Kormos Lili „Hátráltam eleget…”

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca

Vannak egész életek, amelyek annyi fordulatot, annyi kalandot bírtak el, hogy már tulajdon jelenidejükben szerző után kiáltottak. Vannak életek meghatározó fejezetekkel, és vannak, amelyeket egyszerűen csak meg szeretne érteni az, aki leélte. Felfejteni megannyi szálat, vissza-visszalépkedni szülők, nagyszülők, rokonok történeteihez, végig járni régi utcákat, megkeresni valaha állt házak helyét és egy kicsit tisztábban látni azt, ami most van. Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca című memoárja is ilyen válaszkeresés.

Nem szeretek a szükségesnél személyesebb hangon írni könyvekről, a szövegről alkotott megállapításaim így is, úgy is tőlem erednek, nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy ezek az én benyomásaim, hogy nekem tetszett, vagy nem tetszett, amit olvastam, hogy végső soron ez is csak egy verzió a sok közül, és függetlenül az állításaimtól, a leírt szavak másban másképp hagynak majd nyomot, már ha hagynak egyáltalán.

Számos próbálkozás után azonban kénytelen voltam belátni, hogy erről a könyvről nem fogok tudni távolságtartással írni, képtelen leszek rá, hogy annyit lépjek arrébb tőle, ahonnan legalább valamennyire objektív véleményt tudok alkotni róla, így hát fel is hagytam a kísérletezéssel – ez most egy nagyon személyes könyvajánló lesz.

Térey Jánossal ismertük egymást, azt hiszem, jóban is voltunk, a halála megviselt, a mai napig élnek bennem reflexek, ha eszembe jut valami, hogy erre majd rákérdezek, ezt majd felvetem neki, aztán másodpercekkel később visszatérek a valóságba, és tudomásul veszem, hogy erre már nincs lehetőség, hogy a kérdés kérdés marad. Szorongást keltett önmagában már az is, hogy olvasni kezdjem ezt a nem egészen befejezett önéletírást, mert hát ez az utolsó. Az utolsó valami, ami fennmaradt tőle, és ha ennek a végére érek, akkor tényleg nem lesz tovább, akkor a menthetetlenül a végére érek valaminek, és el kell fogadnom, hogy ő már nincs. Megmaradtak a versei, a drámái, interjúk és beszélgetések, de új már nem lesz, csak ugyanazokat a köröket futhatjuk újra meg újra.

A Boldogh-ház, Kétmalom utca olyan, mint amikor ráeszmélünk, hogy nem találunk valamit, amire e pillanatban okvetlenül szükségünk van, és elkezdjük sorra venni, hol jártunk, mit csináltunk aznap, mi volt rajtunk, rekonstruáljuk az eseményeket és bízunk benne, hogy jó detektív módjára a végén megleljük azt, ami elveszett. Ez persze kockázatos vállalkozás, hiszen a legtöbb kutatásnak megvan az a rizikója, hogy olyan dolgokra is bukkanunk, amiket egyáltalán nem kerestünk, sőt, amiket jobb szerettünk volna soha meg sem találni. Amikor pedig valaki a saját kérdéseire nem önmagából kiindulva, hanem a családja múltjában keresgélve próbál választ találni, akkor még nagyobb ez a kockázat, és még fájdalmasabbak tudnak lenni a felismerések. („Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.”)

A szöveg sűrű, és részletes, elringatnak a hosszú leíró részek, Debrecenről, Budapestről, a Balaton déli-partjáról, hogy aztán ebből a kellemes, dallamos utazótempóból egy-egy olyan súlyos mondat vagy megállapítás zökkentse ki az olvasót, ami utána képes még órákon, de akár napokon keresztül is cikázni körülötte. Gondolhatnánk például, hogy egy gyerekkori nyaralás emléke, az csak annyi és nem több, de amikor visszatekintve ilyen megállapítások születnek ezekből az emlékekből, hogy „Apám szeretett tartózkodni, de arra kell gondolnom, nem szeretett lenni, nem volt érzéke jól élni, könnyedén létezni, a létezés számára egyetlen sűrű problémahalmaz volt. Élvezzük és essünk túl rajta.”, vagy „És ez a nyomasztó családi hidegháború az én apám miatt van. Ez is miatta. Minden őmiatta. Iszonyatos érzés, hogy akármilyen mélyre húz magával, mégiscsak ez az ember az apám. És anyám, ez a korán megőszült, kócos és fáradt, szép nő pedig az ő áldozata.”, akkor muszáj legalább annyival kiegészíteni ezt az állítást, hogy a maga jelenidejében talán igen, de a nem túl távoli jövő egy adott pontjáról visszanézve, majd egészen más lesz. Ebben a könyvben első ránézésre nincsenek nagy családi drámák, abban az értelemben legalábbis, hogy Térey semmi olyanról nem ír, ami a 20. században, de akár a 21-dikben is, ne szőtte volna át magyar családok tömegeinek történetét. Államosítás, többgenerációs együttélés, testvérkonfliktusok, csecsemőhalál, a gyermek elveszítésének tragédiáját soha ki nem beszélő és a súly alatt összeroppanó szülők… („A mi családunk erős embere anyám volt. Úgy láttam, általában képes uralni a fájdalmát („Parancsolj magadnak”, intette levélben az édesanyja, Tuza Borbála Julianna, és ő tudott is parancsolni), de az egyik ilyen temetőbeli alkalommal keservesen elsírta magát, rázta a zokogás, támogatnunk kellett.”) ezeket mind ismerjük, ki csak messziről, ki a kelleténél jobban. Nem önmagukban az események az érdekesek. Hanem az, hogy miként kapcsolódnak össze és hová vezetnek. A könyv egyik nagy kérdése, számomra legalábbis az, hogy mindaz, amivé, vagy inkább akivé Térey János lett, íróként, társként, apaként, az a történet, ami az ő története lett végül, honnan indult? A testvére halálától? Hiszen, ha a nővére nem hal meg, akkor ő meg sem születik. A szülei találkozásától? Akkortól, amikor az apját menesztették Miskolcról? („A talapzaton, amelyen megvetette a lábát, végigfut az első hajszálrepedés. (…) Arra a bizonyos talapzatra felépítmény is kerül, és fut tovább a hajszálrepedés. A doktornőhöz is elér, akit apám a miskolci strandon szólít majd meg. (…) Fut tovább a repedés. A kislányhoz is elér, aki házasságukból fog születni és fél évet sem él. A rokonokhoz, akik tüzet látnak, de félrenéznek. Fut tovább, és én következem.”)

Végig venni, pontról-pontra a családunk múltját, bátor vállalkozás, mert ki tudja, mi kerül majd elő? Végig menni ezen az úton úgy, hogy közben magunkról is próbálunk többet megtudni, még ennél is bátrabb. Remélem, Térey megtalálta a maga válaszait, vagy bármit, aminek ezzel az írással a keresésére indult. Megérdemelte.

„Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hova tovább.”

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.