Katona Klári Érzékelések

Csak arra tudok gondolni, hogy a Megbilincseltek című filmben nyújtott felejthetetlen alakításából megismert Sidney Poitier személye lehetett az, ami miatt a cseppet sem vonzó címe ellenére kezdtem el azt a filmet nézni, ami angolul az Amerika utolsó téglaégetője címet kapta. Más oka nem lehetett, mert magyar címe, a Puszta kézzel sem tette vonzóbbá. Ahogy a kisvárosi történet pergett előttem, egyre jobban örültem, hogy látom. Sidney Poitier szívmelengető alakításában – ahogy a filmajánlókban róla olvasom – egy ötvenhét éven át, hajnaltól napestig dolgozó férfi küzdelmét látjuk, a családi tradíciókat követő, de kihalófélbe került szakmáért és a gyászban megrendült önmagáért. Reményvesztettségével is küzdve. De találkozása egy tizenhárom éves kisfiúval mindkettejük sorsán fordít. A kisfiú szülei válásától megbillent gyermeksorsában védelmet, nyugalmat és mentort, a férfi pedig megújult értelmet lel életéhez. A pármondatos összegzésből is egyértelmű, a történet megindító. Nem is számítottam rá, hogy a filmnek más üzenete is lesz, ami rám a történetnél is erőteljesebben hat. Valami, ami számomra felejthetetlen marad. Ami áthallásaival együtt, évtizedeken át velem marad. Egyetlen momentum. Egy vágy addig sosem hallott megfogalmazása.

Amikor a történet során világossá válik, hogy a feleség beteg és mindketten megértik, hogy meg kell egymástól válniuk, az asszony kérésére egy közeli dombtetőhöz sétálnak. Az eléjük táruló látványt csodálják, amikor a feleség megszólal. Azt vágyja, hogy a férje mögé lépve, karjába zárva úgy ölelje, hogy az egyfelé nézésben arcuk összeérhessen és a férfi odahajló fejével, az övéhez simuló arcával, szemük egyvonalba kerüljön. A lehetetlent megpróbálva: ha egy pillanatra is, de lássák ugyanazt a szeretett férfival. Pont ugyanonnan. Pont ugyanakkor. Pont ugyanazt. Hogy legalább itt, történetük végén, egy dolgot akként mutathasson meg, ahogy számára létezik. Nyughelyét. Amit a világnak épp ezen a pontján kap. Az legalább az ő valósága szerint legyen láttatva.

És akkor megértettem valamit: érzékelésünk átadhatatlan. Az érzékeléseink átélései, megélései átadhatatlanok. Lemondani róluk mégsem tudunk. Szűnhetetlen a próbálkozás vágya. A szerelem tűnik erre a legnagyobb esélynek. Hogy a feltétel nélküli egyesülésben mégis megtörténhet. Aztán inkább feladjuk a feltétel nélküliséget.

De erről szól minden mű, a műalkotás, a szavakba, ecsetvonásokba, hangokba öntött remény, hogy lesz legalább egy pillanat, amikor te is az látod, azt érzed, hogy egyszer úgy és annak látod és hallod majd, mint én.

Mi mindenbe kergethet bele bennünket e szűnhetetlen próbálkozás vágya? Mi mindenbe? Valami, aminek még jelenlétét sem egyszerű felfedezni? Mennyi csalódottság forrása lehet? Hányféle módon rongálhatta már a valakivel átélhető, megélni való szeretést?

Alig elképzelhető.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!