Kormos Lili Amit nem lehet megbánni

Paula Hawkins: Lassan izzó tűz

Paula Hawkins, a Lány a vonaton című könyv szerzője nemrégiben azt nyilatkozta, nem ő híres, hanem a könyve. Amiben lehet valami, elvégre, ha Hawkinst egyszer csak a Dob utca-Kisdiófa utca sarkára fújná a szél, én sem tudnám, hogy egy világszerte népszerű szerző issza mellettem a sörét. Van abban valami végtelenül szimpatikus, hogy persze megtehetné, hogy felül a saját művei által gerjesztett hullámokra, de inkább hagyja, hogy a könyvei járják az útjukat, ő pedig, köszöni szépen, jól elvan felhajtás nélkül.

Pedig az első siker után tényleg semmi más dolga nem lett volna, mint eldönteni, hogy mikor melyik magazin címlapján szerepeljen, akkorát robbant a vonaton ingázó, alkoholproblémákkal küszködő Rachel története. Valószínűleg, minden együttállt a sikerhez: a női alkotók iránti fokozott kíváncsiság, az egyre nyilvánvalóbb nyitottság a női történetek felé, az a fajta „fogyasztható” sötétség, amit a Holtodiglan című film hozott a mozikba, és aminek a hangulatát Hawkins könyve is profin tovább vitte, szóval, ezek mind-mind lehetővé tették, hogy a Lány a vonaton gigasiker legyen, és hogy innentől kezdve mindenre fokozottan figyeljen a világ, amit az írónő csinál.

Ahogy most is, elképesztő várakozás előzte meg legújabb regényének, a Lassan izzó tűznek a megjelenését, ami nem csak azért izgalmas, mert ez megint egy krimi – és a krimik általában azok szoktak lenni. Egyrészt nem feltétlenül azok, másrészt Hawkins, miközben beleszövi az összes, tőle megszokott, korábbi munkáiból ismert panelt, azért mégiscsak csavar egy kicsit az egészen. Mert bár itt is van bűntény, történik egy gyilkosság, következésképp a regény fő cselekményszála az elkövető utáni nyomozás, Hawkins mégis képes elérni azt, hogy oldalakon keresztül eszünkbe se jusson, hogy ja, itt egyébként az a kérdés, hogy az előttünk bolyongó szereplők közül vajon melyik követte el ezt az egyébként meglehetősen brutális gyilkosságot.

Mert ahogy szerzőként azt képviseli, hogy a művei a fontosak, nem pedig az ő személye, úgy ebben a könyvben is áthelyezi az olvasó fókuszát, és azt mondja, hogy nem az a fontos, hogy Laura vagy Clara, esetleg Clara férje ölte-e meg Danielt, hanem a történetük. Az az út, amin keresztül eljutottak odáig, ahol most vannak, ahol mi láttuk őket, az a sok sérülés, bánat, veszteség, amivel mindezidáig meg kellett birkózniuk, és ami a könyv olvasásának pillanatában potenciális gyilkossá teszi valamennyiüket. Hawkins nem akar idealizálni, nem ragaszkodik hozzá, hogy szimpatikusak legyenek a szereplői, hogy mindenáron szeressük őket. Sőt, ott az abszolút jót megtestesítő Irene, egy igen idős, kissé már kótyagos hölgy, akinek kifejezetten átlagos élet jutott, vagyis semmi olyan tulajdonsága nincs, ami a központi szerepet betöltő pozitív hősökre jellemző lenne, mégis evidens, hogy ő a „jófej” ebben a sztoriban. Szóval nincsenek ránk tukmálva ezek a karakterek, nem kötelező bármelyiket is kedvelni, mégis megkapjuk a lehetőséget, hogy legalábbis értsük őket.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!