt a finom egyensúlyt. Az elbeszélői pozíció végtelenül személyessé teszi, viszont a feszes, rövid mondatok, az egymást gyorsan váltó fejezetek, az, hogy a regény egy nagyon konkrét időszak nagyon konkrét eseményeiről szól csupán, miközben Vera múltjából épp csak annyit tár fel, amennyi a megértéshez föltétlenül szükséges, lehetővé teszik a kapcsolódást, hiszen nem valaki folyamatos önanalízisét olvassuk, hanem egy olyan helyzet leírását, amelybe bele tudjuk képzelni magunkat. Annál is inkább, mert a Mély levegő meglehetősen cenzúrázatlanul beszél arról, hogy anya nem csak anya, felruházva ennek a családon belüli pozíciónak minden szentségével, hanem nő is, akinek van szexualitása, vannak vágyai, aki szeretne néha visszatérni vagy egyáltalán odaférni az anyaságon túli önmagához.

Már ebbe is zavarba ejtő belegondolni, Halász Rita pedig tovább emeli a tétet azzal, hogy engedi Verát beszélni arról, amikor annyira túlfeszül a húr, hogy legszívesebben megrázná a gyerekeit, hogy van olyan, amikor már minden mindegy, csak érjen véget a valóság, s ilyenkor még egy kokainnal felpörgetett, szexalapú viszony is tökéletes megoldásnak tűnik, hogy egy felnőtt nőnek, egy anyukának sincs mindig mindenre válasza, bármennyire ijesztő is ezt beismerni. Ezek nagyon kellemetlen részek, kicsit olyan, mint amikor allergiateszten kapargatják az ember bőrét, de nagyon fontos részei a könyvnek, szinte húznak magukkal, menni kell velük, akárhogy horzsolnak is. Vera ezekben a helyzetekben érti meg magát, ez a szakítási folyamat segít megérteni az anyját, és olvasói oldalról is azok a legkatartikusabb fejezetek, ahol Halász ilyen módon piszkál bennünket, arcunkba tolva ezeket a hol vulgáris, hol fájdalmas képeket, mintha csak azt mondaná: tessék, nézzétek meg, ez a valóság. Pontosabban: ez is az.

Ahogy a valósághoz tartozik a másik fél, Péter is, aki meg tud szólalni a történetben, és megkapja a lehetőséget, hogy ne csak azt az oldalát mutassa meg, ami elől Vera elmenekült, hanem azt is, ami hozzá kötötte éveken keresztül. Ez nem csak a fair play miatt fontos, igazából enélkül is megállna a történet, de az ő jelenlététől válik érthetővé. A tét ugyanis az, hogy Vera ki tud-e szállni, hogy új alapokra tudja-e helyezni magát vagy sem, és ahhoz, hogy ennek a súlyát érezzük, kell Péter jelenléte. Ha nem találkoznának személyesen, ha nem mennének párterápiára, akkor sokkal nehezebb lenne megérteni Vera helyzetét. Akkor Péter csak szellem lenne, elmélet, és elvben minden sokkal könnyebb. Olyan könnyű otthon elképzelni, hogyan szóltunk volna vissza a főnökünknek, hogyan kértünk volna ki magunknak egy méltatlan helyzetet, hogyan hagytuk volna ott a partnerünket az első fenyegető mondat, pláne az első pofon után. Ezek a fejben szőtt történetek a mi elképzeléseink szerint alakulnak, mi irányítjuk a dinamikájukat, minden szereplő a mi akaratunknak engedelmeskedik, szemben a valósággal, ahol ott van az a másik, az ő elképzeléseivel, az ő akaratával és akkor már korántsem olyan egyszerű az előregyártott forgatókönyv szerint haladni. Mind azt mondanánk Verának, hogy váljon el, hogy tegyen pontot ennek a lidércnyomásnak a végére anélkül, hogy belegondolnánk, hányszor nem álltunk a sarkunkra ennél sokkal egyszerűbb helyzetekben sem.

Nem tudnám megmondani, még a könyv olvasása után sem, hogy ez a bizonyos Mély levegő, ez az ugrás előtti „utolsó” vagy a felszínre bukás utáni első, mindkettő fontos, mindkettő eldönt sok mindent. Bár tartja magát az a vélekedés, nem alaptalanul, hogy könyvet ne a borító alapján ítéljünk, szerintem meg éppúgy hozzátartozik az élményhez, mint a történet maga. Halász Rita könyvére nézve szinte hallani lehet azt a fura, vízalatti csendet, ami egyszerre nyom el és élesít ki maga körül mindent, ami ránk nehezedik, miközben mégis olyan közeget teremt, amelyben sokkal könnyebb a mozgás. Mint egy szakítás után. Ott a megkönnyebbülés, hogy vége van, de ott a „hogyan tovább” súlya is. Mindkettő egyszerre.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.