Kormos Lili Évák kora

Kaffka Margit - Állomások

Épp egy héttel ezelőtt írtam arról, hogy az irodalom, meg úgy általában az élet is, sokkal inkább szól az „elég jó” élményekről, mint a zseniális, feledhetetlen pillanatokról. Ezzel nincs is baj, sőt alighanem ennek a ritkaságnak köszönhetjük, hogy amikor valami ennyire kivételessel találkozunk, akkor azon rögtön megakad a szemünk, és nagyjából az első benyomásnál világos, hogy most valami rendkívülivel van dolgunk.

Sőt, olyan is van, hogy már az első benyomás előtt dolgozik valamiféle megérzés, ami azt súgja, hogy ez most jó lesz. Ezt nehéz racionális alapokra helyezve megmagyarázni, mint az érzéseket általában, egyszerűen van ilyen, hogy valami még meg sem történt, amikor már tudjuk, hogy jó lesz. Vagy legalábbis azt, hogy helye van az életünkben.

„Egyedül volt a kocsiban, és valahol belül tudta már öntudatlan, hogy az elkövetkezendő perceken, mint egy beígért, kezdődő zenejátékon képzeleg – a motívumokat már az overture jelezte, s nincs egyéb, mint a biztosra várakozás. Elkerülhetetlenül, mindenáron, törvényszerűen jönni kell annak, ami most meg fog történni vele.”

Kaffka Margit Állomások című regénye például egy olyan baráti beszélgetésben bukkant fel, ami ráadásul még csak nem is az irodalomról szólt, a ruhákról beszélgettünk. Arról, hogy mennyire jó volna, ha meg lehetne adni bizonyos alkalmak rangját, ha akár az is alkalom lehetne, hogy egy ismerőssel találkozunk egy kávéra, és felöltöznénk sikkesen, és mint egy Kaffka Margit regényben, lenne szezononként egy öltözet ruhánk, na de az mindig perfektül szabott és ropogósra vasalt volna, és úgy állna rajtunk, mint a parancsolat. Igazán nem tudom az okát, de abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy nekem Kaffka Margitot kell olvasnom, sőt azt is éreztem, hogy van valami nála, a szövegeiben, a hőseiben vagy a történeteiben, vagy épp a háromban egyszerre, ami most hiányzik. Nem csak nekem hiányzik, hanem általában, úgyhogy, amikor elkezdtem olvasni, akkor szó szerint habzsoltam Rosztoky Éva történetét, hogy úgy nagyjából 25-30 oldal után belássam, ez így nem fog menni.

Mert ez a szöveg más. Nagyon más, visszatérni egy 1917-ben íródott történethez, mikor az agyam, a fantáziám, a szókincsem mind a kortárs szövegek tempójához, stílusához szokott, ahhoz, amit különösebb dekódolás nélkül is értek, ami így vagy úgy, de az én világom leképeződése, függetlenül attól, hogy maga a történet az az én jelenidőmben játszódik vagy sem. Ehhez a gyakorlathoz képest egy klasszikus szöveg nagyon más olvasásélmény, és nagyon más hozzáállást kíván, már csak azért is, mert nem lehet úgy „sietni” vele. Annál sűrűbb, annál komótosabb, a mondatok összetettebbek, mert nem egyszerűen csak azt mondja a szemlátomást hiába epekedő férfi, hogy hát én a Liebermann nagyságos asszonynak nem tetszem, hanem úgy fogalmaz egy Andrássy úti kávéházban, hogy „Egyelőre azonban nem fáj neki az én szívem.” A végeredmény ugyanaz, de a két megfogalmazás között ott a farmer és a póló, illetve a szövetnadrág és a vasalt ing különbsége. Nem csak a szezononként megújított gardrób darabjai perfektül szabottak, de a mondatok is azok ebben a regényben, egyszerűen nem engedik, hogy rohanjunk velük, mert bekezdésenként akad olyan mondat, vagy épp csak egy szófordulat, amit muszáj egy kicsit hosszabban ízlelgetni, felfejteni, és a végén rácsodálkozni, hogy 103 év ide vagy oda, az Állomások ennél 21. századibb nem is lehetne.

 

„Csak legyen óvatos, tartsa magát, ne adja olcsón, amit csinál, s a személyiségét tartsa bizonyos jóltevő ködben, tartózkodó elvonultságban, amíg csak lehet.”

A regény főhőse, a korábban már említett Rosztoky Éva, éppen elvált, volt férje Guido, egy olasz szobrászművész, ő pedig ott marad két kisgyerekkel és azzal a felismeréssel, hogy mostantól ő a családfenntartó, mert ismerve Guidót, rendszeres anyagi támogatásra aligha számíthat tőle. Ezért hát Éva fogja magát, és úgy dönt, hogy megteremti a saját egzisztenciáját, elkezdi építeni a művészi karrierjét és közben bemutatja a századforduló utáni Budapest társasági és kulturális életét, felvonultatva olyan szereplőket, akikben a Nyugat költőire, a Nyolcak festőire, vagy éppen a korszak politikusaira ismerhetnek az olvasók. Szokták egyébként kulcsregényként is emlegetni az Állomásokat, én ezen nem gondolkodtam olvasás közben, nem kerestem, hogy ki lehet Ady könyvbéli alteregója mondjuk, bár tagadhatatlanul érdekes játék, csakhogy nem ez volt fontos belőle. Nekem legalábbis.

Hanem az, hogy az elmúlt 103 évben ez a történet egyetlen percet sem öregedett. A politikai szerencse váltakozása („Végre most felkerültek a pártfogó urai, kormányzó többség lett váratlanul a hosszú ellenzékiségben évtizedeken át felelőtlenkedett gárda, és még tart a mámor, az osztogatás, egyelőre mindenkinek meg kell kapni a jutalmát, vagy elégtételét, néha csak az kell, hogy valaki az előbbi időkben mellőzött volt legyen.”), a társasági élet kiszámíthatatlan természete, a különböző körök által formált rögtönítélő bíróságok, amelyek a társaságban elfoglalt pozíciók megerősítéséről vagy romba döntéséről határozhattak egy pillanat alatt, a furcsa, kettős érzés, hogy az ember egyszerre szeretne körön belül lenni és távol is maradni ettől az egésztől, vagy épp Éva bizonytalankodása, hogy az elismerések csakugyan a tehetségének szólnak-e, vagy inkább a szépségének, a csinos, elvált fiatalasszonynak („Vajon épp ilyen teljes tekintettel és figyelemmel lett volna iránta, s a rajzai iránt, ha nagyon igénytelen külsejű vagy ha ízléstelen, kültelkies blúzban jelenik meg nála, ócska kesztyűvel, Király utcai kalapban?”), ezek mind-mind olyan jelenségek, amik anélkül maradtak az életünk részei, hogy elmúlt több mint száz évben akárcsak a legcsekélyebb változáson is keresztülmentek volna. Attól csodálatos, sok más mellett ez a könyv, hogy Kaffka Margit nem messziről, nem sok évtized távlatából ilyen bölcs, nem akkor teremt meg egy erős, okos, már-már túl ideális hősnőt, amikor ez már sikké válik, nem akkor látja tisztán az őt is körülvevő közeget, amikor már nem igazán része, amikor könnyű távolságot tartani, hanem amikor még bőven benne van.

Az már nem feltétlenül csodálatos persze, hogy tényleg semmi nem változott, nekem legalábbis ez a benyomásom, de talán csak arról van szó, hogy nem tudunk kibújni a bőrünkből, és lesznek dolgok, legyen ez politika, társasági érintkezés, vagy épp a szerelem, amit, bármennyi tapasztalat álljon is rendelkezésünkre, nem tudunk majd okosabban csinálni.

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.