– Négy-öt éve izgat a Káli-medence helyzete, hogy vajon miért van az, hogy a legtöbb ismerősöm, barátom ott van, hogy amikor odautazom, több cimborával találkozom, mint a Kisüzemben vagy bárhol a fővárosban. Régóta szerettem volna kezdeni valamit ezzel a témával – kezdi Déri Miklós fotográfus, amikor legújabb, Bebírók című kiállítási anyagáról kérdezem.

Az általa is emlegetett jelenség valóban létezik, évzárótól-évnyitóig könnyebb ismerősökkel találkozni az Ábrahámhegy-Kékkút-Mindszentkálla-Szentbékálla-Balatonhenye tengelyen, mint Budapesten. Ez egyfelől vicces, másfelől érthető, ki ne szeretné a nyarat ebben a gyönyörű környezetben tölteni, a környék elpestiesedése viszont a helyiek számára nem, vagy legalábbis nem teljesen örömteli helyzet. Nem újkeletű jelenség persze, hogy a helyi közösségnek konfliktusa van az újonnan érkezőkkel, de amikor erről kérdezem Miklóst, azt mondja, lehet persze konfliktusnak nevezni ezt a helyzetet, szerinte azonban másról van szó.

– Van, aki ezt úgy fogalmazza meg, hogy konfliktusos a helyzet, van aki azt mondja, hogy szakadék van a helyiek és a bebírók között. Én magam is inkább arra hajlok, hogy ez valamifél kulturális szakadék. Nincs egy közös hang, ami probléma, és én ezt szerettem volna megmutatni. Nem tisztem akár szociológiailag, akár tudományosan hozzányúlni ehhez a témához, nem is szeretnék, de a saját eszközeimmel tudok beszélni róla.

Abban, hogy erről az általa is észlelt helyzetről beszélni tudjon, végül a salföldi Bánya Kultbázis volt a segítségére – ők kifejezetten azzal keresték meg, hogy szeretnének létrehozni egyfajta érzékenyítő projektet. Mint kiderült, ők használták már magát a „bebírók” kifejezést is, és megfogalmazták azt a vágyukat, hogy szeretnék, ha a bebírók és a helyiek között elindulna valamiféle kommunikáció.

De kik is azok a bebírók? Nos, ma már tulajdonképpen bárki, aki nem a környékről származik, hanem máshonnan költözött oda, de mint Miklóstól megtudom, a kifejezés már a 17-18. században is létezett, és ma sem annyira fekete-fehér, mint ahogy én azt elképzelem. Bebírónak alapvetően azokat a földesurakat hívták, akik nem a Káli-medencében éltek, viszont volt ott földjük, ott gazdálkodtak, időnként megjelentek, de nem volt igazi helyi kötődésük. Napjainkban persze nyilván másról szól a történet, mégsem egyértelmű, hogy ki a helyi és ki a bebíró.

– Egy huszonpár éves srác minden átmenet nélkül megszólított például, és elmondta, hogy ő azon gondolkodik, hogy ő vajon bebíró vagy helyi? Nyolc éves kora óta él ott, mert a szülei idevalósiak, csak máshol született, de aztán visszajött a faluba, odajárt iskolába, ott vannak a barátai és így tovább. Mégsem biztos benne, minek számít, tehát még a fiatalok is elkezdtek gondolkodni ezen a kérdésen, mert nekik is fontos ez az egész, hiszen a honnan származom, hova tartozom nagyon fontos részei az identitásunknak.

Miután pályázatoknak köszönhetően eldőlt, hogy a projekt megvalósulhat, jött a gondolkodás, hogy ebből az egész bebíró-helyi kérdésből mit lehet megmutatni? Elvégre mindenki gondol valamit a témáról, mindenkinek jár valami a fejében, ráadásul minél inkább kötődik valaki egy-egy településhez, annál inkább foglalkoztatja a kérdés: mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel?