Emelkedő zuhanás

Szabadság. Sokfajta képzőművészeti attitűd lé­tezik. Ez a műcsarnoki kiállítás jól példázza ezt: ha végigmész a termeken, láthatod, mindenki más koncepció szerint közelít a művészethez. Én hiszek abban, hogy a kortárs művészetnek látleletet kell adni a koráról. Ezt látom a saját kortársaimon is, hogy bár sokfajta irány van, de még a legabsztraktabb képekben is ott rejlik a korszellem. Az én fókuszom szűk volt. Amikor elkezdtem a pályámat, nagyon is személyes fókusz volt, a saját személyes környezetem. Az utána következő folyamat a felnőtté válásomé, gyerekem lett, így felelősséget vállaltam egy újabb életért, és a világban zajló történéseket már nem tudtam magamon kívül hagyni. Az én világom markáns, fölismerhető, sokfajta réteg kerül a képekre. Ezek gondolati rétegek, amelyeknek szükségük van a nézőre, a befogadóra, hogy azok fejtsék föl őket. Ettől bomlik ki az értelmük, ami lehet közgazdasági, szociológiai, gendertéma, vagyis politikai, még ha nem is szájba rágósan, mert mindig megpróbálom elemelni, hogy a festészet színtiszta festészet maradjon még akkor is, ha nem vagyok meggyőződve arról, hogy Kelet-Európán kívül valóban mindenki érti, még ha a stílus kötöttségeken és határokon kívüli is. Szabad.

Fotó: Bazánth Ivola

 Zuhanás. A kiállítás címe Absturz. Németországban tanultam egy ideig, Münchenben, szeretem a nyelvet. Tehát Absturz, vagyis zuhanás vagy bukás, ami létállapot, amiben most nemcsak mi vagyunk, de szerintem az egész emberiség. Mintha a zuhanás venne át a mindennapi létezésünkmenetét, ahogy a Mrozek-novellában, a Zuhanásban, ahol két ember dumál, miközben zuhan, zuhan, zuhan – de nincs becsapódás. És ennek a szónak van valamiféle keménysége, katonás csengése, ami erre a magyaros gondolkodásmódra is utal egyben, erre a közibénk tartozás érzésére. Itt van ez a kép, a címe is az, hogy Absturz, de valójában itt már a zuhanás után vagyunk, ha úgy tetszik. Ez egy utasszállító roncs. Pszeudo-roncs. Mint egy jelenés, és ez az újításom benne, hogy elkezdtem a szénrajzot is behozni a képekbe. Ezek a figurák pedig, amelyek mindig szinte térnélküliek, csak úgy vannak, pasztózusabbak lettek. A motívumok nagyon tudatosak, ha akarod, akkor az ott egy Szűz Mária szobor széttörve, rajta a dollárjel, ott van egy lie felirat, van egy sztetoszkóp, amellyel mintha a Föld hangját hallgatnánk – ezeknek a szimbolikája nagyon-nagyon-nagyon fontos. Azt gondolom, olyan világban élünk most, ahol elveszett az igazság, ha van egyáltalán olyan. Az igazságba vetett toposzaink, hiteink szétporladnak.

Húsdaráló. Hazai Attila mondta azt, hogy háromféle jelen van, jelen a jelenben, jelen a jövőben és jelen a múltban. Ez abszolút a jelenünk. H. G. Wellsnek van egy írása, amelyben a főszereplő elmegy egy országba, ahol csupa vak ember van, és ő, aki lát, elmondja nekik, hogy milyen gyönyörű a naplemente. És akkor ő lesz a bolond, kiátkozzák és meg akarják vakítani, mert nem hisznek neki. A kép alsó rétegében ott van egy nagy húsdaráló, meg van rajta messzelátó, szarvasbogár, és akkor megint összeállt egy szimbólumrendszer, mert ott vannak a kisdobosok is abban a korban, amikor mindenki csinálta, tette a dolgát, ha meg nem, hát mentek a fasírtba. Ez az én múltam, ez a kádárizmus poshadt, savanyú levegője, de a felső rétegben ott van Sári, a kislányom is, akinek talán jobb élete lesz – ez az én idealizmusom, ha úgy tetszik.

Fotó: Bazánth Ivola

Versenyfutás. Itt egy teknős, ott meg Achilleus. Íme, Zenon paradoxona. Achilleus, a leggyorsabb hadvezér, versenyt fut a teknőssel. Ad neki száz láb előnyt, de mégis, mivel a teknős előbb indult el, mindig előrébb jár az időben is, így aztán soha nem éri utol. Sosem tudjuk utolérni magunkat, sosem tudjuk utolérni az időt, az idő mindig legyőz minket, mindig kifutunk az időből, vagy ha tetszik, zuhanunk az időbe – ezen a képen pedig nem is zuhannak, hanem Zénon paradoxitásának megfelelően – inkább emelkednek fölfelé. A zuhanás közti állapotban lévő embereknél ez tényleg csak nézőpont kérdése. Ez itt a Turbulencia, amit a vírus idusán festettem, ami abból a szempontból érdekes, hogy hozzászoktunk a zuhanáshoz, de tavasszal csak bezárkózás volt. Most meg zuhanunk, mert hozzászoktunk, fölvesszük a maszkot, éljük az életünket.

Buborékfújás. 2008-ban a világgazdasági válság idején kezdtem el buborékokat festeni. Ez végül egy hozzám nagyon kötődő sorozat lett. Az ötlet, hogy a színes, absztrakt formák megszemélyesítődnek azáltal, hogy figura kerül rájuk, aki az arcunkba fújja ezt a pacát. A buborék művészettörténeti toposz, mindenki megpróbálkozott vele, az illékonyságot szerették volna naturalista módon megfesteni. Tehát ez festészeti truváj, de az alapgondolat, hogy a buborék mennyire hasonlatos a világhoz, amelyben élünk, a létünk kitettségéhez, ellényegtelenedéséhez, időtálló. Ha például megnézzük, hogyan reagáltak a különböző országok most a válságra, Magyarország a művészeket hogyan támogatja, nos, igen, egy szegényebb országban ez a legutolsó szempont… Miközben ott vannak a too big to fail cégek, miközben szerintem én, mint művész, vagyok annyira fontos, mint a Coca Cola meg a Nike, meg a nem tudom mi. Az én alapállásom, hogy engem nem lehet így lefújni, mert nagyon fontos, hogy a művészek érezzék azokat a rezgéseket, amelyek a világban zajlanak. Churchill is, amikor háborút indított, akkor azt mondta, a művészetért kell élni-halni, mert nincs értelme háborúzni, ha a művészeinket magunk mögött hagyjuk, vagyis, ha elfújják őket, mint egy buborékot.

Fotó: Bazánth Ivola

Maszk. A zuhanástól a kiállítás végére eljutunk a záró képekhez – ezeknél már nem a zuhanás a lényeg, mert az eseményhorizonton túl vannak. Az űrhajó bejutott a fekete lyukba, egy másik dimenzióba került. Mindenkin maszk van, a személyiség eltűnik mögöttük. Mint ahogy a hullahopp karika is elzár másoktól. Benne vagy, jól érzed magad, de kizárja a külvilágot, akár a maszk. Ez borzasztó, mert a gyerekek világa elvileg még romlatlan, meg még nincsenek bennük a felnőttek dogmái, de valahogy mégiscsak bevonódnak ebbe, és nekik is át kell élniük azt, amit nekünk, felnőtteknek. és próbálják ők jól érezni magukat, akárcsak a hullahopp karikában, de nekik is el kell fedniük az arcukat. És az a kislány, akin nincs maszk, szamárfejjel, kinéz ránk, kezében fagyival, és nagyon szemrehányóan néz. És rászolgáltunk.