Ónody Gomperz Tamás Elmúlt álmok álmodói 2.

Az első rész tartalmából: az ezredforduló két jelentős fővárosi építkezésének összehasonlítása során arra jutottunk, hogy a Millenáris és a Nemzeti Színház a hatalmon lévő párt akkori kettős identitását jelenítette meg építészeti formában. Az előbbi a konzervatív-polgári, az utóbbi az antiliberális-sérelmi érzületet fejezte ki a maga módján. Ez volt az az időszak, amikor a kormány támogatói között párhuzamosan létezett két nagyobb választói csoport: az egyik olyannak látta (akarta látni) a Fideszt, mint a Ganz-gyár helyén létesült parkot, amely könnyed természetességgel ötvözte a megújulás vágyát a hagyomány iránti tisztelettel, a másik viszont az őrségváltás ígérete és a liberális elit elleni lázadás szítása miatt szeretett bele ugyanabba a politikai alakulatba. Nekik készült a Nemzeti.

Láttuk azt is, hogy a 2010 utáni években a Millenáris területén a múlt és a jelen finom egyensúlya megbomlott, a Teátrumhoz tartozó eredeti vasszerkezet elbontásával az arányok eltolódtak a kiváltságos osztály ízlésének jobban megfelelő irányba. Fontos megismételni: nem arról van szó, hogy a teátrális tetőszerkezettel párosított üveghomlokzat elcsúfítaná a színházépület meghagyott testét, hiszen az új elemek egyáltalán nem csúfak, sőt, inkább diadalt sugárzóak, így színükben és anyagukban kimondottan jól mennek a gasztrofesztiválozó közönség győzedelmes önképéhez és díszzsebkendős sportzakójához.

Ehhez képest a szerelőcsarnok egykori funkciójára utaló méltóságteljes vasszerkezet, amely a kis harangjával az egész Millenárist létrehozó építészeti koncepciót szimbolizálta, a fáradságos munkavégzés felidézésével nevetségesen elavultnak tűnhetett azok számára, akik az első millióikat nem megkeresni, hanem megnyerni szokták. Az örökség eltávolítása persze azért történhetett meg, mert a Legfőbb Építtető ma már nem a konzervativizmus hirdetőjeként tekint a rendszerére. Eltelt húsz év, az akkori eszményt lecserélték hatékonyabb politikai termékre. Bár a hajdani gyártelep Fény utca és Margit körút közé eső felén lehetett volna folytatni a régi és az új összehangolásának programját, a Teátrum csonkolása előrevetítette, hogy a Millenáris bővítése közben nem lesz szempont a megmaradt ipari épületek megőrzése, noha ennek a parknak éppen az indusztriális környezet játékos átértelmezése adta a különlegességét. A beruházás azzal kezdődött, hogy a Melegpörgető csodálatos és az itteni szerelőcsarnok monumentális tömbjét megsemmisítették.

Minden város magán hordozza az uralkodó ideológia fordulatait.

Innen indulunk neki a Széllkapu felfedezésének.

Talpalatnyi kő

Aki most jár erre először, azt hiheti, hogy tévedésből Budapesten húzták fel anno az Atlanti fal egyik szakaszát, amelynek az volt a rendeltetése, hogy megakadályozza a szövetségesek partraszállását. Kívülről a létesítmény elhagyatott betonbunkerre emlékeztet, amely az Omaha Beach feletti szirteken küzd a lassú enyészettel, senki nem gyanítaná, hogy a cserjékkel foltokban benőtt robosztus falakat parkosítás jegyében helyezték el a minap abban a városban, amelyben a zöldterületek mennyiségét egyedül a levegő minősége múlja alul.

A betonról általában az egyhangúság jut az emberek eszébe, ezért a tervezők leleményességét dicséri, hogy a fásítás ürügyén kiürített háztömbnyi telek két oldalát határoló budai Nagy Fal legalább négyféle stílust követ, amelyek egyike nincs összhangban a többivel. Mintha felosztották volna pár építész között a feladatot, mindannyian kaptak egy részt, amelyhez a Trendi villák, fancy házak magazin A nyers beton újra menő! különszámából merítették az ihletet. Variációk egy témára: kit a minimalizmus fogott meg, kit a brutalizmus, kit a szocreál aluljárók esztétikája. Ezután megállapodhattak abban, hogy a tervrajzokat nem vetik össze, mert akkor esetleg nem ütnének el egymástól teljesen az egyes falszakaszok, legyen meglepetés az átadásnál, melyikük mit talált ki. Az sem kizárt ugyanakkor, hogy a felújított Moszkva tér (hivatalosan: Széll Kálmán) építészeti arculata képezi az idézgetés tárgyát, a hasonlóság szembeszökő, de annyira nehéz elhinni, hogy a Széna tér mellett elterülő parkot egy távolabbi közterülethez próbálják erőltetetten asszociáltatni, ráadásul éppen ahhoz, amelyről bármi eszünkbe juthat – a jó levegőt és a zöldfelületet leszámítva. A vicceskedő Széllkapu elnevezés mégis ezt a hipotézist erősíti, a cím és a lokáció nem zavarta a névadókat. Fura.

Jobban belegondolva, kicsit sem fura. Ha belépünk a Széll-erődítmény kapuján, kiderül, hogy a külső betonorgia valójában támfal, amely a mesterségesen kialakított dombok megtartására szolgál. Így már érthetőbb a párhuzam. A Széll Kálmán tér egy aszfaltteknő, ahova hangulatjavító látszatintézkedésként elhelyeztek néhány csenevész fát, amelyek gyorsan el is pusztultak. A zöldfelület, helyesebben felületecske, csupán díszítés, amelynek elsődleges szerepe az, hogy a lakossági kiadványokba bele lehessen írni a környezettudatos és fenntarthatóság szavakat, de azért a szórványos vegetáció ne képezzen terepakadályt a gyalogos- és autóforgalom számára.

Képzeljük el ezt a teret tömegközlekedés nélkül. Nem is kell elképzelni, elég felkeresni az új parkot: a Széllkapu tulajdonképpen a Széll Kálmán tér felújításának javított kiadása. A Kis Rókus utcai és a Margit körúti oldalon emelt mesterséges dombok a Várfok és Vérmező utcai dombra rímelnek, ide is került alagút, szökőkút, a metróbejárat épületét utánzó pavilon, füvesített tetejű szolgáltató épület. Ami nincs: autó, villamos és busz. Ennek köszönhetően ebben a betonteknőben több dekorációs célú fát és bokrot tudtak elültetni, mint a másikban. Persze ettől még ez a hely is betonteknő, mert valami miatt újabban az az építtetői szándék, hogy a városlakók még a parkokban se érintkezzenek az anyafölddel.

Az embert a természetes talajtól elválasztó legdivatosabb szigetelési eszköz a térkő.

Ott lett minden elszúrva, hogy a székházcseréből befolyó pénzt a miniszterelnök bányába fektette, és nem kertészetbe. Most tele lennének a településeink ligetekkel, ha másképp dönt. Naponta jelennének meg közbeszerzési felhívások túlárazott facsemeték és virágpalánták szállítására. Sajnos a köveken többet lehet keresni, ezért a kerttervezők kénytelenek ugyanazzal szembesülni, mint a szovjet munkások a porszívógyárból hazavitt alkatrészek láttán. Azokat bárhogyan rakták is össze, állandóan Kalasnyikov lett belőlük, a kerttervezők által megálmodott lugasok és tisztások pedig valahogy mindig térkővé változnak a végén.

A nép nem kért követ, betont, aszfaltot, egy icike-picike természetnek is örül a bel-budai kőrengetegben. Hogyne, kérem, megoldjuk, ezért csináljuk ezt a parkot, ezért takarítottuk el a Melegpörgetőt, ilyen buja növényzet még nem láttak sehol, tessék megnézni a terveket, itt lesznek a virágok, itt lesznek a fák, nahát, csak nem térkő lett ezekből is?!

Butikpark a műdombokon

Léteznek francia típusú kertek, angolkertek, japánkertek. A Széllkapu nyilvánvalóan nem sorolható közéjük. Nem akarja a természetet az ész uralma alá vonni, mint a franciák, és nem kívánja a tájat idealizálni, mint az angolok. Ebben a parkban a formatervezés dominál, a fa egyenértékű designelem az ülőbútorral. A flóra tetszetős, a pihenőpad cool.

Ha megkérdeznénk az uralkodó osztály aranyifjait, hogy milyen szállodák lennének, amennyiben választaniuk kellene, akkor biztosan a butikhotelt mondanák. Ennek a szálláshelynek jellemzője az egyedi megjelenés, az igényes design, a különleges enteriőr, az életmódmagazin-konform sikk. A butikhotelek a város felkapott környékén találhatók, nem nagy méretűek, a vendégek azzal a tudattal térhetnek be, hogy nem csak pénzük, de ízlésük is van. Ez egyfajta elkülönülés azoktól az újgazdagoktól, akiknek pénzük van, de ízlésük nincs, illetve a "proliktól", akiknek egyik se jutott. Mivel az építőiparnak ők a fő megrendelői, a széltolók (pardon: szélltolók) stílusa leszivárog az olyan közberuházásokig is, mint a Széllkapu, amit a szemléleti rokonság miatt hívhatunk akár butikparknak is.

Ahol amúgy meglepően jó lenni. Van itt minden, mint a búcsúban. Dimbes-dombos táj, bukolikus lankák, intim zúgok, kacskaringós sétányok, teraszos kiképzésű rézsű, napelemes UFO-tölcsérek, színváltós vízjáték, dísztó csinos pihenőbútorokkal, nádas, „háromdimenziós függőkerté” felpíárolt gyaloghíd (milyen a kétdimenziós függőkert?), mélygarázs. És akadnak fák is.

A szomszédos Millenárisba négy út vezet innen, egy a Liliputi alagút felett, egy a parkon át (tengelyében egy üvegfalú garázslejárattal), egy a park és az Mammut között és egy a gólyalábakon lépegető hídon keresztül. Ennek sok értelme nincs, de nem baj, az a fontos, hogy jól nézzen ki.

A Széllkapu olyan, mint Quasimodo: kívül ronda, belül szép. A kontraszt hatalmas, talán nem véletlenül. Semmi sincs véletlenül. Attól még, hogy valami nem tudatos, nem jelenti azt, hogy véletlenszerű. Ez a park olyan mint a fennálló rendszer, azok élvezik, akik a falakon belül vannak. Az üzenet világos: a kapu nyitva áll, ha bent vagy, neked is tetszeni fog. A kívül maradók bekaphatják.

Amiért a harang szólt

Térjünk vissza a cikk első részének elején feltett három szokványos kérdésre: Milyen lett a végeredmény? Jobban néz-e ki (vagy hasznosabb) annál, mint aminek a helyére került? Kihozták-e a lehetőségekből a maximumot?

A válasz: a park ötletes és kellemes, a korábbi elhanyagolt parkolós dzsumbujnál bármi jobb, viszont az ipari épületek megmentésével egybekötött parkosítás lett volna a tökéletes megoldás. Miközben a Ligetbe monstrumokat akarnak beleerőszakolni, itt az összes feltétel adott volt ahhoz, hogy otthont találjanak közgyűjteménynek vagy közszolgáltatásnak, és az eredeti elgondolás szellemében tegyék teljessé az építészeti értékeket megőrző, a kortárs önkifejezési vágynak teret nyitó Millenáris parkot, a megtagadott konzervativizmus elnémult emlékművét.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.