Kényszeredett vallomás

Maggie Gyllenhaal / Az elveszett lány

Yorgos Lanthimos A kedvenc című filmjének Annájaként tragikus sorsú nőt, A Korona Erzsébetjeként szigorú szülőt, Maggie Gyllenhaal lélektani drámájában pedig egy önmagával meghasonlott anyát játszik Olivia Colman, aki remekel ezekben a súlyos szerepekben.
Mindhárom alakításában más és más oldalról járja körbe azt, mit jelent anyának lenni, és mi minden kapcsolódik hozzá.

A nők lélektanában jártas olasz sztáríró, Elena Ferrante angolul azonos című (The Lost Daughter) kisregénye alapján készült film egy különös nyaralás történetét meséli el, amelynek során a főhős szembenéz saját magával és múltjának fájó részleteivel.

Leda irodalomprofesszor, aki egyedül tölti vakációját Görögországban. Nyugalmát a csendes városban egy amerikai család érkezése zavarja meg. A fiatal anyukát, Ninát (Dakota Johnson) és kislányát figyelve a parton, feltörnek emlékei saját gyerekeiről és kihívásokkal teli családi életükről fiatal anyaként. Nem szívesen beszél múltjáról senkinek, pihenése pedig lázálomszerű sodródássá változik. A jelen és a múlt különös hullámzásából bontakozik ki saját története és ­régóta cipelt, mély traumája.

A film cselekményét főhőse nézőpontjából ismerjük meg. Maggie Gyllenhaal rendezői debütálása belső utazás egy saját magával folyamatos harcban álló, középkorú nő életében, aki megpróbál uralkodni önmagán, ám érzelmei újra és újra elragadják – végül számot vet eddigi életével.

Leda állapotváltásai határozzák meg az események irányát, nincsenek nagy fordulatok, a napok viszonylag eseménytelenül telnek. A jelenetek mégis tele vannak feszültséggel, minden egyfele, a tragédia irányába mutat. Ez leginkább Nina kislányának elveszett babája körül csúcsosodik ki. A műanyag figura egyszerre jelenti a pótolhatatlan játékot, jelképezi a gyerekek után maradt űrt és kapcsolódik a nő egy fontos emlékéhez is. A játékbaba köti össze múltját a jelenével, kapocsként működik a filmben párhuzamosan futó két dimenzió között.

Fontos szerepet kapnak az ellentétek: a hangvétel egyszerre ­melankolikus és zaklatott, szépek a helyszínek, mégis, van az egészben valami nyugtalanító. Ilyen például a rohadó gyümölcs a szálláson, a toboz és annak napokig fájó helye vagy a helyiek ok nélküli ellenségeskedése. A film egészét átható paranoia a nézőre is átragad. Az elrejtett apró jelek, különös helyzetek, elharapott félmondatok egyszerre tudhatók be a főhős bizonytalanságának, labilis lelkiállapotának és az üdülőhely különös légkörének.

A nőiségről, illetve az anyaság kérdéseiről és ellentmondásairól szól Leda története. Állítása, hogy az anyává válás nem feltétlenül jön természetesen, de leginkább arra hívja fel a figyelmet, hogy mindenki máshogy éli meg azt. Az elveszett lány főhőse korán vált szülővé, és hiába kereste, nem találta helyét ebben a szerepben. Ez az érzés áll szemben a gyerekei iránt érzett szeretetével, a kettősség pedig ennyi idő távlatában is folyamatosan gyötri és emészti. Drámáját az arra irányuló bűntudat súlyosbítja, hogy beletörődött és megtanult együtt élni ezzel.

Olivia Colman tekintete az első perctől kezdve megelőlegezi saját tragédiáját. Egyszerre magának való, kemény nő és sebezhető, zavarodott asszony, akiben fellelhető minden fájdalom, amit el tudunk képzelni. Teljesen azonban soha nem fedi fel magát előttünk. Jessie Buckley alakítja a fiatal, türelmetlen, érzelmileg labilis Ledát, aki képtelen összehangolni vágyait akkori életével. A középkorú anya a lelki társát látja meg a Dakota Johnson által megformált ­Ninában, ám ez a láthatatlan kapocs csak illúzió marad számára. A fiatal nő valójában egészen más karakter, mint ő. Vele kedves ugyan, de távolságtartó, az utolsó pillanatban mégis felfedi igazi arcát.

Maggie Gyllenhaal direktorként és forgatókönyv­íróként is jegyzi Az elveszett lányt, amelynek világpremierje 2021-ben, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon volt, ahol elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat. Az amerikai színésznő rendezői bemutatkozása a sztorijával és a képi világával is magával ránt, és egy érzés, egy állapot megragadására koncentrál. A kézikamerás felvételek kiemelik a főhős megfigyelő szemszögét, a jelenben játszódó közeli, részletekre koncentráló beállítások pedig a szereplők emócióit hangsúlyozzák, és kapcsolódnak a visszaemlékezésekből ismerős képi világhoz.

A jelen bizonyos részletei előhívják Leda múltját, az asszociációja útján ismerjük meg emlékeit. Ilyen például a kislány és édesanyjának látványa, a játékbaba, de a narancs is. Egy ponton a film mégis elfárad, a kapcsolódási pontok elhalványulnak. Nekem hiányzott az is, hogy többet megtudjak a főhős háttérsztorijáról. Ugyanígy, bizonyos érzések, reakciók, lépések megválaszolatlanok maradnak. Miközben érdekes kérdések merülnek fel, kevésre kapunk választ igazán. Ferrante könyvének adaptációja számos dolgot nyitva hagy – az viszont egészen biztos, hogy elgondolkodtat.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.