Hóhérok az akasztófán

Mohammad Rasoulof - Nincs gonosz

Hát, ha e film rendezője-forgatókönyv írója azt állítja, hogy nincs igazi Gonosz a földön, akkor jobb, ha elhisszük neki.

Azért érdemes ezt elhinni, mert ő, mármint a rendező, Mohammad Rasoulof nagyon hiteles alkotó, aki most nem csak egyszerűen egy hiteles filmet csinált, hanem meggyőző remekművet. Meg is kapta érte az Arany Medve fődíjat az idei berlini filmfesztiválon.

Elég drámai körülmények között történt meg az átadás, egyébként.

Most, hogy így letettük a voksot, érdemes mélyebbre ásni.

Először is: a Nincs gonosz nem egyetlen film, hanem mindjárt négy. Négy epizód, amelyek konkrét történéseinek és szereplőinek nincs közük egymáshoz. Viszont a tematika és a nézőpont szempontjából, annál inkább összefonódnak ezek a „rövidfilmek”. Illetve ez sem igaz, mert az utolsó epizód végén, a lehető legváratlanabb ponton, van egy csavar, ami utólag is teljesen más megvilágításba teszi az előző történetet, visszanyúl, visszakattan az előzményekhez, ami aztán jó keményen gyomron böki a nézőt.

Ne cifrázzuk tovább: ez a film a hóhérokról szól, az ítélet-végrehajtókról és a mai Iránban játszódik. Ne háborús mozit képzeljünk el, nem erről van szó. Csak a rutinszerű mindennapokról.

Látunk egy minta-családfőt, rendes nyárspolgár férfit, aki szeretettel gondozza beteg anyját, pizzázni viszi a nagyszájú kislányát, ügyesen és gyengéden befesti a felesége haját, jön-megy a városban, felveszi a fizetését a bankban, kocsikáztatja a családot, közben vitatkozik ezen-azon az asszonnyal, és így tovább. Apró, hétköznapi történések sora. Hajnalban, még sötétben indul el a munkába, mint a pékek, sose késik, a reggeli kávéját már a munkahelyén főzi le. Nem tudjuk, mi ez a munkahely. Még bugyog a gépben a fekete nedű, amikor ő kötelesség-szerűen, és szenvtelenül megnyom egy gombot. Minden áldott reggel.

Erre hat ember meghal.

A kamera nem mutatja az arcukat, a testüket is csak deréktól lefelé, egy percre. Nincs tehát arc, nincs előzmény, nem tudjuk, kik ők, miért lógatják fel őket, ahogy a mi hétköznapi hóhérunk se tud semmit, nem is akarna tudni, ő a gomb megnyomásáért kapja a fizetését. Csak a lábak rángatódznak egy darabig a levegőben.

Elképesztő és sokkoló látni: ilyen banális lenne a Gonosz? Egyáltalán: ki a gonosz? Hiszen ez is csak egy munka, egy job, nemdebár? Amit lelkiismeretesen kell elvégezni. Vagy…?

De nincs időnk sokat gondolkozni, mert elsodor minket a második epizód, amelynek hőse egy ijedt és sírós, fiatal kiskatona. A rendes sorszolgálatból osztották be a speciális feladatra. ( Úgy látszik, Iránban hiány van teljes foglalkoztatottságú, professzionális hóhérokból, hiszen több száz embert végeznek ki évente, és nem csak politikai okokból, hanem bármi másért... ) Ő úgy érzi, képtelen embert ölni. A világon mindent megpróbál, hogy ez ne történjék meg. De a parancs az parancs. És akkor ez a fiú – kétségbeesésében –, az utolsó pillanatban, zsigereire hallgatva, az életét kockáztatva, elkövet egy igazi nagy, sőt őrült bűnt, csak azért, hogy, a saját lelkiismerete szerint ne váljék bűnössé.

 

Ebben az epizódban egy kőkemény akciófilmet, egy igazi krimit látunk. És jön a harmadik, ő is kiskatona, rokonszenves és szerelmes, aki a három nap szabadságát arra szeretné használni, hogy meglepetésszerűen meglátogassa a kedvesét és részt vehessen a lány családi születésnapján. Fut-fut a kiskatona az erdőben, tele vággyal, hogy megkérje a kedvese kezét, hogy megölelje őt, és miután odaér a házhoz, tízezer fatális véletlen összefonódása durrantja szilánkká a sorsát, a szerelmét és a jövőjét. Ez az egyetlen epizód, amelyben egy megölt embernek ARCA is lesz, és ez kibírhatatlan számára.

A füzér utolsó darabja a kopár, mindentől elszigetelt iráni sivatagban játszódik, egy öreg és beteg orvos él itt a feleségével. Furcsa, rejtélyes, feszültséget ígérő történet kezd kibontakozni, amelyben van egy róka meg egy Németországból ide látogató unokahúg is. De ezen a ponton túl inkább nem mesélünk tovább. Ahogy már utaltunk rá: pontosan ennek, az eleinte sehová se tehető, a tematikába látszólag nem is nagyon illő történetnek a végén jön rá a néző: amit itt két órában végignéztünk, abban minden-mindennel nagyon is összefügg. Így lesz teljes egész ez az alkotás.

Ne legyenek kétségeink: ez az a film, ami nyugtalanítóan és egyfolytában kérdez minket: számíthat-e mentségnek a „Parancsra tettem!?” Lehet, hogy a hóhér is áldozat? Lehetek-e élet-halál ura, dönthetek-e azon a nagyon keskeny mezsgyén belül, ahol elvileg semmi mozgásterem sincs? Ki követi el a bűnt: a rendszer vagy én?

Ugyebár, jól lefordíthatóak ezek a kérdések és a lehetséges (?) válaszok a mi mindennapi, kiélezett konfliktus-helyzeteinkre is, nem kell azért hóhérnak menni Iránba.

Na most már, ha azt hisszük, hogy csupán afféle moralizálós alkotásról van szó, nagyot tévedünk. (A moralizálós, tétel-drámaszerű alkotások általában unalmasak egy kicsit, lássuk be.) Nem. Négy igazi, eredeti, izgalmas sztorit láthatunk, óriási karakterekkel, amelyek műfaja a krimitől a romantikus történetig terjed.

Különben is, a néző szempontjából nem az a legfontosabb, hogy miről szól egy film, hanem hogy HOGYAN van megcsinálva. Milyen a ritmusa, van-e mélysége, belefér-e esetleg a humor, elrepít-e a képi világa, mennyire eredeti, és főleg: miután kijöttem a moziból, milyen sokáig hordozom a fejemben és a lelkemben mindazt, amit az alkotás üzent? A Nincs gonosz minden szempontból mély nyomokat hagy bennünk, ebben nincs hiba.

Mohammad Rasoulof rendező-forgatókönyvíró nem vehette át személyesen az Arany Medvét Berlinben. Az iráni hatóságok nem engedték elutazni. A bűne az, hogy 2009-ben részt vett egy kormányellenes tömegtüntetésen. Ezért hat év(!) börtönre ítélték . Ezt a drákói büntetést, különböző kérvényeket, tiltakozásokat követően, egy évre csökkentették ugyan, és Rasoulof azóta készíthet filmeket is, de nem hagyhatja el az országot. Helyette lánya, Kaveh Farnam vette kézbe a szobrot, aki a gyújtó hangú beszédében kiemelte: „a falak nem tudják feltartóztatni az eszméket, a hitet és a szerelmet, és csak arra alkalmasak, hogy a diktatúrák körbezárják saját magukat.” Az Arany Medve szobrocskát a magasba emelve hozzátette: ez a kis barátunk nemsokára a hazámba utazik, és elmondja apámnak, hogy nincs egyedül, Mohammad pedig megmutatja neki, milyen sok békés ember él Iránban. 

Ajánlom ezt a filmet mindazoknak, akiknek valamikor dönteniük kellett vagy dönteniük kell, hol a határ a lelkiismeretük és a rájuk nehezedő kényszer között. Azoknak is, akik nem szeretnek élet-halál urai lenni, de néha, úgy tűnik, muszáj. Akik tapasztalták és tudják, hogy a Gonosz, igenis, létezik, de tisztában vannak vele, hogy ez a dolog ennél sokkal árnyaltabb, és van az úgy, hogy bármi áron ki kell lépnünk önmagunk korlátaiból. Megéri vagy sem: mondjuk, húsz év múlva kiderül.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.