Katona Klári Dev Patel átjárható világai

Mi okozza, hogy nem gondolunk rá? Így nem is tudatosodhat bennünk. Ha fel-fel is merül léte, könnyedén átléphető a ténye. Saját világunké. Ami persze ettől még létezik. S a magunké mellett a másiké, a másoké, az összes többi emberé. Alig-alig gondolkodunk ebben. Sem a magunkéban, sem a másikéban, a másokéiban. Mintha nem lennének a megnyitható, bezárható, átjárható, féltett, eltitkolható, elhatárolható vagy nagyon is megosztható, mindenképp létező világok. Pedig biztos, hogy bennük rejlik egymáshoz fordulásaink esélye. Abban, hogy a sajátunk, a másé érzékelhető, megnyitható és megismerhető legyen. Átjárhatón. Egyébként hogy akarhatunk bármit magunktól, a másiktól? Vakon? Erővel, követeléssel? Ezt éljük. Biztosan nem így kellene. Hogy mindösszesen az önzés, az önösség, az akaratok érvényesítése adjon lebutított jelzést létezéséről. Minden más lenne, ha tényleg érzékelnénk, ha feltárnánk, ha ismernénk. A magunkét, a másét. Hogy nem gondolunk ennek szükségességére? Helyzetről helyzetre. Nap mint nap, akár. Minek is kérdem? Tudom: mert nem vagyunk tudatában. Legalábbis, kellőképpen biztosan nem.

Dev Raj Patel születésekor egyből két világba érkezett. Anglia és egy ott élő indiai család meglévő világába. Ahol az apáé, az anyáé, a testvéréé is várta. Ahová a sajátját hozta.

Ebből egy jó darabig a látható, a tisztán körvonalazható, az alapokat hordozó kettő volt. Iskolás korára nem véletlenül tett tudatos már azért, hogy az angolság világába a legtökéletesebben illeszkedjen, abba megnyugtatóan belehelyezkedhessen. Olyannyira, hogy huszonötévesen segítséggel tanulta az indiaiak jellemzően hangzó angol akcentusát, mikor „Az ember, aki ismerte a végtelent” főszerepét megkapta. Srinivasa Ramanujan, Madras szegénységben felnövekedett szülötte, a matematikus zseni megszemélyesítéséhez, a másik világba való átlépéshez elengedhetetlen akcentust hónapokig tanulta a hozzá tartozó hangképzéssel. Dev Patel, az angol színész. Ahogy az a róla található ismertetők elején mindig olvasható: angol színész.

Édesanyja, saját világából kitekintve, a fia egyik fontos iskolai vizsgája előtti délutánon lepte meg a színjátszáshoz vezető, első meghallgatás ötletével. A hirtelen felvetést gyors döntés követte. S a két párhuzamosan élt világból, fiát egy harmadik kapuhoz kísérte. A kisfiúnak fogalma sem volt a szereplésről, még kevesebb az előtte álló lehetőségekről. A kapu mögötti világ sokszínűségéről. De belépett oda és elkezdte felfedezni, belakni. Azt, ami szerepről-szerepre egy másik emberi lény külön világába való belépéssel kezdődik, hogy az ott talált értelem, szépség, tragédia, dicsőség, példanélküliség, emelkedettség, kivételesség közvetíthető, átadható legyen.

Tizenhat évesen kapta meg első főszerepét egy nagyfilmben. Az indiai író, Vikas Swarup regénye alapján készült a nagyszabású angol film, a „Gettómilliomos”, amely a tíz jelölésből nyolc Oscar-díjat kapott és azóta háromszázhetvennyolc millió dollárnyi bevételt hozott.

A film és a szerep formálta világ meg- és átélésével úgy érezte, bármire képes. Éhes volt a folytatásra. De annak a filmnek világa, amibe az ő szemén keresztül pillantottunk be – ahogy mondja, amit teljességében megízlelhetett –, lassan bezáródott. Ki kellett onnan lépnie. Egyenesen a semmi tengerébe. Mert ahhoz képest, nem volt ott semmi – így emlékszik rá vissza.

Egy újabb világban kellett talajt fogni. „Hogyan? Ne dolgozzak? Dolgozzak? Itt, hogyan? Szerezzek több tudást, jelentősebb eszköztárat? Néha a forma csak azzal törhető meg, hogy magadra veszed.. Az így létrejött térbe kerülve kezdheted csak el a tágítását, hogy aztán lassan befecskendezheted a változtatásokhoz kellőket” – gondolta.

És három év múlva újra visszakerült Indiába, egy új film és egy újabb főszerep kapcsán. Az angolság világából átlépve vissza, a gyökerei világába. Amiket annyi módon próbált figyelmen kívül hagyni, csak hogy abban a világban ne az indiai fiú, hanem az egyik srác lehessen a többi közül.

A „Keleti nyugalom – Marigold hotel” című film egy kisebb csoportnyi angol nyugdíjas kalandos történetét meséli, akik világot akarnak cserélni. Angliáét Indiáéra. Az elfogadás váratlanabbnál váratlanabb fordulataival. Ez szinte Dev Patel fordított élethelyzete. Ő a születésével érkezett a cserébe. Ők az elmúlással való szembesülés megkönnyítését keresik benne. A saját világaik megengedéseivel, korlátozásaiban. Igazi kihívás, ki hogyan tudja összesimítani a saját világát, a befogadó Indiáéval. Második része is lett történetüknek, és a fiatal angol színész, mint olyan, aki igazán érti, mit közvetít, abban is tökéletesen láttatja a létező világok felfedezésének szükségszerűségét. Ahogy az átjárhatóságuk lehetőségeinek minden felfedezni valóját is.

És ezen a ponton Dev Patel még csak huszonnégy éves. Sokaknak, világsztárságában, még mindig az indiai fiú. Új szerepeiben is még mindig ott a két alapvilág viszonya. Mintha tanítanák, hogy biztosan tudja, amit annyian nem. A valóság külön világaink találkozásában létezik.

Elérkezik az indiai matematikus megformálásához. A Cambrige-i egyetem falai között zajló, az esélytelenség megfordításáról készült filmbéli, de igaz világába vezet. Miközben lndiai akcentussal bizonyítja a megelevenített Ramanujan tételeit, felkérik egy megindító, igaz történeten alapuló szerep eljátszására. A Lion, az Oroszlán főszerepéhez hatórás meghallgatással jut. Megtanulja a csendet élni és játszani és a történet helyszíne miatt az angol nyelv ausztrál dialaktusát. Újabb világ nyílik.

Aztán egy újabb. Az angol klasszikus főhőse, a David Copperfield rendkívüli élete című filmbe. És akkor Dev Patel a világokon át, hirtelen összetalálkozik azzal, hogy angolnak nem elég angol, indiainak pedig nem eléggé indiai. Amit a világokról megtudott, ahogy bennük és közöttük járt, hirtelen,mintha kevésnek bizonyulna. Óva inti a rendezőt, Armando Iannuccit, hogy David Copperfield szerepét rá ossza. „Ki fognak kezdeni téged a bőrszínem miatt.” De a keménykalapos Dickens megformálását ő kapja. A kritika nem marad el. Színvak osztotta ki a szerepeket? – írják. De most tanult angol anyanyelvén beszél tökéletesen, ahogy az angol világa részeként elsajátította. Tisztán, akcentus nélkül.

Ahogy új filmjében Arthur király rettenthetetlen unokaöccsét is játssza.

„A színészet valódi esszenciája megkívánja tőled a belehelyezkedést, az átlényegülést, az átváltozást. Néha mégis egyfajta kulturális senkifödjén érzem magam.”

A külvilág miatt. Azok miatt, akik előtt a világok létezése homályos maradt. Dev Patel lényege pedig pont azok felismerésében, könnyed kezelésükben rejlik. Átjárhatósággal.

Így aztán akkor és ott indiai, akkor és úgy angol, ahol és amikor abban a világban jár.

Mert még ennél is szélesebbre tárta saját világát.

 

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.