Kormos Lili Játszd újra, Sally?

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ

Sally Rooney, jelenleg legalábbis, az a szerző, akinek az új könyvét mindig azonnal el akarom olvasni, olyan mély benyomást tett rám néhány évvel ezelőtt a Normális emberekkel. Amikor a Hová lettél, szép világ megjelent, félretettem mindent, annyira vártam már, hogy elmerülhessek Rooney világában, amely most sem okozott csalódást, de volt bennem hiányérzet, amikor a könyv végére értem.

Nem állítom, hogy ismerek minden olyan kortárs szerzőt, aki az én korosztályomról írt regényt, de összehasonlítási alap nélkül is biztos vagyok benne, hogy Sally Rooney nem csak érti, mi játszódik le a húszas éveik végén, a harmincas éveik elején járó fiatalokban, de arra is képes, hogy a lehető legpontosabban írjon ezekről az érzelmi viharokról, szorongásokról, bonyolult kapcsolatokról, amelyek összekötnek bennünket. Csak ezzel tudom ugyanis magyarázni, hogy miért volt számomra annyira evidensen érthető a Normális emberekben Connell és Marianne kapcsolata, vagy hogy miért kedveltem meg Francest a Baráti beszélgetésekből, annak ellenére, hogy sokszor irtó irritálón viselkedett. Jó, az utóbbi azért is történhetett, mert a legnagyobb baklövéseiben a saját hülyeségeimet véltem felfedezni, és senki nem szereti visszanézni a bénázásait, ha nem muszáj. Bátran ki merem tehát jelenteni, hogy Sally Rooney egyike a legtehetségesebb fiatal szerzőknek, és ettől még az sem tántorít el, ha a könyveit olvasó barátaim közül sokan tikkelést kapnak tőle, mert idegesítőnek, gyámoltalannak, érthetetlennek tartják a karaktereit, és az a világ, amely engem az első két mondatnál magába szippant, őket inkább menekülésre készteti. Aki ilyen jól ír, aki ennyire könnyen megtalálja a kifejező szavakat, amelyekkel sokszor számunkra is kibogozhatatlan érzelmeket egészen világosan el tud magyarázni, aki képes rá, hogy megragadja a figyelmemet, aztán többszáz oldalon át ne eressze el, az rendkívül tehetséges, ebben egészen biztos vagyok.

De néha még a legnagyobb tehetségek is kihagyják a ziccert, és azt hiszem, a legújabb könyvével ez történt.

A Hová lettél szép világ középpontjában Eileen és Alice, a két egyetemi barátnő áll, akik most épp elsodródtak egymástól, de folyamatosan tartják a kapcsolatot, hosszú, elmélkedős e-maileket váltanak időről-időre. A könyv úgy épül fel, hogy egy fejezet szól Eileenről, egy Alice-ról és aztán olvashatjuk valamelyikük levelét. Ezek a levelek egyébként a regény legizgalmasabb, megkockáztatom, legérdekesebb részei. Egyrészt azért, mert érdekes dolgokról írnak egymásnak.

Alice például hosszan fejtegeti, hogy ő íróként ehhez ért, ezt tudja csinálni, ezt is szereti csinálni, de ha arra gondol, milyen folyamatok zajlanak a világban, mit élnek át emberek százezrei naponta a háborús övezetekben vagy a fejlődő országokban, akkor kénytelen belátni, hogy az ég egy adta világon semmi jelentősége nincs annak, hogy ő a könyveiben azt fejtegeti, milyen bonyolultak a párkapcsolatok dinamikái. Ez egyébként alighanem Rooney személyes dilemmája is, egyáltalán nem alaptalanul, de erről majd később. Az egyik kedvenc levelem, amikor Eileen arról ír, hogy milyennek képzeli a boldogságot, de azt is szerettem, amikor az elveszett knosszoszi civilizációról írtak egymásnak – ez annyira megfogott, hogy elkezdtem utánaolvasni a témának. Ezek az e-mailváltások tehát tényleg inspirálók, alkalmasak rá, hogy akkor is ilyen kérdések körül forogjanak az olvasó gondolatai, amikor már félretette a könyvet. A másik ok, amitől kiemelt jelentőséget kapnak, viszont már sokkal inkább abból fakad, hogy a regény többi fejezete meglehetősen unalmas.

Azokban a fejezetekben ugyanis, amelyekben a két lányt követjük, amint próbálnak valamiféle rendet teremteni a magánéletükben, csupa olyat tár elénk Rooney, amiket már láttunk. Nem úgy általánosságban, hanem konkrétan tőle. Amit a Hová lettél szép világban csinál a szereplőivel, az már nem a jellegzetes, saját hang, a kedvelt témák beépítése a történetbe, hanem konkrétan önismétlés. Olvasva a könyvet, azon kaptam magam, hogy Eileent legszívesebben megráznám, Alice pedig egyáltalán nem érdekel, noha lehetne egy kifejezetten izgalmas karakter is. Simon és Felix, a történet két férfi főszereplője egyébként sokkal izgalmasabb, de még náluk is úgy éreztem, hogy kimaradt egy csomó lehetőség. Simon például jóképű, kedves, a politika világában dolgozó vallásos ír srác, aki őszintén hisz Istenben, vasárnaponként pedig templomba jár. Ez olyan alaphelyzet, amely akár igazi mélységet is adhatott volna neki, valódi feszültség lehetett volna az Eileennel való kapcsolatában, arról a leheletfinoman meglebegtetett lehetőségről nem is beszélve, hogy talán vonzónak találja Alice pasiját, Felixet. Felix egyébként egy kicsit zűrös, egyszerű srác, sokat nem tudunk róla, mert még a külsejéről sem mond semmit Rooney azon kívül, hogy alacsony, az viszont világosan kiderül, hogy sokat csajozik mindenféle randiappokon, de a férfiakhoz is vonzódik, és a lányokhoz hasonlóan az ő családi háttere is elég zűrös. Ezek nagyon fontos elemei a karakternek, mégis úgy érzem, hogy a biszexualitás teljesen fölöslegesen került bele, mert a történet ezzel pont nem kezd semmit. Nincs feszültség közte és Alice között, nem nagyon látni, hogy ő vívódna, vagy erről igazán beszélgetnének, ez csak úgy ott van és kész. Egyetlen kósza pillanatra merül csak föl, hogy ez akár egy egészen más, sokkal izgalmasabb dinamikát is adhatna a történetnek, de aztán az is annyiban marad, végül minden megy tovább a maga többé-kevésbé zökkenőmentes útján. Mikor lezárult ennek a négy embernek a története, meglehetősen élérevasalt módon egyébként, nélkülözve mindazt a szépséget és drámaiságot, amit például a Normális emberek befejezésébe sikerült belevinni, azt éreztem, hogy oké, ezen is túl vagyunk.

Pedig a regény maga olvasmányos, nem tudtam letenni, amiben hatalmas szerepe van a fordítónak, Dudik Annamária Évának, szóval az, akinek ez lesz az első Rooney könyve, még lehet, hogy bele is fog szeretni. Aki viszont sorban olvasta a szerző könyveit, az most hozzám hasonlóan, egy kicsit talán átverve érzi magát. Eszem ágában sincs pálcát törni felette, nyilván nehéz elszakadni attól, amiben otthonosan mozog, amit ismer, amiről jól tud szólni, és amit a közönsége is láthatóan imád, mégis azt gondolom, hogy érdemes lenne megpróbálni, mert ez így olyan, mintha Tarantino újra és újra megrendezné a Ponyvaregényt, csak átkeresztelné a szereplőket. Úgyhogy, ha eddig nagyon vártam Sally Rooney könyveit, akkor most a negyediket nagyon-nagyon-nagyon várom, mert azt hiszem, hogy az lesz az a regény, ami hosszú távon sok mindent el fog dönteni vele kapcsolatban.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.