Katona Klári Életleckék

Megmérettetünk. Mindenféle módon. Férfiként, nőként. Gyerekként, felnőttként. Barátként, ellenségként. Családtagként, rokonként, ismerősként. Szülőként, gyerekként. Megmérettetünk élethelyzetekben. Magunkéban, másokéiban. Résztvevőként, kimaradóként. Elszenvedőként, okozóként. Idősként, fiatalként. Elkerülhetetlenül.

Megmérettetünk nemzetünkben, helytállásainkban, ígéreteinkben. Hűségben, kitartásban, vállalásainkban, elkötelezettségekben, sikerben, sikertelenségben. Szűkösségben, bőségben. A segítségadásban. Elfogadásában. Társas létben, magányban.

Sokszor észre sem vesszük, miként kerülünk megmérettetésre. A mérleg kileng. Billen. Ide-oda. Tetteink súlya lendíti érzékenységét, hogy aztán kilengéseit csillapítva keressünk, majd találjunk egyensúlyt. Már ha észleltük a kibillenést. Ha az észrevétlen marad, a középpontból való kibillenés meg tartós, egyenes az út lemondásainkhoz. Márpedig a középpont nem tart meg. Megtartása rajtunk áll. Átruházása – mostani megértésem szerint –, maga a feladás.

Valamennyien érintettek vagyunk.

Nincs kivétel.

Ő sem. Akit Vanessa Redgrave-nek köszönhetek. Ha a kivételes színésznő tolmácsolásában nem ismerem meg darabját, ha különleges történetszövése nem vésődik be, ha emiatt nem keresem eredeti nyelven a darab alapjául szolgáló könyvet, ha arra rátalálva nem nézem meg portéfilmjét, sosem tudnék róla igazán. Vanessa Redgrave a rábízott monodráma eljátszásakor úgy fogalmazott: “soha nem várt módon változtatta meg az érzékelésemet”. Ez tökéletesen összecseng azzal, amit munkássága kapcsán az amerikai társadalom visszhangoz róla. „Szavai világunkat tükrözik. Hangja életünket formálta.”

Ezt jelenti Joan Didion.

Az éleslátó. A friss hang. A pontos megfigyelő. Aminek már pályája kezdetén Robert B. Silvers, a New York Review of Books alapítója tartotta őt. Ahogy az esszéista, novellista, társ-forgatókönyvíró, színműíró Joan Didion képe kirajzolódni látszik előttem, szinte megdöbbent, mennyire nem ismerjük. Már csak az újságírói tevékenysége is annyira kivételes és egyedi, hogy tényének nem ismerete mást nem, csak torzult képet láttathat velünk nemcsak róla, de Amerikáról is. A New Journalism reprezentánsa ő, ki a tényfeltárást, a tényközlést irodalmi eszközökkel, elbeszélő történetekbe ágyazza. A tények tükrében az igazság és a valóság láttatása ez, az író érzékelésén keresztül. Ez az újságírói mód több teremtő szabadságot ad írójának. „Mindig úgy találtam, hogy amit megvizsgálok, az kevésbé ijeszt meg.” Hát mindent megvizsgált.

Az El Salvador-i eseményeket testközelből, éppúgy, mint az amerikai helyszínen talált, ötéves bedrogozott kislány helyzetét, vagy Linda Kasabian-t, közvetlenül a vallomástétele előtt. A gyilkos Manson banda tagját, a koronatanút, aki végül védettséget kapott. Mert, ahogy mondja, írt, dolgozott a paranoiás időszak résztvevőjeként. Megmérettetett. Éles szemű tanúként. „Megtalálta a módját, az idők írásos rögzítésének” – Hilton Als író, kritikus így fogalmaz. Ahogy ők ketten, egybehangzón erről a periódusról beszélnek, megértem, hogy egy széteső történésrendszerben összetartó szálat talált, mely a széteséseket egybefűzte, így adva teljes képet a korszakról a White Album című esszégyűjteményében. Éleslátása nem hagyta cserben. A megbolydult időkben, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején megnyilvánulásait szükséges olvasnivalóként várta a New York Post, a Daily News, a New York Times helyzetképeit cinikusan olvasó is.

A középpont nem tart meg.

Ez a róla készült dokumentumfilm címe, mely átörökített gondolat az ír költő verséből. Jelentése? Értelmezése? Káosz ereszkedik a világra. Az erők, melyek a rendet hivatottak hozni, elbukják, hogy azt tegyék. Yeats eredeti sorai 1919-ből valók. Joan Didion először a Slouching toward Bethlehem, vagyis a Bethlehem felé araszolva című esszéjének nyitósoraként használja, a középpont nem tart meg verssort, melyet San Francisco Haight-Ashbury, a hippi mozgalom központjaként hírhedtté lett negyedéről írt. A kisodródás szimbolizálására használja. Mert így is sokan megmérettettek – gondolom. Majd a varázslatos gondolkodásra, az „if” a „ha” kezdetű mondattá fogalmazott gondolatokra. A varázslatosság mindkét nyelven egy szótaggal vágyható? Mert sokszor várható megmérettetéseink elkerüléséhez is bármikor használnánk mágikus erejét: ha...

A Year of Magical Thinking az elkerülhetetlenség könyve, színpadi műve. „Ez veled is megtörténik majd” – hangzik az első mondatok egyike. Igen. A másik elvesztésében való megmérettetés. Megtörténik. Tudjuk. Kerüljük. Kicseleznénk az elkerülhetetlent.

A bizalom, az egymásba vetett hit, a megfoghatatlanság, mely kétféleségüket egymáshoz vitte. John Gregory Dunne férfiként, férjként, az írótársként, örökbefogadó apaként is megmérettetett. Védelmező férjként, a legmegbízhatóbb első olvasóként, tökéletes apaként, tökéletes írótársként tette kiegyenlítetté a mérleg néha alig egyensúlyban tartható, minden rezdülést láttató mozgását. A férfi, aki egészében a világ és a választott nő között biztosított kifogyhatatlannak tűnő védelmet.

Joan Didion megmérettetett nőként, feleségként, riporterként, újságíróként, íróként, írótársként, örökbefogadó anyaként. Munkája, minden eredménye, hűsége, választott anyasága, a kétségek mellett is kiegyenlítettségben tartotta a mérleg két oldalát.

Aztán újabb megmérettetés jött. A vacsorakészítést kísérő beszélgetésükben a válaszolásba beállt pillanatnyi szünet a visszafordíthatatlant hozza. A mérleg kibillenését. A megmérettetés érthetetlen, félreérthetetlen, a kegyetlenségig valóságos. Elkerülhetetlen. Csak az „if talk”, a „ha fogalmazás” marad. A varázslatoshoz fordulás. Ha mégis..., a ha most..., a ha jól, elég jól tudom kérni..., a ha megígérem kétségbeesett változatai. Mert akkor talán visszajön. Onnan. Onnan? Erről mesélt helyette Vanessa Redgrave a színpadon. Miközben egy újabb fordulat jött és pár hónap múlva, a még egységükben hittel vállat gyermekük is az elmúlás ösvényére lépett.

A társas létben kiállt próba mintha semmit sem ért volna, mintha mit sem számítana, az asszony megtetéződik az egyedül maradás próbájával. Védelmező nélkül. Elkerülhetetlenül. Nincs kivétel. Megmérettetik, megmérettetünk.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.