Katona Klári Végtelen tisztelet

Elismerés, elismerések. Kinek mit jelentenek? Mit adnak? Visszaigazolást? Vajon adnak? Vagy érdemeket? Nagyratartást? Megkülönböztetést? Megnyugvást? Győzelmet? Méltó figyelmet? Megerősítést? Diadalt? Rangot? Kielégülést? Megelégedettséget? Mindezt együtt? Egyiket sem?

Ki tudja. Valószínűleg minden kitüntetettnek, elismertnek valami olyasmit is, ami csak személyes történetének egyediségében létező, annak tükrében érthető.

Érkezhet szűk környezetünkből, köreinkből, azokon kívülről, versennyé fokozott megnyilvánulások után, vagy az állam jóvoltából. Más-más lesz ezért a fogadtatása, a velejáró megélés. Sokféle, ahogy kívülről érkeztében hat. Bevalljuk vagy sem, a belső hiányokra. Mert, ahogy a tehetségeink felismerését, megerősítését is hamarabb bízzuk másra, mintsem a bizonyosságunkat erősítenénk, megnyilvánulásának idején is inkább kifelé tekintgetünk visszaigazolásért.

Nem véletlen hát, hogy ha az elismerést az állam adja, fogadása, elfogadása az elveket könnyűszerrel legyőző, mély csapdákat rejtő lehet.

1933-ban, az akkori First Lady jóvoltából született annak a nemzeti kulturális centrumnak az elgondolása, amely ma rövid nevén, Kennedy Centerként ismert. Ami 1964-ben hivatalosan a John F. Kennedy Memorial Center for the Performing Arts nevet kapta, a meggyilkolt elnök és emléke előtti tisztelgést kifejezendő. Washington az otthona az előadó művészet híres csarnokának.

Hosszú volt az út attól kezdve, hogy Eleanor Roosevelt a nagy gazdasági világválságot követő depresszió idején, a válságos helyzet enyhítése érdekében tárgyalásokat kezdett a munka nélkül maradt művészek ügyében a kormány felelőseivel. A művészek létproblémáinak megoldásához szükséges munkahely-teremtési elképzeléseit 1935-re tudta szenátusi meghallgatásig vinni. Ezzel indult a Nemzeti Kulturális Központ megteremtésének története. Eisenhower elnöklése idejére született a következő nagy döntés, ő alapította meg a központ első igazgató- és vagyonkezelő tanácsát, és a kormányok történetében ő szavaztatott meg először állami hozzájárulást egy művészeti építmény felépítéséhez. Felesége, Mimi Eisenhower lett aztán a Kennedy elnöksége alatt létrehozott bizottság elnökhelyettese, melyet tiszteletbeliként Jacqueline Kennedy elnökölt. J. F. K. halála után sem szakadt meg a folyamat. Lyndon B. Johnson törte fel a földet ásójával a központ mai épületének alapjához. Az állami segítség mellett az adományozás először még igen csekély volt, de aztán jelentős hozzájárulások érkeztek, még külföldi államtól is. Olaszország 3.700 tonna carrarai márványt ajándékozott a megálmodott központ felépítéséhez. Az adományok nőttek, a fenntartás tartópillérét adják.

Az épületegyüttesben három jelentős térben tartanak előadásokat, a Koncertteremben, az Operaházban és az Eisenhower Színházban. A tetőterasz naponta éjfélig fogadja ingyenesen látogatóit. A Kennedy Center otthont ad a Nemzeti Szimfonikusoknak, a táncművészeknek, a jazz képviselőinek, a színháznak.

A Millenniumi Színpad az év minden napján, este hatkor – Szentestét kivéve, mert aznap délben – ingyenes előadást kínál. A központ Performing Arts for Everyone (PAFE), azaz Előadóművészet mindenkinek című programja széles spektrumban kínálja előadásait, legyen szó táncról, jazzről, kamara- és folkzenéről, történetmesélésről, színházi megnyilvánulásokról.

1978 óta pedig évente kitüntetik a kiválasztottakat a Kennedy Center Honors, a Kennedy Központ Megbecsülés díjával. Azok kaphatják, akik alkotásaikkal egy életen át hozzájárulást adnak az amerikai kultúrához és művészi megnyilvánulásaikat is ez vezérli. Az évenkénti decemberi gála igazi ünnep. A megbecsültek ünneplése, a csillagok egymás iránti tisztelgése. Az első gálán Leonard Bernstein köszöntötte az Opera színpad széksoraiban és a kitüntetett művészekkel a páholyok egyikében ülő díszvendégeket. Jimmy Carter és a First Lady, Rosalynn Carter azok, akik – hagyományt teremtve – az előző napon díszvacsorát adtak az első öt kitüntetettnek. Ők: Richard Rogers, aki azon két művész egyike, akik EGOT nyertesek, Emmy-, Grammy-, Oscar- és Tony-díjasok. Pulitzer-díjjal is elismerték. Marian Anderson, a kontraalt, aki az operától a spirituáléig minden énekelt műfajban kiemelkedett, és sikeresen küzdött az afrikai-amerikai művészek elfogadtatásáért. George Balanchine, a huszadik századi koreográfusok legjelentősebbjei közül való. Az amerikai balett stílusteremtője. A New York City Ballet alapítója, melynek aztán harmincöt éven át művészeti igazgatója is maradt. Fred Astaire, színész, énekes, táncos, akit a filmtörténet legmeghatározóbb táncosaként tartanak számon. És Arthur Rubinstein, akire kétség kívül minden idők egyik legnagyobb zongoraművészeként tekinthetünk.

Nem csoda, hogy Bernstein nyitóbeszéde megtiszteltetést hangoztató, meghatottsággal teli. Ezzel örökre megszabva a későbbi esteket megnyitó és a bejelentéseivel gördülékennyé tevő hírességek hozzáállását. Mert az kivételes attitűdöt mutat, s ennek jelentősége van. A megbecsülteket egy-egy előadott darabbal ünneplők részéről is. Ahogy Quincy Jones mondja: „Ez az est a művészek, valamint gondolati szabadságuk tisztelete. Annak a megértésnek a kifejezése, amihez ezeken keresztül jutottak. Annak megértéséhez, hogy más nagyságok honnan jönnek. A terem megtöltődik szeretettel és tisztelettel. Arra gondolok, ezt látva, milyen jelentős hatás érheti azokat, akik híján vannak a szeretetnek és a másik iránt tanúsítható nagylelkűségnek és tiszteletnek”. Az idézett gondolattal lesz teljes a Bernstein által mutatott attitűd. S valamennyien ehhez tartják magukat. így lesznek a felülemelkedettség képviselői. A színpadról ünnepelt világsztárként is képesek – akár produkcióik közben is – a páholyban ülő ünnepeltre felnézni. Fizikailag, szellemileg, érzelmileg. Egyikük megnyilvánulása sem mentes ettől. Beyoncé ennek szellemében tiszteleg Barbra Streisand előtt. Ray Charles talán másfél percet énekel? Mégis, egy élet sűrűsödik benne. A zenei és baráti kapcsolat minden mélyrepülése és a mások által bejárhatatlan magassága feszül kiénekelt hangjaiban, aztán ennyit mond: „szeretlek, Ouincy”. Férfikönnyeket fakaszt.

A Meryl Streep előtti tisztelgés a tisztesség és a magas szintű szakmai tudás üdvözlése. Meg egy igaz embernek járó, mérlegelések nélkül kifejezett, érzelmileg fűtött, mégsem túlcsorduló köszöntés-sor. Mindig is mondtam, senkit sem lehet túlszeretni. Ünneplői nem is félnek ettől. Aztán Sting fogná vissza könnyeit, amikor Lady Gaga énekel neki. Egy másik évben Sting áll a színpadon. Az egyik ünnepeltnek énekel. A páholyba fel-fel nézve. Bruce Springsteen most általa van „ ott” fenn...

...és nincs vége.

Még csak negyvenkét éve kezdték.

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.