Hegyi Iván: Búcsú Sidney Poitier-től

Hegyi Iván: Búcsú Sidney Poitier-től

A Bahamák Macska-szigetén, ahol kilencvennégy évvel ezelőtt, hétgyermekes család legkisebb csemetéjeként született, még csak áram sem volt kölyökkorában. A kis Sidney lisztes zsákokból varrt ingeket hordott, kamaszként sem tudott írni, olvasni. A szigetről utóbb azt mondta: „Akkora területet ölelt fel, amekkorát Manhattan, de csak két és fél ezer lakossal. Abból a két és fél ezerből maximum kettő volt fehér.”  

Ez problémákat okozott neki Miamiban, ahová tizenhat esztendős korában költözött, mert a fekete Macskán nem hallott a faji elkülönítésről. „Nehezen fogtam fel – emlékezett –, hogy nem tudok bemenni bizonyos üzletekbe felpróbálni egy pár cipőt, vagy hogy a buszok hátsó traktusában kellett utaznom”. Harlembe települt, de olyannyira megviselte az első ott töltött tél, hogy bevonult a hadseregbe. Esküvel erősítette meg: elmúlt tizennyolc. Csak hát a tizenhetediket sem töltötte be. Majd rájött, a katonásdi nem neki való. Eljátszotta tehát első szerepét, bolondnak tettette magát, hogy leszereljék. Utána mosogatott, s három dollárral a zsebében tért vissza New Yorkba, ahol viszont megpillantott egy reményt keltő hirdetést: „Az American Negro ­Theatre színészeket keres.” Ám karibi akcentusa nyomán a direktor azt mondta: „Ne vesztegessük a drága időt, fiam, hasznosabb vagy a mosogatógépnél!”

Ehhez képest ötven éven át forgatott. Öt esztendővel korábban kezdte a filmezést, mint hogy ­Sakál-beli partnere, Bruce Willis megszületett volna. Igaz, egy dekádot kihagyott, mert életrajzi könyvét írta. Érdemes volt időt fordítania rá, bestseller lett. De már az ötvenes évek végén „milliomos cipőtisztító fiúnak” gúnyolták a feketéket lekezelők. A beszólások nem nagyon érdekelték, golfozott és olvasott. Ezt se hitte volna a Bahamákon. A könyvekről azt mondta: „Azokból nem volt kunszt ismereteket szereznem. Elvégre nem tudtam semmit.”

Ehhez képest örökbecsű filmek sokaságában játszott.

Az első klasszikus még nem róla maradt híres, jóllehet a kritika úgy vélte, a Tábladzsungel „a filmezés térképére helyezte”. Ám a főcímzenével nem tudott konkurálni. Bill Haley Rock Around the Clockja megbolondította Amerika ifjúságát, és nem úgy, mint Poitier-t a katonaság. A nóta két hónapig állt a tengerentúli lista első helyén, miközben az egekbe röpítette a Tábladzsungel látogatottságát, mert a mozikba dőltek a fiatalok, hogy hallhassák a rock and roll nyitányának minősített számot. Igaz, a filmszínházak tulajdonosainak nemcsak bevételük, hanem kiadásuk is volt, mert a bezsongó ifjak felszakították az üléseket, átrendezték a termeket, eszeveszett ramazurit csináltak Amerika-szerte.

Ezzel szemben idehaza ilyesmiket írtak a pionír rockról: „Ez a zene a gazdag és megcsömörlött amerikai fiatalok és az angol dandyk rákfenéje. Ügyetlenül összeeszkábált dalok, amelyek egypár visszatérő rímből, hangutánzásból, ördögi kádenciából és motorikusan visszatérő dallamból állnak.”

Jávorszky Béla Szilárd, a műfaj kiemelkedő hazai történetíróinak-elemzőinek egyike felidézte, hogy Martiny Lajos zenekarvezető a Magyar Ifjúság 1957. január 2-i számában így nyilatkozott: „Zeneileg ez csupán felfújt slágermuzsika, semmi újat nem adott a jazznek. Mondhatni úgy is, a rock and roll hangzatos névvel ellátott boogie, tehát a jazz történetében legalább öt lépés visszafelé. Nemsokára utoléri a slágerek sorsa, és lekerül a színpadról.” Mondhatni úgy is: a jövendölés nem egészen jött be.

Ellentétben A megbilincseltekkel. A filmet Stanley Kramer rendezte 1958-ban. A magyarországi bemutató 1971-ben volt, jobb későn, mint soha. Az itthoni kritika hízelgett és öntudatosan odacsapott: „A főszerepeket Sidney Poitier és Tony Curtis játssza megrázóan, erőteljesen. Mindhárom kitűnőség (Kramer, Curtis, Poitier – a szerk.) és maga a film is a legnagyobb eséllyel pályázott az ötvennyolcas Oscar-díjakra, de nem kapta meg azokat – nem nehéz kitalálni, miért nem –, a hivatalos elismerés a formailag szintén tökéletes, de tartalmilag semmitmondó Gigi című zenés filmnek jutott, nyolc Oscar-díj formájában.” A karperec miatt egymástól szabadulni nem tudó szökött rabokat tökéletesen jellemezték Amerikában: „Semmi közös nincs bennük, kivéve, hogy emberi lények.”

Öt évvel később mégis csak becsapott az Oscar. A Nézzétek a mező liliomait! részben a mi filmünk volt, mert a Homer Smith-t templomépítésre alkalmazó apácák között magyar is akadt, osztrák és keletnémet távolba szakadók mellett. Smith megformálásért Poitier megkapta a legértékesebb filmes díjat, méghozzá elsőként a színes bőrű férfiak közül. Az Oscar-nyertes afroamerikai nő huszonhárom évvel megelőzte őt: Hattie McDaniel az Elfújta a szél mellékszerepéért 1940-ben vehette át a szobrocskát. Hátborzongató és felemelő egyszerre, hogy a kitüntetett művésznő rabszolga szülei tizenharmadik gyermekeként jött világra.

Poitier azt mondta a kivételes elismerésről: „Nem hiszem, hogy az ­Oscarom varázspálca lesz, amely eltörli a néger színészek munkalehetőségeinek korlátozását.” Nem tévedett. Harmincnyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy másik fekete férfi – Denzel Washington – elnyerje a legjobb színész Oscar-díját. Poitier kitüntetését mégis úgy értékelte az utókor, hogy „pionír volt, aki utat vágott olyan emberek előtt, mint ­Washington vagy Morgan Freeman”.

Hatvanhétben már egyszerre öt Oscart kiérdemlő filmben szerepelt, igaz, egyiket sem ő kapta. A Forró éjszakában című alkotás elvitte a legjobb film, Rod Steiger pedig a legjobb férfi színész díját. A mozi John Ball hasonló című regényéből készült, és már az első pillanatokban lefegyverzett, mert Ray Charles énekelte a főcímbluest, az In the Heat of the Nightot. A filmben kultikus mondatok hangzanak el. A fafejű és négergyűlölő Gillespie rendőrfőnök (vagyis Steiger) azt kérdezi a tévedésből letartóztatott Virgil Tibbstől (Poitier-től), miután kiderült, hogy az édesanyját látogatta meg Délen, különben nyomozó Philadelphiában: – Hogy’ hívják magát ott északon, Virgil? „Engem? Tibbs úrnak!” Majd a fafej a végén azzal búcsúzik a kollégától: „Te vagy az első emberi lény, aki ebben a városban járt.”

Norman Jewison, a film rendezője azt mondta Poitier-ről: „Azért lett szupersztár, mert egészen más volt, mint a többi fekete színész a hatvanas években. Mindjárt a járásában megnyilvánult büszkesége, méltósága, tartása.” A Variety pedig már 1965. márciusi 16-i számában így írt: „Poitier vagy semmi”, azaz a stúdiók kerülik a faji témájú filmeket, hacsak nem S. P. szerepel az alkotásban.

Poitier érezte a felelősségét: „Mintha legalább ­tizenöt millió embert képviselnék minden filmemmel. A négereknek hosszú időn át meg kellett elégedniük azzal, hogy csak riadt szolgákat, sofőröket alakítsanak. Fekete színésznek először van lehetősége hőst megszemélyesíteni a moziközönség előtt. Ez kötelezettségeket ró rám. Feledtetnem és átértékelnem kell azt a hatvan esztendőt, amelyek során a feketéket megalázó egyöntetűséggel alacsonyabb rendű, hitvány alakokként mutatták be.”

Pályafutásának további különlegessége, hogy a Tanár úrnak szeretettel első részében játszott 1967-ben, a másodikat megrendezte 1996-ban. Egy évvel később mutatták be a Sakált, amelyben ismét kitűnő alakítást nyújtott, bár a film meg sem közelítette Fred Zinnemann 1973-as moziját, A Sakál napját, amelyben Edward Fox és Michael Lonsdale egymást múlta felül.

Poitier húsz évvel ezelőtt átvészelte a proszta­tarákot, majd arról beszélt: „Úgy szeretnék meghalni, mint az édesanyám. A házban járkált, és azt mondta a nővéremnek: »Csinálj nekem egy csésze teát, és hozd fel, mielőtt alszom egyet!« A húgomnak két-három percébe telt, mire felvitte a teát, és amikor bement a hálószobába, anyám már nem élt.” Halálakor a mama hatvannyolc éves volt, ­Sidney kilencvennégy. Oprah Winfrey, a vele is interjút készítő neves műsorvezető így köszönt el tőle: „A nagy tölgyek közül is a legnagyobb kidőlt.”

A legendás művész már nem ébred fel. De életművén túl létezésének mottója is fennmarad. Gyakran emlegette: „Mindig azt szeretném, hogy jobb emberként ébredjek másnap, mint amilyen aznap vagyok.”

Ha sikerült, akkor első filmszerepétől számítva 25 915 napon át javult.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.