Bébi akkor és most

Kormos Lili | 2023.01.11. 13:35

Címkék:

irodalom

Olvasási idő kb. 7 perc

Mindig az a terv, hogy majd jobban csináljuk, mint az előző generáció. Mi bezzeg. Nem fogunk megalkudni, nem adjuk fel, nem hódolunk be, se unalmasak, se szürkék, se gyávák nem leszünk. Hazugok meg pláne nem. De hogy lehet nem hazudni, ha hazugságra épül körülöttünk a világ? Hogy lehet jobb döntéseket hozni, ha a darab nem változik, csak a díszleteket cserélgetik? Hogy lehet meghaladni bármit vagy bárkit, ha szemlátomást nem tanulunk az elődök, de még a magunk hibáiból sem? Elég-e hátat fordítani a múltnak, ha a jövőt akarjuk látni?

Majdnem tíz éven keresztül készültem elolvasni Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényét, és nem igazán tudnám megmondani, hogy miért vártam vele idáig. Olyan könyv volt ez, amely anélkül hagyott mély nyomot bennem, hogy egy sort is olvastam volna belőle, mert olyan konkrét hangulatok, személyek, élmények társultak hozzá, amik önmagukban emlékezetessé tették. Talán ebből a túlzó várakozásból fakadt a halogatás is. Nem szerettem volna azzal szembesülni, hogy piedesztálra emeltem valamit, amelynek nem ott van a helye.

A Vadnai Bébi messze nem Bereményi legjobb munkája. Mondják, forgatókönyvnek készült, annak egyébként kiváló lenne, tényleg filmre kívánkoznak a jelenetek és a karakterek is. Sőt, amit az írott szöveg nem vagy csak kevésbé bír el, az vásznon alighanem jobban működne. A Vadnai Bébi középpontjában Dobrovics Péter, a fiatal írójelölt áll, köré szerveződnek a többiek, a barátok, a „törzs” csupán becenéven emlegetett tagjai, például Doxa, hozzá kapcsolódik Vadnai Éva (Bébi), Doxa anyja, Éva férje, Tipsi bácsi, Lujzi néni és megannyi hol fel-, hol eltűnő figura a ’70-es évek Budapestjéről.

A „törzs”, a becenevek, a becenév használatának miértje, ezek mind-mind olyan dolgok, amelyek kellemetlenül modorossá válnak papíron, részben, mert valóban modorosak, részben, mert szerintem különösebb magyarázat nélkül is érthetők, a narrátor mégis kötelességének érzi az olvasó felvilágosítását, amitől az egész még erőltetettebbé válik. Egy jól felépített filmben nincs szükség magyarázatra, értjük, hogy ők egy közösség, hogy ez valami körön belüli szokás a becenevekkel, a Kádár-érában ráadásul nem is olyan meglepő, ha még az egy baráti körhöz tartozók is óvatosak voltak egymás előtt. Ráadásul a Törzs tagjainak szóhasználata végig olyan, minta vagánykodni akaró kamaszok dialógusait olvasnám, noha ők jellemzően már fiatal felnőttek, akik nagyon is gondolnak valamit az őket körülvevő világról, a rendszerről, amiben élnek, és esetenként kockázatot is vállalnak azért, hogy önazonos életet élhessenek.

Ebből a szempontból, egyébként, meglehetősen jól sikerült Dobrovics figurája. Ő ugyanis épp az a karakter, aki bár talán szeretne, de nem nagyon tűnik fel, nem nagyon rengeti meg a világot maga körül, se hús, se hal figura, cserébe viszont jó megfigyelő. Az a fajta fiatalember, akiről különösebben sokat senki nem gondol a társaságban, de akit ugyanakkor nem is érdemes alábecsülni. Dobrovics írónak készül, és mint ilyen, egyfelől el kell döntenie, hogy hajlandó-e azon az áron publikáló szerzővé válni, hogy ezáltal mégis szemmé válik a láncban, és elfogadja a hatalom által felé nyújtott kezet. Amiben nem is annyira az elfogadás az érdekes, hanem hogy utána kérnek-e majd tőle valamit cserébe.

Amikor felmerül annak a lehetősége, hogy Doxa és ők talán testvérek, nyomába ered a történetnek, és megpróbálja megtudni az igazságot Vadnai Bébitől, a ’40-es évek ünnepelt, budapesti nagyasszonyától, aki olyan, mint a Csengetett Mylord Miss Poppyjának és egy Lauren Bacall hősnőnek a keveréke. Gyönyörű, szeleburdi, veszélyes és nagyon okos. Bébi, akiért sorban álltak az újabb világháborútól fenyegetett ország legkapósabb agglegényei, reménytelenül beleszeretett egy olyan férfiba, aki bár vonzódott hozzá, lenézte és megvetette őt, aki bármelyikük életét előbb kioltotta volna, minthogy hivatalos kapcsolatot vállaljon Bébivel. Ettől a férfitól született végül gyereke, ezt a titkot akarja megőrizni, bármi áron. Vagy azért, mert szégyen számára ez az egész, vagy azért, mert Doxát akarja megóvni a történettől, hogy egy olyan ember az apja, aki igazából gyűlölte őt, Vadnai Évát, aki életében először e férfi iránt táplált igazi érzéseket, ki tudja?

Mondják, a Vadnai Bébi kulcsregény, a ’70-es évek fiatal budapesti költőinek, művészeinek tagjai felismerhetőek benne, és nem kétlem, hogy így is van. Sőt, ha rászánom az időt a kutatásra, valószínűleg azt is tudnám, hogy kikről van szó, ami nagyon más megvilágításba helyezné az egész történetet. Mégis, nagyon élveztem, hogy szűz szemmel nézek erre a szövegre, hogy nem az érdekel, amikor olvasom, igazából kik is ezek a figurák, és valójában mi történt velük. Az érdekelt, mit mond nekem ez a történet? Milyen hatással lesz rám, ha nem tudok semmit, csak annyit, amennyi ott áll a papíron?

Így lett a Vadnai Bébi számomra az ismétlődő sorsok tragédiája. Nincs, aki megtörje a rossz mintákat, nincs, aki letegye a kamaszként, huszonévesként felvett szerepét, és felnőtté váljon, úgy istenigazából. Nem úgy, hogy lemond az egyenes beszédről, az önazonosságról, épp ellenkezőleg. Úgy, hogy végre kész igazán így viselkedni. Bátran, magához is őszintén. Bébi is többre vágyott, ahogy Doxa és Dobrovics is, akiket az apátlanság, még ha nem is egyforma apátlanságról beszélünk is, akkor is testvérré tesz, ha vérségi kötelék nincs köztük. Bébi azt hiszi, hogy joga van a saját hazugságához, és nem nézi, milyen rombolást visz végbe vele, hogy írd és mondd, az őrületbe kergeti a fiát, hogy óvjon valamit, ami neki fontos, és amiről Doxa talán nem is tud. Dobrovics úgy érzi, joga van felfedni az igazságot, és körülötte minden érintett többé kevésbé arra vágyik, hogy tegye meg, hogy lépjen helyettük. De ki lehet-e szervezni az őszinteséget másnak? Kérhetünk-e arra valakit, hogy vigye végbe helyettünk a rombolást, amit a túl későn kimondott igaz szavak okoznak? Elég-e mondogatni, hogy mi majd másképp, ahhoz, hogy döntő helyzetben tényleg más megoldást válasszunk? És ami a leginkább aggaszt: mi van, ha nem arról van szó, hogy nem tudjuk jobban csinálni, mint a szüleink, hanem egyáltalán nem is akarjuk?

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés