Kormos Lili Az élet megy tovább

Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

A könyvajánlók terjedelmi korlátja egyszerre áldás és átok, számomra legalábbis. Áldás, mert rákényszerít, hogy fókuszáltan írjak, hogy legyen egy központi gondolat, amelyből kiindulva meg tudom ragadni a szöveg lényegét. Másfelől viszont, minél több minden jut eszembe egy könyvről, annál nehezebb egy aspektusból vizsgálni és miután rákattintottam a „mentés” gombra, mindig fáj a szívem, mert még annyi mindent el lehetett volna mondani. Jobban belegondolva persze, nem is az a lényeg, hogy mindent elmondjak, elég csak annyit, amennyitől az olvasó úgy érzi, hogy erre a sztorira ő is kíváncsi.

Szívből remélem, hogy mire ennek a szövegnek a végére érnek, úgy fogják érezni, hogy el akarják olvasni Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj című regényét, és akkor azt sem bánom, ha majd méltatlankodva tekintenek erre a cikkre, amiért nem írtam benne egy csomó mindenről, amiről írhattam volna, vagy amiről írnom kellett volna. De az ilyen történetek már csak úgy működnek, és azt hiszem ettől nagyszerűek, hogy mindenkire másképp hatnak, hogy ki-ki megtalálja bennük azt a szereplőt, cselekményszálat, jelenetet, félmondatot, ami célba talál nála, amitől úgy érezheti, ez a könyv kicsit neki, kicsit róla is szól.

Dorka kómába esik, miután autóbalesetet szenvedett valahol Budapest határában, az autópályán. Dorka apja, az ötvenpluszos történelemtanár rohan a lányához, próbálja vele az összes létező módon éreztetni, hogy ott van, hogy vigyáz rá, legalább most, ha már korábban nem volt mindig mellette (gondolom én legalábbis, hogy ez is afféle megkésett jóvátételként működik, itt vagyok, szeretlek, vigyázok rád, minden más lesz, csak most gyere vissza). Zsófi és a testvére pedig egy kistelepülésen élnek, közel a baleset helyszínéhez, légvonalban nem messze a fővárostól, lélekben viszont, mintha az övék egy másik univerzum lenne. A történet alakulását innen már nem nehéz kitalálni, a szereplők sorsa a baleset hatására összefonódik. Próbálnak mit kezdeni közvetett vagy közvetlen érintettségükkel, próbálják megállni a helyüket ebben a teljesen kizökkent valóságban, és ahogy az lenni szokott, mikor az embert ekkora sokk éri, bíznak benne, hogy még újra lehet kezdeni, hogy még van út egymáshoz, hogy Dorka felébred és mindannyiuk számára akad valahol egy tiszta lap.

Csakhogy a tiszta lapnak is annyi változata van, ahányan elképzeljük. Van, aki az eltörölt múltban bízik, van, aki a vezeklésben, más csak egy új fejezetet nyitna anélkül, hogy a régieket kiradírozná és akad, aki a másik emberben látja az újrakezdés lehetőségét. Egy kómából felébredt lányban, egy új szerelemben, vagy legalábbis valamiben, amit adott körülmények közt szerelemnek nevez.

Adódik persze a kérdés, hogyan lehetsz szerelmes, ha a lányod épp élet és halál között lebeg, ha nem tudhatod, hogy lesz-e még alkalmad beszélni vele, ha egyszerre szakad rád a múltad összes rossz döntése és úgy érzed, ezek a rossz döntések mind-mind egyesült erővel löktek ebbe a fullasztó és kilátástalan helyzetbe? Hát úgy, hogy az élet ilyen. Abszurd és teljesen igazságtalan. Abszurd, mert amikor „minden egész eltörött”, mikor semmi sem úgy van, ahogy lennie kéne, akkor mellbe vág ez az óriási érzés, ez a máskülönben annyira csodálatos jelenség, ami képes elűzni a közeledből a halált, a bánatot, ami ideig-óráig sebezhetetlenné tesz. És igazságtalan, mert még a szerelem sem tud megóvni minket mindentől, legfőképpen saját magunktól nem. A szorongások, gyarlóságaink, a múlt fájdalmai sokszor épp ettől az óriási érzéstől katalizálódnak, és nőnek akkorára, hogy sem átugrani, sem megkerülni, sem legyőzni nem lehet őket. Arról az igazságtalanságról nem is szólva, hogy még egy érzés is beléphet rosszkor, rossz helyen az életünkbe, hogy bármilyen hihetetlen is, van az úgy, hogy egyszerűen nem alkalmas.

Az egész szövegben azt szerettem a legjobban, ahogy a rendkívüli és a hétköznapi, az álomszerű és a valóságos teljes természetességgel létezik egymás mellett. Mert tényleg elképzelhetetlen valóság, amelyben az ember gyereke élet és halál között lebeg, és bármennyire nem evilági érzés is a szerelem, azért az mégis inkább a hétköznapok normál menetében történik meg velünk, hogy találkozunk egy másik emberrel, akihez elkezdünk vonzódni. Az álomszerű, már-már verses szövegbetéteket pedig olyan banalitások váltják, mint az, hogy egy induló kapcsolatban mindig van valaki, aki tudatosan válasz nélkül hagy egy elolvasott üzenetet és egy másik, aki félóránként ellenőzi a postafiókját, hogy megérkezett-e már a válasz. Kiss Tibor Noé képes arra ebben a könyvben, hogy úgy beszéljen érzésekről, hogy azok közben se pátoszossá, se giccsessé nem válnak.

„Nem azok vagyunk, akiknek hinni szeretnénk egymást.”

„Jól esik, hogy tisztel, de igazából arra vágyom, hogy akarjon, hogy engem akarjon, egyes-egyedül engem. Akkor semmi más nem számítana a világon.”

Csak két idézet a kedvenceim közül, amelyeket azért emeltem ki, mert tökéletesen mutatják, hogy milyen finom egyensúlyt tart a regény. Mindkét mondat a határán táncol annak, hogy a totális giccsbe fulladjon, de nem ez történik, mert maga a történet, az egész szövet, ami körbe veszi őket, kizárja ennek a lehetőségét. Nem azt éreztem olvasás közben, hogy ez már túl sok, hanem azt, hogy igen, ez ilyen, azt éreztem, hogy igen, vannak kapcsolatok, amikben így érzi magát az ember, hogy Dorka apja vagy épp Zsófi az én érzéseimet is kimondják, akár helyettem is, és egészen felszabadító dolog arra gondolni, hogy ha az érzelmi zűrzavarokra megoldás nem is mindig adódik, de vannak hozzá szavak – és a pontos leírás sokszor már félsikernek számít. Annak a szürrealitásán gondolkodtam, ahogy emberek, akik tőlünk teljesen függetlenül léteznek, élik az életüket, megvannak a konfliktusaik, a családi hátterük, a terveik, a baráti körük, egyszercsak ott vannak az életünkben, mintha mindig is ott lettek volna. Mások meg, akik mindig ott is voltak, egyszercsak nincsenek. Ez egyszerre rém egyszerű és rettentő bonyolult. Annyira, hogy megérteni talán nem is lehet csak érezni. Aki pedig zavarban van a saját érzéseit illetően, az olvashat (ilyen) könyveket, amelyek, ha meg nem is oldják a gondokat, segítenek tisztábban látni.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.