Anna (1969-2021)

Mondat közepén halt meg – nem szó szerint, hanem minden értelemben. Ránk marad, hogy összerakjuk a mondat másik felét – van miből válogatni.

Lehetséges, hogy ennek a lapnak az olvasói közt vannak, akik nem tudják, ki volt Lengyel Anna. Dramaturg. Tudják, a dramaturg az a bizonyos meghatározhatatlan körvonalú és hatókörű valaki, aki sokak szerint elengedhetetlen része a színházi munkának, kevesek szerint tökfölösleges. Keres-kutat szerte a világirodalomban meg itthon, játszható és játszandó darabok után. Aztán „kezelésbe veszi” a szöveget: húzza és vonja, nézi a színész felől, a rendező felől, a néző felől. Aztán írókkal, fordítókkal tárgyal és alkudozik – jó esetben fordít is, mert többnyire nyelvtudó, művelt fajta. A rendező barátja, a színész barátja, de leginkább a néző barátja. És még sok egyéb. Lengyel Anna tekintélyt és súlyt adott ennek a szakmának. „Hogy mitől jó egy dramaturg, azt nehéz megmondani – ha rossz, az kiderül”, mondta.

Életbátor volt – úgy is, mint az életgyáva ellentéte. Kalandor. Két lábbal állt a földön, de nem is, hanem többel: mindig több lábon állt, hogy sose legyen kiszolgáltatott. Dramaturgia, fordítás, tolmácsolás. A szabadság feltétele és záloga ez – márpedig Anna szabad ember volt, minden értelemben.

A bölcsészkar után elvégezte a dramaturg szakot, aztán Kaposvárra ment – igen, ez még az a Kaposvár, ahová mi is szorgalmasan zarándokoltunk akkoriban. Eörsi Istvánnal a munka révén lettek jó barátok és Ascher Tamással is ott kezdődött az élethossziglan – ez a szó semmiképp sem való ide! az ég szerelmére, 51 éves volt! – tartó munkakapcsolat, világszerte, még Ausztráliában is, Cate Blanchett-tel is.

Kaposvár után rövid kitérő, benne röpke együtt dolgozás a világsztár Robert Wilsonnal; majd a Krétakör jött; igen, az a Krétakör. Ahol a „rendes” dramaturgi feladatok mellé kiküzdötte a néptanítást is: szabadegyetemet szervezett a csapatnak, itthon és az amerikai vendégjáték alatt, mert a tudni és tudatni, közhírré tenni nagy ügye volt mindig. Ahogy a tanítás is: előadások mindenfelé, mármint a világban.

Ügyek; hát igen. Minden ügy, ami nincsen jól; márpedig egyre kevesebb dolog volt/van jól.

És ez lett Anna legfőbb terepe, ebből született a PanoDráma színház. Első előadásukkal, amely a Szóról szóra címet viselte – kijelölték a színházcsinálás sajátos, és itthon addig nagyjából ismeretlen formáját, a verbatim színházat, ami kizárólag dokumentumokra és mélyinterjúkra épül. A rasszista romagyilkosságokról, a jegyzőkönyvek szövegéből készült bírósági tárgyalásról, a közoktatásról, és így tovább, a perspektíva egyre tágasabbnak tűnik. A legutolsó előadás premierje novemberben lett volna, ha el nem viszi a covid: Kár, hogy rák, ez a címe. Két negyvenes nőről szól, és mindegyik hasában nő valami. Az egyikében gyerek.

Ez nem dokumentumszínház, hanem az élet, illetve most már a halál, hogy a fene egye meg.

Öt éve derült ki, hogy egy meglehetősen ritka rák támadta meg – lágyrész-szarkóma a neve, megtanultam angolul, illetve latinul is. Leiomyosarcoma. A „dög”, így nevezte, hol itt, hol ott bukkant föl, a végén már mindenütt. De mégsem erről szólt az élete, hanem az életről. A munkáról.

Tavaly március 10-e körül zárt le mindent a covid, és alig pár nap múlva már megszervezte a „Színházban dolgozom, de máshoz is értek” facebook-csoportot, mert tudta, hogy a színháziakra kemény hónapok és súlyos pénztelenség várnak. A szakmából napok alatt ezren csatlakoztak, akik ezen az úton találkoztak az alkalmi munkaadókkal.

De nemcsak ez, hanem minden társadalmi igazságtalanság, politikai gazság azonnali cselekvésreflexet váltott ki belőle: tüntetés, petíció, beadványok, és persze a rögtöni kommunikáció angolul és németül; a nemzetközi szakma, a „nagycsalád” felé ő volt az egyik fő összekötő.

Pokolian gyors észjárás, okosság, kérlelhetetlenség. „Harcos érdekvédő vagyok.”

Finom legyek? Bár ő legtöbbször nem volt finom, ahogy könnyű ember sem volt. Sokszor vélte úgy, hogy zsebében a bölcsek köve, és az az igazság, hogy sokszor ott is volt. De amikor nem, akkor kemény vita jött, velem például sokszor az ordítozásig. Nemcsak a löttyös indulattól ordítoztunk, hanem mert egyszerre beszéltünk, két monológ süvített egymás mellett, amelyekbe beleszőttük a másik mondókájára adott válaszokat is.

A kérlelhetetlenségét is nehéz volt olykor elviselni. Az igazához való végletes ragaszkodást. És igen, azt a könnyed félmosolyt is, amellyel nagynéha odavetette, hogy „ebben speciel igazad volt/van”. Mert ezt is tudta, persze.

A függetlenek, mármint a független színházak, ez volt az ő legfőbb ügye – bár minden ügy legfőbb volt, ahogy most belegondolok. Hogy mit kell, mit lehet, mit szabad és mit nem szabad megtenni a megmaradásért; hogy egy-egy konkrét ügyben mennyire keményen érdemes vagy tilos megnyilvánulni. Nehéz volt vele, na. De sem megkerülni, sem megúszni nem lehetett. Sem a csatákat, sem a cselekvést.

Amikor ezt írom, még nincs egy hete, hogy beszéltünk. Ekkor már hosszan az állapotáról, de azért hosszabban a #freeszfe-ről, hogy szerinte hogyan és merre tovább, meg a P. D. Jamesről is, aki klasszikus krimiket ír, majd átviszem neki a héten... Tudom, ugye, hogy nő?

De nemcsak vitatkoztunk, hanem ültünk kávézókban, éttermekben, teraszokon, nagyokat sétáltunk, Bécsben, Berlinben, New Yorkban és persze itthon. Gyalog hazajönni a Jurányiból, át a hídon egy későtavaszi estén, de jó volt...

Apropó, New York. Kedvenc helyem volt ott nekem a Drama Bookshop a 40. utcában, sok időt töltöttem ott böngészve a legújabb darabokat, és már ismertek az eladók. És amikor szóba került, hogy magyar vagyok, akkor a srác: „tudom, hogy nagy baromság megkérdezni, hogy nem ismered-e ezt és ezt a magyart, de hátha mégis: ismered Anna Lengyelt? mert ő is gyakori vendégünk, ha erre jár.”

Nem bírjuk a sötétet, sem ő, sem én: december 21-én hosszú telefonbeszélgetéssel ünnepeltük, hogy mostantól hosszabbodnak a napok, pokolian vártuk a tavaszt, fehércsoki a Vian teraszán.

A nagy nevetések, igen; gyors humor és kifinomult humorérzék – ezt is de szerettem. Mindenen és mindenkin tudtunk nevetni; nagy hahota, röhögés.

Szerettem hallgatni a kalandjait, remek mesélő volt; persze, dramaturg-erény. Nem egyszer fordultam a google-hoz a beszélgetéseink után, ismerkedni az általa említett, addig ismeretlen írókkal, színháziakkal. Tanultam tőle – és hát sokan vagyunk így ezzel.

Decemberben volt egy hosszú zoom-beszélgetés is: a Revizor kritikai portál portré-sorozatában én kérdeztem Annát. Igen, föl is tettem vagy három kérdést, de lehet, hogy négyet is, ő meg mesélt és mesélt. Ezt legalább meg lehet nézni, és látni, hogy „Anna egy Vezúv”, ahogy közös barátunk mondta.

Egy Vezúv. Aki abból írta a szakdolgozatát a doktoriskolában, hogy hogyan kell etikus verbatim színházat csinálni. Ja, ez már nem készült el.

„Született keljfeljancsi vagyok”, mondta néhány hete. Egyszer a reptéren találkoztunk; nyár volt, Anna kopasz fején széles karimájú szalmakalap, fülig ért a szája, milyen szép volt.

Boldog volt, majdnem a legeslegvégéig, és ez fontos volt neki, nem hagyta magát legyűrni. Azt mondja, ez a titok, ami nem is titok: „always look on the bright side of life”. Ennyit mindenki ért angolul. Kösz, Anna.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.