Kormos Lili A végén úgyis magadban vagy

Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja

Rubin Eszter új regénye, a Minek szenved, aki nem bírja, azon könyvek közé tartozik, amelyek már ránézésre képesek érzéseket kiváltani a leendő olvasóból. A fekete háttérből kiugró fehérek és sárgák, a spirálszerűen megnyíló és labirintust rejtő absztrakt női fej olyanok, mint a táblán a kréta csikorgása, mint egy szűk, dél-olasz sikátorban a fal horzsolása: pillanatnyi, intenzív rossz érzetek, amik mégis a zsigereink mélyéről piszkálnak fel valamit, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Pető Hanga története is ilyen. Ott lesz a fejemben sokáig, néha fel fog bukkanni, váratlan pillanatokban piszkálva fel érzéseket, egészen a zsigereim legmélyéről.

Ideje van most a transzgenerációs történeteknek, mindenki azt keresi, kutatja, hogy a család melyik ágán pakolták rá a szorongásait, melyik volt az a megálló, ahol felvette a súlyos csomagokat, amelyektől most nem találja a helyét a karrierjében, nem működnek a párkapcsolatai, nem tud kommunikálni a gyerekével. Logikus ez az egész. A nagyszüleim, dédnagyszüleim generációjának meg kellett küzdeni mindennel, ami huszadik század, legyen szó háborúról, szegénységről, diktatúráról vagy épp forradalomról, amikor persze, hogy sérültek, sőt súlyosan traumatizálódtak, de nem állhattak meg ezen rágódni, mert különben odavesztek volna mind, családostul. Élni kellett, túlélni, és azt nem lehetett úgy, hogy az ember a lelke sebeit gyógyítgatta. Vége van, túléltük, gyerünk tovább, nincs itt mit vacakolni. Jól van az úgy. Aztán a „jól van az úgy”-ot örökölték a gyerekeik, most pedig az unokáik (vagyis az én generációm) próbálnak kezdeni valamit ezzel a helyzettel. Az a generáció, amelytől örököltünk, értetlenül nézi ezt a túlanalizálást, mert nem értik, miért kell ezeken a dolgokon annyit rágódni, mert még csak néhány éve, hogy evidenssé vált: nem csak a nagymama szeme színét lehet örökölni, de a fájdalmait is.

Olyan már a regény címe is, mint egy nagymamai intelem. A regénybeli mama, Pető Hanga nagymamája, aki gyúrja a szilvásgombócot, és szinte halljuk, ahogy mintegy mellesleg kibukik belőle: „Minek szenved, aki nem bírja…” Nem kérdésként, nem mint valami talány, hanem mint egy megállapítás, csöndes összegzés, hogy sok vackot csak az vegyen a nyakába, aki nem roppan össze alatta. A családi szennyest csak az piszkálja, aki el is bír vele.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egyéves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!