Ónody Gomperz Tamás Időtlen városok

Alig múlt négy óra, a nap bíbor színű uszályt húzva süllyed a távoli dombok mögé, a városra lassan ráborulnak az árnyak. Mint avar alá a hideg, úgy kúszik bele az életünkbe a sötétség. Érdekes módon, magyarul ugyanazt a szót használjuk a fényforrásként üzemelő központi csillagunkra, mint arra a 24 órás időegységre, amelynek nagyobbik részét – a földrajzi szélességnek ezen a fokán, hat hónapon keresztül – nem a világosság, hanem a fekete éj uralja. Mi nem teszünk különbséget a Sun és a day vagy a Soleil és a jour között: Nap -> nappal -> egy nap, a fényesebbik felével azonosítjuk az egészet. Nem állítanám, hogy ennek a nyelvi jelenségnek mélyebb értelme van, ettől még bátran levonhatjuk a következtetést: a magyar nép szereti a világosságot. Miért ne hízelegnénk magunknak? A miniszterelnök úr is így tett, amikor megállapította, hogy a magyar nép szereti a szabadságot. Ő a történelmünket azonosította a fényesebbik felével.

No de szabadságszeretet ide, szabadságszeretet oda, a nappalok és az éjszakák hosszát még kurucos elszántsággal sem könnyű megváltoztatni. Bolygó, keringés, ferde tengely, beesési szög, deklináció – tekintsük ezeket az asztronómiai körülményeket olyan adottságnak, amelyen legfeljebb újabb kétharmados felhatalmazással próbálhat meg nemzetünk Atlasza korrigálni. Addig be kell érnünk azzal, hogy például ma, november 3-án, mindössze 9 óra és 53 perc telik el a napkelte és a napnyugta között. Más megközelítésben (a depresszióra hajlamos olvasók most ne figyeljenek): több mint 14 órán át tart a hamarosan beköszönő sötétség. És ez messze nem a mélypont. Pár hét múlva már csak 8 óra és 29 perc hosszúságú, helyesebben rövidségű lesz a nappal, feltéve hogy a sápkóros délelőtti félhomályból a koradélutáni szürkületbe ernyedten átmosódó kurta derengést annak nevezzük. A téli napforduló éjszakájának terjedelmét a depresszióra még inkább hajlamos olvasók érdekében nem közöljük, a türelmetlen vámpírok könnyen kiszámolhatják.

A nappali órák számán tehát nem tudunk módosítani, azt viszont majdnem tetszőlegesen alakíthatjuk, hogy erre a szűkös intervallumra melyik tevékenységünk essen. A nap állására nincs ráhatásunk, de arra igen, hogy ehhez az álláshoz milyen időzónát társítunk. Az egyik természeti, a másik emberi konstrukció. A nap mindenképpen rövid időt tölt a téli égbolton, de mi dönthetjük el, hogy amikor a dombok mögé bukik, akkor 3 vagy 4 óra legyen. Esetleg még több. Ennek persze az az ára, hogy egy vagy két órával később pitymallana. Az kell mérlegelni, hogy reggel vagy délután szeretnénk több fényt. Mivel az elektromosság és az izzó feltalálásával az emberiségi túljutott a társadalomfejlődésnek azon a szakaszán, amikor a munkavégzés szempontjából célszerűnek bizonyult a nappal együtt kelni és feküdni, ezért bátran elengedhetjük azt a magyarországi téveszmét, hogy munkába menni kizárólag természetes fényben lehet. Párizsban december végén és január elején reggel háromnegyed 9 körül kel fel a nap, a vele nagyjából egy szélességi körön fekvő Budapesten fél 8-kor. Cserébe az előbbi helyen délután 5-kor sötétedik, itt már 4 előtt. Melyik a jobb: sötétben indulni dolgozni, vagy sötétben botorkálni haza?

Ez a kérdés, választhatunk. Arra ugyanis elég nagy az esély, hogy az óraátállítás a közeljövőben megszűnik. Az évenként kétszer elvégzett mutatvány eltörlésének egyetlen vesztese a sajtó lehet, hihettük balgán, mert akkor pótolniuk kell a minden alkalommal előadott, tökéletesen értelmetlen „vesztünk egy órát” és „nyerünk egy órát” sóhajtozást és lelkendezést tartalmazó tudósításokat, mintha az embereknek rendelt időhöz hozzáadna valamit vagy elvenne belőle bármit az óramutatók előre vagy hátra tekerése. Ehhez társul az átállás okozta alvási nehézségeket taglaló, elmaradhatatlan panaszkodás, amit az a felismerés sem csillapított soha, hogy hozzánk hasonló antropológiai tulajdonságokkal rendelkező lények tízezrei utaznak rendszeresen az Egyesült Királyság és a kontinens között, miközben az időzónák közötti egy órás differencia ellenére remekül tudnak aludni. A tengerentúli repülőutakról nem is beszélve, amit szintén sokan kibírnak valahogy.

Azonban nem csupán a sajtó lehet a vesztes, hanem mindazok, akiket nem csábított el a sötét oldal. Eddig teljesen magától értetődőnek tűnt, hogy az óraátállítás kivezetése esetén a nyári időszámítást állandósítjuk, a télitől pedig végleg megszabadulunk. Miért? Mert akkor tovább lesz világos, és a magyar nép a világosságot szereti, ugye. Mehr Lichthof! – ahogy a művelt pesti ingatlanos mondaná. Ám azóta kiderült, hogy élnek köztünk olyanok, akiket nem zavar, ha a következő reggel látják újra a napot, amennyiben ebéd után elszundikálnak vagy beülnek egy moziba. Közéjük sorolható az Országos Meteorológiai Szolgálat mellett a Magyar Alvás Szövetség, (ilyen is van!), mely intézmény illetékese az őszi óraátállítás szomorú apropóját találta megfelelőnek arra, hogy a sötétség mellett kampányoljon. Szerinte a téli időszámítást azért kell megtartani, „mert az határozza meg évmilliók óta az élővilág működését”. Az egyesület éjszaka-párti elnöke azt is kifejtette, hogy „a téli az eredeti időszámítás, ezért nem lenne jó megzavarni a nyárival”.

Nincs olyan, hogy eredeti, ha az alatt organikust és természetit értenénk, minden időszámítás mesterséges. A téli kicsivel régebbi, mint a nyári. Amennyiben azt mondjuk, hogy az „eredeti időszámítás” azt veszi alapul, amikor a legmagasabb napállás a legközelebb van a déli időponthoz, akkor a Vásárosnaménytól a bretagne-i Quimper-ig húzódó 2000 kilométer szélességű hatalmas terület nem maradhatna egy időzónában. Egy órát vesz igénybe, mire a Nap az egyik ponttól a másik fölé ér. Vagy a franciák nincsenek az élővilág évmilliók óta kialakult működésével összhangban – vagy mi. Vajon mi történne velünk, ha a nap egy órával később nyugodna le nálunk, ugyanabban az időpontban, mint Párizsban?

Városokban élünk. A városok nem természetes élőhelyek. Minden város lázadás a természet rendje ellen. Ez nem csak a metropoliszokra, de a kisebb településekre is igaz. A városokban nem számít, hogy az élővilág mit határoz meg évmilliók óta. A születéstől a táplálkozáson át a szaporodásig semmi sem úgy történik a városokban, ahogyan azt az élővilág műveli a természetben. A város a világnak az a szeglete, amelyet a teremtő ember a saját képmására formál.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.