Kormos Lili Áll az idő

Mészöly Miklós: Az atléta halála

Kicsit „piros kapszula–kék kapszula” helyzet volt eldönteni, hogy melyik Mészöly könyv legyen az a bizonyos első olvasás, annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy ez a döntés meghatározó a folytatásra nézve. Végül úgy adódott, hogy Az atléta halála lett a befutó (lelátói sporthasonlat, egyszersmind rémes szóvicc, ezúton is elnézést kérek), de még mielőtt elmerültem volna Őze Bálint történetében, tettem egy kis kitérőt.

Nem vagyok benne biztos, hogy a kitérő a leginkább ideillő kifejezés, arról van szó ugyanis, hogy még mielőtt rátérhettem volna a szépirodalomra, elolvastam Szolláth Dávid nemrégiben megjelent Mészöly monográfiáját, ami egy egész fejezetet szentel Az atléta halála című regénynek. Vagyis úgy kezdtem olvasni, hogy már volt tudásom róla, viszont, és ezt csak most utólag látom, hogy mennyire fontos, nem voltak elvárásaim vele kapcsolatban. Miközben ugyanis nagyon fontos dolgokat tudtam meg a műről, a kiadás körülményeiről, a kritikai fogadtatás hátteréről, hogy melyik Esterházy könyvben kell keresni a nyomait, szóval mindeközben végig megmaradt a lehetőség, hogy úgy értsem ezt a regényt, ahogy akarom, hogy ne tudjam, hol és mit kell éreznem, hanem minden oldalon, minden sornál a saját érzéseimet éljem meg, a saját gondolataimon rágódjak el.

Az atléta halála így számomra nem, vagy legalábbis nem elsősorban Őze Bálint története lett, hanem Hildié. Bármennyire próbáltam is a történetben elcsíphető szimbólumokra, a hosszútávfutó magányosságára figyelni, vagy épp a versenysport miértjein törni a fejem, mindegyre oda kanyarodtam vissza, hogy az érdekel, mit mond minderről Hildi. A történet tragédiával indul, pontosabban már Bálint halála után vagyunk, amikor az Állami Sportkiadó felkéri Hildit, hogy írjon könyvet a zseniális tehetségű atlétáról, Őze Bálintról, ami aztán majd a sport világába belépő kiselvtársak épülésére szolgálhat. Már önmagában ez sem fair, hogy épp azt a nőt kérik fel, akit csak Bálint szeretőjeként tartottak számon (mások mellett), akire egy kicsit mindig ferdeszemmel néztek, aki hivatalosan sosem fért bele az élsport makulátlanságába, hogy írja meg a könyvet, mert vadházasság ide vagy oda, hát valószínűleg ő tud róla a legtöbbet mondani. Igazán mégis attól aljas és számító ez az egész, hogy azért bízzák Hildire, mert mégiscsak gyászoló nő, aki majd ír valami szépet, valami érzelmeset a hős sportolóról, nagyvonalúan elhallgatva az olyan zsenánt részleteket, hogy Bálint például úgy volt sikeres és népszerű, hogy közben valahogy mindig kívülálló volt, mindig más utakon járt, ami a ’60-as években minden volt, csak nem erény. Innentől kezdve viszont a fókusz menthetetlenül erre a nőre irányul, és miközben az olvasó (én is) persze szeretne tisztán látni, szeretné érteni, hogy mi történt ezzel a fiatalemberrel, sokkal fontosabbá válik, hogy mit élt át Hildi.

Ennek az egyik oka az, hogy Mészöly képes úgy megszólalni egy női narrátor hangján, hogy közben egy percig sem érezni, hogy kilóg a lóláb, hogy ez egy férfi, aki most elgondolja, hogy mit érezhet egy nő. Ez önmagában is óriási teljesítmény, sokak szerint ráadásul Mészöly Őze Bálintba kicsit magát írta bele, vagyis úgy kellett hangot adnia Hildinek, hogy közben nagyon élesen, nagyon tisztán kellett látnia valakit, aki kisebb-nagyobb részben Mészöly Miklóst tartalmazott.

A másik, ennél sokkal evidensebb oka annak, hogy ez Hildi története igazából, hogy Az atléta halála az ő visszaemlékezése. Ő idézi fel a közelmúlt eseményeit, ő próbálja rekonstruálni az ártatlanság korát, a tardosi nyarakat, amikor összeállt az ötösfogat Pécsi Picivel, ő próbál rendet tenni az emlékek között úgy, hogy közben nem gyárt teóriákat, nem tölti ki hipotézisekkel a réseket. Csak arra támaszkodik, amit Bálint elmesélt neki, illetve azokat az érzéseket, emlékeket csalja elő, amiket egészen konkrétan ő élt át adott helyzetekben, de a bizonytalanságát sem rejti véka alá, leírja, ha valamiben nem biztos, ha valamire nem emlékszik, ez pedig olyan gesztus, ami óhatatlanul is bizalmat ébreszt az olvasóban. Elvégre könnyebb azzal tartani, aki beismeri, hogy ő sem tud mindent, annál is inkább, mert Bálintot már nem lehet megkérdezni, egy ilyen helyzetben pedig nehéz mértéktartónak maradni, mert nagy a kísértés, hogy a mesélő a maga szája íze szerint alakítsa a történetet. Hildi nem teszi, pedig oka éppen lenne rá. Bálint nem titkoltan csalja, hol Pécsi Picivel, hol a sógornőjével, a számomra kissé karikatúraszerű, örök kívülálló bábművésszel, Rékával, ráadásul elvárja, hogy Hildi ott legyen vele az edzéseken és a versenyeken, arra kényszerítve ezzel a nőt, hogy állandóan számára diszkomfortos szituációkba kerüljön, érzi ugyanis, hogy bármennyire szereti is Bálintot, bármennyire igyekszik is támogatni, mindig kívülálló marad, mert az utolsó vonalon nem tud átlépni, az tényleg csak a beavatottaké. Egyszerűbben szólva, Hildi folyamatosan azzal szembesül, hogy rajta kívül, aki a leginkább kötődik hozzá, aki a lehető legjobbat akarja neki, mindenkinek több köze van Bálinthoz. Pécsi Picivel összeköti a múlt, Rékával a kívülálló, rendszer ellen lázadó attitűd, a csapattársaival meg a sport. Hildivel is összeköthetné a szerelem, mondjuk, ha ez valóban szerelem lenne a részéről, és nem arról lenne szó, hogy valakire neki is támaszkodnia kell, hogy valakivel szemben neki kell erősnek éreznie magát. Ha tehát Hildi tombolna, vagy papírra vetné minden fájdalmát, azért sem lehetne hibáztatni, a szöveg mégis tart három lépés távolságot, az olvasót téve kívülállóvá, annak ellenére, hogy igazán intim közelségbe enged bennünket, mintha végig azt mondaná, hogy az utolsó vonalat nem léphetitek át, sajnálom. „Komolyan hiszem, hogy csak az tud igazán tárgyilagos lenni, akinek minden oka megvan rá, hogy elfogult is legyen” – írja Hildi, és még az elfogultság lehetséges okait is megmutatja, de azt már nem mondja el, hogy miben áll az ő elfogultsága, ha áll egyáltalán bármiben.

Az atléta halálában néhány, nagyon finom kivételtől eltekintve, nincs ott a „mi lett volna, ha…”, nincs fölskiccelve egy másik élet víziója, amelyben Bálint tényleg elveszi Hildit, amelyben elindul az Olimpián a maratoni távon, amelyben végre tényleg maga mögött tudja hagyni azt a bizonyos hajtóerőként szolgáló bűntudatot. Bálintnak a befejezetlenség jutott és Hildi is küzd a lezárással, hiszen hogyan is tudna pontot tenni egy olyan történet végére, amely épp a mondat közepén szakadt félbe? Kettejük között a különbség csak annyi, hogy ez a lezáratlanság Bálintnak (megint csak) már nem fáj.

Szolláth a monográfiában a regényhez kapcsolódva több dolgot is leír, ezek közül kettőt emelnék ki: az egyik az, hogy még azok a kritikusok sem feltétlenül tudtak mit kezdeni vele, akik egyébként a kultúrpolitika által nem – vagy csak igen kevéssé – támogatott Mészölyt egyébként kedvelték és segíteni akarták. Szabálytalan volt, szokatlan, olyan tér- és időbeli ugrásokkal, amiket a hatvanas években nagyon nehéz volt követni, és nem is igazán volt előzménye a kor magyar irodalmában. A másik, hogy Az atléta halála minden korosztálynak tud adni valamit, és minden olvasásra más arcát képes megmutatni, vagyis nem csontosodott bele a múltba. Jött, jön velünk és 55 évvel az első kiadása után is abszolút érvényes. Ezért lehet számomra elsősorban egy végtelenül szomorú, a maga módján mégis felszabadító női történet, és ezért lehet másnak akár sportregény is, bár a könyv fülszövege szerint nem az. Bálint stopperóráján megállt az idő, de Mészöly regényén nem fogott, és ha van csúcs egy szerzőnek, amit érdemes meghódítani, akkor azt hiszem, hogy ez az.

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.