Katona Klári Az elkötelezett krónikás

Bal tenyere, hacsak egy pillanatra is, de picit kitakarja a felszálló cigarettafüst ellenére is tisztán látható arcát. Épp a színmű szerepéről szóló gondolatait szándékozza kézfejének mozgatásával nyomatékosítani. Végtelenül fontosnak gondolja. Nem csodálom. Hisz tulajdonképpen az író lehetséges feladatainak legalapvetőbb, de legkockázatosabb eleméről beszél. A láttatásról. Bár a színdarab létrejöttének céljaként veti fel, egyben az író elengedhetetlen vállalásának fontosságáról beszél. Igen. Arról. Azzal, hogy még a mozdulataival is egyértelműsíti: „el kell mondani a közönségnek, hogy amit a napi életükben látnak, az ez” – mondja, a tenyerével újabb nyomatékosító jelzést küldve felénk. „De az valójában ez” – folytatja és már fordul is a kézfej, hogy a tisztán elénk tartott tenyér a kimondással egyidejűleg kézháttá legyen. Láttat? Inkább szembesít – gondolom. És elfogadták tőle. Vajon hogyan? Még nem látom át, hogyan történt, de egyértelműen elfogadták tőle. Ünneplések közepette. A huszadik század egyik legmeghatározóbb, legnagyobb színműírójának tartva őt. Okkal. Aki a második világháború utáni időszakban műveivel, darabjaival alapjaiban változtatta meg az amerikai színházat. Tiszta látásmódot adva a háborús évekről és az azt követő amerikai élet alakulásáról. Realitásérzékével azok hangját hallatva karaktereiben, akiknek fontos szerepük volt, mi több, akiknek részük volt az amerikai lét egészének formálódásában.

A munkás kisnagyemberekét.

De még mindig a szembesítés körül járnak a gondolataim. Hogy miként fogadták el tőle? Amit amúgy annyian hárítottak, hárítanak, hárítanának. A legenyhébb változataiban is. Ami elől, megfigyelésem szerint, az idő, a személyes életek alakulásának előrehaladtával, az életek kényszerű változásaival a legtöbben egyre inkább kitérnének. Történelmi korszaktól függetlenül. De nem ő. A nagy gazdasági világválság idején látott rá igazán, mennyire mélyen összefonódik személyes sorsunk alakulása az egy ideig láthatatlannal, észrevehetetlennel. Az ország, a világ politikai és gazdasági életének alakulásaival. A politikai hadszíntér játékaival. Emberi történetünk történetírásának azon rideg formájával, amely annyiszor nélkülözte az egyéni életekre tett hatásainak szem előtt tartását az idők folyamán. Arról beszél, ami aztán ekként szivárog be személyes sorsunkba, amitől a határok, a személyes igyekezet és a személytelen erők hatásai között elmosódnak. „Képzelje, mi lenne ha ismernénk az igazságot” – mondja egy interjúban a kérdezőjének. Aztán azt, hogy érzése szerint, az életben talán egyszer legalább megadatik, hogy egy-egy mű az igazság közelébe jut. Szembesítene?

Az írás a kezdetektől a szabadságot jelentette számára. A szárnyak szélesre tárhatóságát. Lebegést a lelkesültségben. „Szóval onnan látott rá mindenre, amit felmutatott” – mondom ki önkéntelenül magamban. Ez az. Ezért nem élte meg közönsége szembesítésnek. Mert nem konfrontáltatott. Felmutatott, láttatott. Elénk tárt. Kamera előtt arról is beszélt lányának, hogy mennyire különleges élmény volt, amikor megsejtette: hat, amit ír. Addig igaziból azt sem tudta, miért a színműírást választotta. A novella, a regényírás helyett. Aztán átlátta, hogy a színház hatása évezredekre visszamenőn az elemelt magasságból a mások javára való megszólalás helye volt, ahonnan ő is – mint mondta – egyszerű polgárként, szinte zavaró körülmények nélkül szólíthatta meg embertársait. „Akkor ez is a része lett annak, hogy ne csússzon át a szembesítés mezsgyéjére” – gondolom. Szóval a felmutatni, láttatni, átadni valói mellett, a megszólítás vágya lett egyik mozgatója.

Ahogy elmeséli, az önmaga számára lassan felfogható, másoknak okozott hatás megértése tisztázta benne, mi is a dolga igazán. „Amellett, hogy az egyszerű dolgokat nem teszem komplikálttá, a bonyolultakat érthetővé kell tennem.” Elia Kazan kivételes barátsága, szemlélet-közelségük azt is megfogalmaztatta vele, hogy a színházi közeg a világnézetek kifejezésére is alkalmas. Egy darabját már színpadra álmodta, amikorra Az ügynök halála elkészült. Így Arthur Miller első olvasásra természetesen neki küldte el új művét. Szinte el sem mozdult a telefon mellől és a második néma nap után már bármit elfogadott volna tőle, még azt is, hogy darabja színpadra állíthatatlan. Aztán egyszercsak a vonalban volt… „Annyira szomorú” – mondta. Meg szokatlan komolysággal még annyit: „óriási a darab. Még az idén meg akarom rendezni”.

A struktúra, mellyel Elia Kazan barátja drámájának minden apró momentumát kiaknázta, valójában filmes szerkezet volt. Képek egymásutánja, ahol az egyik a másikba átmosódva vált köddé. Az álomszerű szerkezet és a tiszta történetmesélés fura elegyének hullámzásában. A darab tragédiája Arthur Miller olvasatában Willy Loman értékkereső útja, az értékek melletti kitartása, élete árán is. Az ügynök halála alkotásainak sorában az a következő, amitől azt reméli, hogy a láttatott történet közelebb visz a megértéshez és erőt ad nézőinek rálátni saját életükre. Szembesítéssel? Felmutatással. Visszaemlékezve azt meséli, az első előadás után senki sem tapsolt és más fura dolgok is történtek. Sokan, kabátjukat felvéve, visszaültek helyükre.

Mások – főleg férfiak – görnyedten a tenyerükbe temették arcukat, a legtöbbjük sírt. Nyíltan. Mások, kisebb csoportokba verődve, halkan beszélgettek a nézőtér valamely pontján. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével, valaki összeütötte tenyereit, ami szűnni nem akaró tapsba torkollott. A sikernek ilyen mértéke – saját bevallása szerint – kibillentette. Úgy érezte, mindenre képes. Időnként a hatalom érzete is elérte. Máshogy szólt hozzá férfi és nő egyaránt. Ikonként kezelték. Elvált. Nem érzékelte többé gyermekei anyjának, egykori szerelmének lényét. Az első találkozásuk után négy évvel, mert egy darabig még házas volt – sok megélt közös csend után –, Marilyn Monroe férje lett. Röviddel ezután ott találta magát az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt. A kommunista befolyás kivizsgálása közben. Háromszázhúsz művész került fekete listára. Megtagadta, hogy bárki ellen valljon, neveket adjon ki. Aztán egy új darabjában párhuzamot vont Washington és Salem között.

Elia Kazan is megjelent a bizottság előtt. Neveket adott ki. Önként. Arthur Miller az autóban hallgatta vallomása rádióközvetítését, a Salemből New York-ba vezető úton. A hallottak miatt a darab megírása többé már nem volt kérdéses. Önmagát szembesítette.

Magáért, másokért.

Beszél életéről, szüleiről, testvéreiről, szerelmeiről, a munkáról, ami kitöltötte életét, ha nem írt. Mert azt tartotta: amit magad megcsinálhatsz, csináld meg magad. Legyen az dohányzóasztal, könyvespolc, egy kis faház. Mert kitűnő asztalos volt. Felmutatásra ajánlva emellett férfi-létének megélését, írói vállalásait, apaságát. Mindezeket dilemmáikkal. Nyíltan, őszintén felmutatva. Szembesülve.

Javunkra is.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.