Katona Klári Egy mesterség mestere

Szűnni nem akaró, évszázadokon átívelő igény a tudásért hosszabb-rövidebb időre különleges adottságú, nagy tudású ember mellé szegődni. Tapasztalásából biztonságot nyerni. Tanításából eligazodást, ösztönzést remélni. Útravalót kapni. A kereső ember azokban az időkben is rájuk talált, amikor létezésükről, hollétükről tudatni nem tudtak. Meglelésüket a tudásvágy megbízható iránytűje segítette. A hiányzó tudás nyugtalanító. Keresett darabjaira rátalálni felszabadító. Mennyiféle tudás, mennyi hiány, mennyi nem szűnő vágy, mennyi egyhelyben toporgás, mennyi kétség, mennyi áldás! Nem mindegy, ki hol keres, s mit talál.

Keresünk. Különbözően. Egyre többen, sokan másért. Mert a magasabb szintekre jutás mára kívánalom. A belső igénytől független, szükségszerűségek mozgatta, tömegessé lett elvárás. A lépéstartáshoz oktatók kellenek, akik a feladatok magasabb szintű elvégzéséhez adnak irányított képzést. Ez nem a mesterek és tanítványok útja. Más a tanulás mozgatója. A nagy egyéniségek vonzereje azonban változatlan. Árnyalt tudásuk megnyilvánulásai hírelik különlegességüket. Felismerhetők. Szinte megfoghatatlan, mi az, ami kiemeli őket a magas szinten megnyilvánulók sokaságából, de kitűnnek. Alkotásaik megszólítanak. Beszélnek hozzánk. A szavak, az anyag megszelídítésével, a zenei hangok, táncok mozdulatainak, a képalkotás megannyi változatával. Tudás birtokában, magasszintű üzenetekben útjára bocsájtva, érzékeink feleletére várva, megszólítanak.

Ahogy az Annie Leibovitz fotográfiáin látszik. Egy lencse mögül szólít meg, onnan láttat úgy, mintha a rideg anyag nem lenne közte és alanya közt. Ezért tartja az édesanyjáról készült egyik portrét az egyik legfontosabb alkotásának. Mert őrá néz. Mintha nem lenne kettejük között a pillanat megállításakor az üzenetközvetítés záloga, a gép és lencséje. Hogy ez a számára igen fontos, kiemelendő, szakmai tudásának és a párosuló személyes adottságok elegyének effajta eredménye tanítható-e? Nem tudom. A mesterség egyik fogásaként átadható-e? Nem tudom. Annyira a személyéhez kötődőnek érzem az igényt. A tanulni vágyó ilyesfajta kifinomult tudás-összetevőket keres? Érzékeli a technikai tudás elé kerülő lényegiséget, mely az amerikai fotográfust mesteri szintre emeli? A neki leggyakrabban feltett kérdésekből nem az látszik. A legtöbbeket az érdekli, milyen márkájú fényképezőgépekkel dolgozik. Milyen derítést használ. Az eszközökről érdeklődnek. Azonnal Victor Bailey, a basszusgitárosok egyik legkülönlegesebbje jut eszembe. Hangszeréből megszólaltatásában egyedi, rá jellemző „sound” szólt. Mikor azt kérdezték tőle, hogy ehhez a hangzáshoz milyen effekteket használ, bal kézfejét felemelve, ujjait széttárva, tenyérrel a kérdező felé tartva válaszolt. Egy szó nélkül. S nem ő az egyetlen, aki a hangszeres tudást, az ecsetkezelés technikai felsőfokának ismeretét, az énektechnikát, a mozgókép-készítés elengedhetetlen technikai tudnivalóit, a bravúros rajzolni tudást – ki melyiknek mestere – az első figyelmen kívül hagyni valónak mondja. Akit elsődlegesen a használt technika, az akár briliáns technikai tudás vezet, az sosem szólít majd meg. Egyikünket sem.

Annie Leibovitz eredetileg festészetet tanult. De az első fotózások élménye után azt gondolta, kialakulóban lévő, akkori türelmetlen énjéhez a festés túlságosan elszigetelt megnyilvánulási forma lett volna. A fényképezés segítette szocializálódni, kivitte őt a való világba. A festőnövendék társai az elvontság felé indultak, ő a valóságot választotta.

Azt tanították neki, hogy fiatal, kezdő fotográfusként egyetlen dolgot tehet: megtanulja, hogyan kell látni. Semmit sem tanítottak a felszerelésekről, ahogy igaziból technikákat sem, úgy emlékszik. A fényképezőgépet egy olyan dobozként kezelték, amellyel felvételt lehet készíteni. Viszont a látottakat megtanulták komponálni, keretbe foglalni, fénnyel kiemelni, és amit láttak, a téglalapnyi kamera-kijelzőbe illeszteni. Amikor első, amatőrként készített képét felhasználták egy címlaphoz, és azt meglátta az újságosstandon, minden egyértelművé lett. A bizonyosság felejthetetlen érzése máig vele maradt. Akkor meg annyira erős volt, hogy néhány képpel a hóna alatt gondolkodás nélkül besétált a Rolling Stone Magazine szerkesztőségébe. Azonnal kellett. Megbízásokat kapott. Majd pillanatokon belül, huszonhárom évesen, 1973-ban a magazin kinevezett vezető fotósa lett. Két évre rá Mick Jagger felkérte a Rolling Stones turné hivatalos fotósának. Vállalta. Bár nem tudta, állása megmarad-e, mire visszatér, mégis vállalta. Teljeskörű betekintést kapott. Éjjel-nappal, a színpadon, az öltözőben, utazás és pihenés közben is fényképezhette őket. Kivételes anyag született. Egyedülálló. Az imádat és az elszigeteltségük közt lebegő élethelyzeteikről.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!