Ónody Gomperz Tamás Elmúlt álmok álmodói

A nyár végén átadták a főváros első olyan közterületét, amelynek az elnevezése egy szójáték. A Széllkapu parkot bemutató két részes cikkünk első felében az előzményekről lesz szó.

A múlt század elején Budapestre látogatott egy gazdag amerikai gyáros. Ahogy a városnézés során elhaladtak az Opera mellett, megkérdezte a kocsistól:

– Ez micsoda?
– Az Operaház.
– És mennyi idő alatt épült fel?
– Kilenc év alatt.
– Hmm, nálunk Amerikában van olyan operaház, amely négyszer ekkora, mégis negyedannyi idő alatt készült el.
A Dunánál megint elhangzott a kérdés: – Ez micsoda?
– A Lánchíd.
– És mennyi idő alatt épült fel?
– Ez is kilenc év alatt.
– Hmm, nálunk New Yorkban van olyan híd, amely háromszor ekkora, mégis harmadannyi idő alatt készült el. A kocsis arca elvörösödött. Mentek tovább. Az Országháznál újra megszólalt az utas:
– És ez itt mi?
– Fogalmam sincs. Amikor tegnap erre jártam, még nem volt itt semmi.

A Margit körúton sétálva gyakran jut eszembe ez az anekdota. Mit felelne az amerikai gyáros, ha megtudná, hogy hat esztendőn át dolgoztak annak az egyetlen háztömbnyi területnek a parkosításán, amely az elkapkodottnak nehezen mondható megnyitása óta Széllkapu néven illeszkedik a Millenárishoz? Az alapterület 165x125 méter, azaz mindössze 0,02 km², a Central Park ennél pontosan 170-szer nagyobb, ami azt jelenti, hogy ha ugyanolyan tempóban dolgoztak volna az utóbbin mint az előbbin, akkor kereken ezer évig tartanának ott a munkálatok. Az is egy millenáris.

A Kis Rókus utca környékén közben iskoláskorúvá cseperedtek azok a gyerekek, akik az első kapavágás évében születtek, de szerencsére az ünnepélyes átadó mindig olyan, mint a böngésző programok privát módja: törli a kínos előzményeket. Utólag már sosem számít a késés hossza és a költségek nagysága. Csupán három kérdést szokás feltenni a díszszalag átvágása után: Mennyit kerestek a túlárazott közbeszerzésen a Legfőbb Építtető családtagjai és üzletfelei? Milyen lett a végeredmény? Jobban nézi ki (vagy hasznosabb) annál, mint aminek a helyére került? Kihozták-e a lehetőségekből a maximumot? A válaszok a Széllkapu esetében röviden: sokat, jó, igen, nem.

Mielőtt elmerülnénk ezekben a részletekben, érdemes egy negyedik kérdést előrevenni a tárgyalásban, már csak azért is, mert ennek a rovatnak a cikkei elsősorban azzal a metamorfózissal foglalkoznak, amelynek során különféle képzetekből, értékekből, vágyakból, félelmekből, ösztönökből utcák, terek, építmények lesznek. A város az emberi szellem egyik megjelenési formája. Ez a kiindulópont.

Wittgenstein azt állította, hogy a szavak kizárólag a társas használatban nyerik el a jelentésüket. Nincsen egyéni nyelv – jelentette ki. Nincsen egyéni építészet – tesszük hozzá mi. A tétel kiegészítése persze következik abból, hogy az építészet is egyfajta nyelv. Az épületeket használjuk, a használat nem képzelhető el jelentés nélkül, a jelentés közösségi tapasztalatból és cselekvésből származik. Tudjuk, hol kell bemenni egy házba, tudjuk, mi a funkciója a lépcsőnek, de ez a tudás nem egyéni, hanem kollektív. Amikor az építész tervez, ebből a közös ismeretből indul ki, nem is tud másból kiindulni. Ez nemcsak a funkcionális elemekre igaz (ajtó, lépcső), hanem az esztétikai szempontok vagy az ideológiai tartalom megjelenítésére is. Ily módon mindenből, amit az ember valaha épített, átalakított, lerombolt vagy megőrzött, rekonstruálható valamennyire az adott kor társadalmi szövete és közgondolkodása.

Amikor az uralkodó az építtető, akkor az építményben szükségszerűen megmutatkozik a hatalom és a nép viszonyának természete is. Kiderül belőle, hogy a hatalom birtokosa milyennek szeretne látszódni és mit tekint a legitimáció forrásának. Nemcsak a piramisokra kell gondolni, a világ bármelyik kórházi folyosója kifejezi a hatalmon lévők viszonyát a néphez. A tégla, a beton, a festék, a tervezőprogram ugyanaz Bécsben és Budapesten. A kórházi épületek mégis mások, hiszen az építészeti gondolatok különböznek. Azok pedig azért különböznek, mert a méltóságról, az orvosok és a betegek relációjáról, az állam szerepéről vallott nézetek itt és ott nem egyformák. A szemlélet mindig megelőzi és meghatározza a fizikai világ átformálását. A Millenáris park kibővítésével kapcsolatos alapvető kérdés tehát így hangzik: mit árul el az új létesítmény a kormányról – és mit árul el rólunk?

Az építészet, mint politikai termék

A válasz visszavezet minket az ezredfordulóhoz. Az első Orbán-kormányhoz két fontos építkezés kötődik: az új Nemzeti Színház és a Millenáris létrehozása. Ebben az időszakban a Fidesz identitása átalakulóban volt, a párt egyszerre hirdetett konzervatív-polgári értékrendet, illetve azonosult egyre inkább azzal a nacionalista populizmussal, amelynek érzelmi megalapozását a liberális elit elleni lázadás biztosította. Sokan a mai napig szeretnek hinni abban, hogy ebben a házon belüli világnézeti küzdelemben akár a polgári-konzervatív szárny is felülkerekedhetett volna, mások szerint azonban egyáltalán nem lehet világnézeti küzdelemről beszélni, pusztán az egyik hit és meggyőződés nélkül képviselt politikai terméket cserélték le szenvtelenül az üzleti terv megvalósítását jobban segítő másikra. A gondolatmenetünk szempontjából mindegy, hogy melyik értelmezés a helyes. Az számít, hogy minek akart a Fidesz látszani, és milyennek akarták a kormányzó erőt a hívei látni. A Millenáris és a Nemzeti Színház ennek az ideológiai fordulatnak az építészeti eszközökkel végrehajtott dokumentálása.

A magyar történeti emlékezetben ritkán ragadnak meg azok a személyek, akikhez nem kötődik nemzeti tragédia. Ahhoz viszont, hogy valakinek kultusza legyen, elegendő legalább az egyik feltételt teljesítenie a felsoroltak közül: szabadságharc elbukása, háborús vereség, területvesztés, állampolgárok jogfosztása, deportálások jóváhagyása, hazaárulás, alig 18 éves forradalmárok kivégeztetése. A tehetség, a tanulás, a szorgalom, a munkával elért gyarapodás, a szakmai teljesítmény, az önkéntes jótékonykodás, a közjó szolgálata, röviden: a polgári eszménynek megfelelő életút nem ideális alapanyag a kesergésre hangszerelt sérelmi nemzettudat számára. Ennek következtében ma már szinte senki sem tudja megmondani, hogy mit csinált Mechwart András és mit vitt végbe Zipernowsky Károly.

A magyar matematikusok és fizikusok kivételes generációját (Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede, Erdős Pál, Kármán Tódor) még illik ismerni valamennyire, számítógép, hidrogénbomba, közös levél Einsteinnel, nem kifejezetten keresztény származás, emigráció, ilyesmi, de az a tény, hogy létezett előttük egy mérnökgeneráció is (Déri Miksa, Bláthy Ottó, Kandó Kálmán, Neustadt Lipót, Bánki Donát, Csonka János, Schimanek Emil), amelynek tagjai Budapest egyetlen üzeméből ontották a nemzetközi szinten is ünnepelt találmányokat és szabadalmakat, teljesen feledésbe merült. Tesztkérdés: mit takar a delejes nevű önmágnesező váltóáramú gép? (Nem szégyen passzolni, nekem fogalmam sem volt róla, csak azért hoztam ide, mert annyira jól hangzik.)

A dolgozók számára saját kórházat és nyugdíjpénztárt működtető, a tudást megbecsülő, a sikert a folyamatos megújulásban megtaláló Ganz-gyár példája azt mutatja meg, hogy milyen lehetne Magyarország a lehetséges világoknak abban a változatában, amelyben a 19. század közepén elinduló iparosodás és polgárosodás eredményeit nem teszi tönkre két világháború, majd az államosítás, végül az a népszerű meggyőződés, hogy minden jelentős vállalatnak a miniszterelnök gázszerelőjéhez kell tartoznia, aki innováció és nemzetközi verseny helyett kizárólag személyre szabott közbeszerzésekre alapozza a cég bevételeit.

Mechwart András a vasöntöde és gépgyár vezérigazgatójaként 1878 augusztusában kis műhelyt rendeztetett be a Kacsa utca egyik földszintes házikójában az elektromosságnak nevezett érdekes jelenség tanulmányozása és ipari hasznosítása céljával. Az így megalapított, később európai hírnévre szert tevő elektrotechnikai osztály vezetésével a 25 éves Zipernowsky Károlyt bízta meg, akinek irányításával hamarosan elkészítették történetünk másik főszereplőjének, a Nemzeti Színház elődjének világítását, csakhogy a két szál összeérjen. A kontinensen ez volt a második színház, amelyet elektromos világítással szereltek fel.

Ennek a gyárnak a helyén terül el a Millenáris park.

A rendszerváltás után az elavult telep kiürült, az omladozó falakat és a környező utcákat bevonta a szennyezett talaj sápadt homokja, visszatekintve felfoghatatlan csoda, hogy a tarthatatlan állapotot nem ingatlanpiaci manőver keretében szüntették meg a hatalmas bel-budai telken, amit legfeljebb a miniszterelnök vejének akkori életkora magyaráz valamelyest. És a politikai szándék, amely hagyta érvényesülni a terepen a kétféle identitás egyikét.

Így aztán Wéber József, Benczúr László és Takács Ákos tervei alapján megszületett az az együttes, amely egyszerre őrizte meg a hely múltbeli értékeit és lakta be korszerű formában a kortárs elemekkel elegánsan átértelmezett ipari csarnokokat. Élő örökség és otthonos hagyomány, mértéktartás és emberi lépték, gyerekzsivaj az egykori nagyforgácsoló üzem és a nagyszerelde között: a 2001-ben átadott Millenáris lehetne a nem reakciós, nem maradi, nem modernitásellenes konzervativizmus vizuális kiáltványa. (Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy a parkban anyagi formát öltő eszmét mennyire vette komolyan a megbízó. Az is érdektelen, hogy hitt-e II. Gyula pápa az egyháza tanításában, amikor felkérte Bramantét a Szent Péter-bazilika alaprajzának elkészítésére. Ettől még a görögkereszt-elrendezés leképezte az egyház tanítását.)

Az őszinteségben persze okkal lehet kételkedni, hiszen a Millenárissal párhuzamosan épült fel az új Nemzeti Színház, átellenben a Vágóhíddal, amit azóta egy ingatlanpiaci manőver keretében eldózeroltak. A gyerekek felnőnek, a konzervativizmus aktuális értelmezésében a régi korok emlékéből nem közpark lesz, hanem lakópark. Mindenesetre a Nemzeti Színház építészeti koncepciója egyetlen mondatban összefoglalható: ebben az országban nemzeti intézményt csak a jobboldal építhet. Ebből az identitásból következik a kinézet.

A liberálisok elleni gyűlölet miatt állították le az Erzsébet téren megkezdett építkezést, a sebtében összehozott új terv annak tagadását illusztrálja a didaktikusan anakronisztikus tömegformálástól a tüzép-posztmodern utalásokon át a giccses részletekig. Azért ilyen, hogy ne olyan legyen. A Nemzeti Színház építészeti stílusa a csakazértis. Alapozása a sértettség. Tájolása a dac. Az épület olyan mintha a Mamut üzletház álmában kamionná változna, aztán leparkolna a Duna partra, hogy a tetejére szerelt hatalmas szélterelővel (pardon: széllterelővel) hencegjen.

Innen már egyenes út vezetett a Szabadság téri megszállási emlékműig, amit a mélygarázs lejáratának korlátjára flexeltek rá. A magasztosnak szánt alkotás és a profán forgalomterelő eszköz esetlen találkozása a történelmi boncasztalon pontosan annyira ízléses megoldás, mint a nagymama hamvait tartalmazó urna elhelyezése a beépített WC márványcsempés padkáján.

Két helyszín, két identitás, egy építtető. A Fidesz ideológiai fordulatát (polgári konzervativizmus helyett populista nacionalizmus) a 2002 választás elvesztése miatti sokkból szokás levezetni, de az említett épületek, mint tárgyi bizonyítékok, azt tanúsítják, hogy az átalakulás sokkal korábban elindult.

A jövő elkezdődött

Ugorjunk az időben. A 2002 és 2010 közötti időszakot felesleges taglalni, a szocialista-liberális csapat beszédes módon nem tudott a Millenárissal mit kezdeni, csak elhanyagolni. A fülkeforradalom után az objektum visszaszállt az eredeti tulajdonosára, aki időközben ismét identitást váltott. A park rövidesen a rezsim nyerteseinek felvonulási területe lett, a pufimellények mutogatásához főleg gasztrofesztiválok kínáltak rendszeresen visszatérő alkalmat. A rendezvények miatt egyre gyakrabban zárták le a kapukat, az egyik tavat végül fel is számolták, hogy több hely maradjon a bódéknak, ahol a kézműves biomangalica hamburger mellé sörmanufaktúrában erjesztett lágert csapolnak, hosszan lecsengő malátás aromákkal.

A hajdani báj lassan eltűnt. Ebben döntő tényezőnek bizonyult a Teátrum átépítése. A nyitott színpadot körbevevő vasszerkezet elbontották, az egykori szerelőcsarnok fedett előteret és üveghomlokzatot kapott. Baj? Szerintem baj. Pedig, ha elfelejtjük, hogy mi veszett el, akkor a mostani látványra nem lehet panasz, a kivitelezés tetszetős, a kritikai fogadtatás nem véletlenül volt pozitív. Ahogy a rezsim fogadtatása is pozitív. De nem felejtjük el, hogy mi veszett el.

A Millenáris alkotói a régi és a modern finom egyensúlyát teremtették meg. Az elbontott vasszerkezet azon építészeti elemek közé tartozott, amely a Ganz-gyár emlékét és karakterét őrizte a kortárs kiegészítések környezetében, nem véletlenül jelent meg a parkról készült legtöbb fotón. Ahogy mondani szokták, emblematikus, sőt, ikonikus részét képezte annak a városi helyszínek, amely most fokozatosan igazodik az uralkodó osztály új identitásához.

A Táncszínház üveghomlokzata lehetne bárhol. A Teátrum fenséges vasszerkezete viszont itt volt. A konzervatívok számára nincs fontosabb érv annál, minthogy valami eddig is itt volt. A konzervatívok elhallgattak, mint a vasszerkezettel együtt eltűnő harangjáték.

(Folytatás következik)

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.