Kormos Lili Az egyik élete a másik hazugsága

Gerlóczy Márton: A katlan

Ahhoz, hogy élvezettel tudjak olvasni egy könyvet, hogy magával ragadjon egy történet, nem feltétlenül szükséges, hogy azonos élményanyaggal rendelkezzem, mint az elbeszélő, de megkönnyíti a kapcsolódást, ha akadnak közös pontok. Az a családon belüli nyomozás viszont, ami Gerlóczy Márton Fikció című regényfolyamának első kötetén, a Katlanon végigvonul, olyan traumákat tár fel, amelyekhez még csak hasonlót sem tapasztaltam soha.

Adódott tehát a kérdés, hogy akkor mihez is tudok kapcsolódni ebben a történetben? Ne kerülgessük a forró kását, a kis Váczi Márton tizenkét éves korában megtudja, hogy az apja nem az, akit addig annak hitt, az ő apja Gerlóczy Ferenc, vagyis nem csak egy új apát kap, de vele mindent, ami a Gerlóczy család. Nagy legendárium, nagy örökség, nagy mítoszok, nagy minden. Aztán a fülébe jut, hogy pont ugyanez megtörtént már egyszer a nagyszüleivel is, hogy a Gerlóczy nagypapának ugyanazt kellett átélnie, valószínűleg, amit neki most, hogy ebben a családban úgy öröklődik a hazugság és az elhallgatás, mint máshol az ezüst étkészlet. Mit lehet ilyenkor tenni? Egyrészt, lehet úszni az árral és folytatni a hagyományt, úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, vagy lehet vállalni a kockázatot, hogy mindenki megharagszik egy életre, sőt több életre előre, és megtörni a mintát. Nem egyszerű eldöntendő kérdés ez, hanem élet halál kérdése, vagyis inkább az életé, hogy milyen is legyen az a továbbiakban, hogyan folytatódjon az övé, a majdani gyerekeié és minden utána következő generációé a családban.

Nehéz volt ehhez kapcsolódni, igazán mélyen átérezni a nyomozás tétjét, mert ahogy írtam, közelítőleg hasonló drámát sem éltem át, nem volt mintám, nem volt mihez nyúlni, hogy aha, ez valószínűleg ilyen lehet. A szüleim a szüleim, és kész, ez annyira biztos, mint hogy most ezt a cikket írom, nincs kérdés, nincs feltételes mód. Aztán a regény egy pontján, amikor Gerlóczy azt fejtegeti, mennyire egyedül van és mennyire tapinthatóan kívülálló ő Sicliben, a délolasz kisvárosban, valami átbillent. Épp annak a trivialitása, hogy én tudom, kik a szüleim, tudom, kik alkotják a családomat, mutatta meg és tette átélhetővé, mekkora sokk és mennyire helyrehozhatatlan törés, ha ezt az ősbizalmat, ezt az eredendő hitet porig rombolják: hogy a szüleink a szüleink, és ahogy ez igaz, úgy igaz minden, amit mondanak nekünk, nincs más, amiben lehetne hinni, egy igazság van, éspedig az, ami tőlük érkezik. Innentől kezdve pedig nem volt más dolgom, mint menni vele, és várni, mint egy kriminél, hogy kiderüljön, ki a gyilkos, van-e biztos pont vagy tényleg minden elveszett.

Persze, mint minden nyomozós regényben (identitás-thriller, áll a hátsó borítón), itt is mindenki a végkifejletet várja, a végső nagy csattanót, hogy elfogják-e a gyilkost vagy mi lesz? Miközben persze tényleg ez a legnagyobb kérdés, hiszen, ha nem lenne nyomozás, történet sem lenne, azért legalább ennyire fontos minden, ami az első és az utolsó mondat között történik. Pont azért, mert egy ilyen kutatás sosem tud egy pályán haladni, tele van leágazásokkal, kanyarokkal, és miközben halad a megoldás felé, felvet megannyi kérdést, amelyeknek a megválaszolása, de legalábbis az átgondolása, épp annyira fontos, mint a végső kérdés megválaszolása. Joga van-e bárkinek a másik titkát bolygatni? Szabad-e előrángatni azt, amit valaha, valaki tudatosan betolt az árnyékba, és úgy döntött, ott is hagyja? Mi van akkor, ha ez a titok egy adott ponton túl, már nem csak róla szól, hanem elkezdi döntően befolyásolni egy másik ember életét, méghozzá oly módon, hogy megfosztja attól a jogától, hogy tisztán lásson önmagát illetően? Hiszen a család adja az identitásunk egyik alapját, és ha a család maga csak illúzió, vagy fogalmazzunk nyersebben, hazugság, akkor mi lehet igaz abból, amit magunkról tudunk vagy tudni vélünk? Innentől kezdve pedig a titok feltárása csak a történet egyik oldalán jelent határátlépést és törvényszerű összeomlást, a másikon viszont hozzáférés valakinek egy önazonos és igazi élethez, amitől senkit nem lenne szabad megfosztani. Ebből fakad az a kérdés is, hogy hol húzódik a határ élet és élet között egy családban? Mikortól van befolyása annak, ami velem és bennem történik egy másik életre, mikor jön el az a pont, amikor a döntéseim már nem csak rólam szólnak?

„Talán nem volt fontosabb dolgom ennél? Nem, nem volt fontosabb dolgom ennél. Egyszer már tönkretettek, hazudtak nekem, akkor arra kényszerítettek, nem először és nem is utoljára, hogy hazugságban éljek, ami által nem az a valaki lettem, akivé válnom kellett volna, és ami a legfontosabb: talán ezért nem lett még gyermekem. Felelősségteljes döntésekhez felelősségteljes emberekre van szükség, nem vállalhatom egy kiszolgáltatott egzisztencia nevelését anélkül, hogy feldolgoztam volna, megértettem volna a saját kiszolgáltatottságom következményeit.”

Persze, nem ez az egyetlen súlyos kérdés a könyvben, az olvasó lamentálhat azon, hogy kinek és mit lehet megbocsátani, hogy van-e családon belül helyrehozhatatlan határátlépés, hogy a név vagy a kötődés dönt-e arról, hova tartozunk és így tovább. Mindeközben, és ez például egy olyan eleme a regénynek, amit én különösen nagyra értékeltem benne, Gerlóczynak sikerült megőrizni a humorát. Több olyan momentuma is van a Katlannak, amikor talán a kiborulása jut el egy olyan pontra, amit már csak iróniával, cinizmussal, humorral lehet feloldani, talán a helyzet abszurditásából következik, hogy nevetni kell rajta, mindenesetre él az alkalommal és kizökkenti az olvasóját ebből a feszült tempóból, amit ez az önmagába tekeredő történetspirál generál, ahogy talán saját magát is. Szerethetőek a Sicliről szóló leírások is, bár talán itt-ott hosszúra nyúlnak és kevesebb is elég lenne belőlük, azért valahol mégiscsak megnyugtató a tudat, hogy még a teljes őrület közepén, az összeomlás határán állva is lehet kávét inni egy kicsi, dél-olasz kioszk előtt álldogálva, hogy akkor is vannak kapaszkodók, még ha olyan bagatell kapaszkodók is, mint amilyen a friss paradicsom, az olasz sajt vagy a sötét espresso, amikor az ember úgy érzi, hogy minden kicsúszik a kezéből.

Amikor valaki úgy dönt, hogy pszichológushoz fordul és terápiába megy, bármennyire is respektálandó döntésnek tűnik a külső szemlélő számára, sokszor feszültséget szül a páciens családjában. Pont azért, mert megbontja a mintát, elkezd ellenállni az addigi tudatos vagy tudattalan, mindenesetre számára rossz működéseknek, ami érthető módon idegessé teszi a környezetét, hiszen a továbbiakban nem tudják úgy használni az illetőt, mint addig. Így van ez valahogy a családi illúziók megbontásával is. Mindegy, hogy mennyire hamisak, mindegy, mennyire ártalmasak, valahol, valaki biztos, hogy körömszakadtáig ragaszkodna hozzájuk, és talán soha nem fog megbocsátani azért, hogy a másik megbontotta ezt a hazugságokból szőtt egységet. Csakhogy illúziókra építeni egy életet olyan, mint kartonpapírból rakni egy ház alapjait: az első nagyobb eső tönkre fogja tenni, vagy összeroppan a ház súlya alatt. Akkor már, bármennyire fájdalmas és költséges megoldás, talán jobban megéri új alapokra helyezni az egészet, mint megvárni a teljes összeomlást. A Katlannal elkezdődött az alapok kiásása, kíváncsian várom, mi épül belőle.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.