Kormos Lili Kézirat nem ég el

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

A Mester és Margarita bizonyos szempontból olyan, mint A tanú, a Macskafogó vagy az Annie Hall. Több-kevesebb köze mindenkinek van hozzá, még annak is, aki nem szereti annyira, és az is tud legalább egy szállóigévé vált mondatot idézni belőle, aki még életében nem olvasta, ha pedig valahol elhangzik az a szó, hogy „mester”, biztos lesz valaki, aki hozzáfűzi: …és Margarita. Azt, hogy mennyire zseniális műről beszélünk, mi sem bizonyítja jobban, hogy az érdeklődés több mint ötven évvel azután sem lankad iránta, hogy Jelena Szergejevna Bulgakovna átadta a kéziratot a Lenin könyvtárnak és a közel tizenkét éven át írt könyv végre megjelenhetett.

Én tizenöt éve próbáltam meg először elolvasni, pontosan már nem is tudom, kinek az ajánlására, csak arra emlékszem, hogy roppant elszánt voltam, úgy éreztem, muszáj nekem is megismerkednem ezzel a titokzatosnak tűnő regénnyel. A lelkesedésem úgy nagyjából a második fejezetig tartott, vagy talán egy kicsit tovább, amikor félretettem a könyvet, mert bár ott állt előttem a szöveg, érthetően, magyarul, mégis úgy éreztem, mintha legalábbis az orosz eredetit kéne olvasnom. Nem értettem, csikorgott, recsegett az egész, kínlódtam vele piszkosul, úgyhogy inkább hagytam az egészet, mondván, majd később újra megpróbálom. Régi szép idők, amikor úgy látszik, még szívbaj nélkül abba tudtam hagyni egy könyvet, ha úgy éreztem, hogy nem teszik… Körülbelül egy év telt el, és ma sem tudnám megmondani, mi változott, de azt igen, hogy Bulgakov szövege magával ragadott, és bár most úgy gondolom, csak egy nagyon kis szeletét értettem meg a történetnek, minden porcikámban éreztem, hogy ez zseniális. Nem tudtam volna részekre szedni, nem tudtam volna tudományos magyarázatot adni, csak azt tudtam, hogy mindenkinek igaza van, aki lelkesen, szuperlatívuszokban beszél erről a regényről.

A klasszikus filmekhez hasonlóan A Mester és Margarita is új arcát mutatja meg, valahányszor az ember kezébe veszi, mindig észre lehet venni benne valami finomságot, egy addig rejtve maradt részletet, és mindig más lesz fontos belőle, más lesz az útravaló, amit az olvasó magával visz, miután búcsút vett Bulgakov hőseitől. Hosszan lehetne sorolni, miért nagyszerű ez a könyv, de a legnagyszerűbb-nagyszerűsége talán mégis abban áll, hogy olvasók generációit hódította már meg, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a szerző alkut köt az ördöggel. Nem, csak vicceltem, alkura nincs szükség, legalábbis azt hiszem. A csoda abban áll, hogy ez a rendkívül összetett, a végtelenségig elemezhető regény mindenkinek kínál valamit, ami érdekes lehet, amire az adott életkorban-helyzetben reagálni tud, amihez kapcsolódhat. Amikor kamasz fejjel először végigolvastam, a mese, a kaland, a szerelem nyűgözött le, faltam azokat az oldalakat, ahol a Mesterről és az ő hűséges szerelméről olvashattam. Aztán néhány évvel később, egy újabb olvasás alkalmával valami mellbevágóan szépet fedeztem fel a Jesua-Pilátus történetben. Abban, ahogy Isten egyszülött fia ennek a könyvnek a lapjain tényleg, igazán emberré változik, ahogy Pilátus is kilép abból a szűk körből, amiben ő a rossz, aki mossa kezeit, akit kínoz a migrén, és aki, ha már a gyávaságától megmenteni nem tudta a vándorfilozófust, legalább egy utolsó gesztussal igazságot szolgáltatott neki, ahogy megkapja a feloldozást és élete végéig beszélgethet Jesuaval a holdfény-ösvényen sétálgatva.

„Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.”

Tizenhat évvel az első találkozás után még mindig tartogatott újdonságokat a regény. Bulgakov humorát például, amit azt hiszem most először tudtam igazán értékelni, ahogy a sokat emlegetett idézetek is új mélységet kaptak, hiszen már készültem rájuk, már tudtam, hogy jönnek, kicsit olyan volt, mint várni a kedvenc jelenetemet a kedvenc filmemben. De most értettem meg azt is, hogy miről beszélt Woland azon a bizonyos estén a Varietészínházban.

„– Engem azonban természetesen nem annyira az autóbusz, a telefon érdekel, meg a többi efféle...

– Műszaki felszerelés – egészítette ki a pepita.

– Úgy van, helyes, köszönöm szépen – mondta a mágus ünnepélyesen zengő basszus hangján – ...hanem egy ennél sokkalta fontosabb kérdés: vajon belsőleg megváltoztak-e Moszkva lakosai?”

Hogy Woland mennyire gondolta komolyan a kérdését, nem tudom, azt sem, hogy a nevezetes szeánsz előtt mikor találkozott legutóbb Moszkva lakosaival. Azóta mindenesetre nem sokat változott a világ. Az emberek ma is ügyeskednek, próbálnak előre jutni, hol legális eszközökkel, hol mindenféle szürkezónákban mozgolódva, elárulják egymást, és bíznak benne, hogy ők irányítják az életüket, legalábbis addig, ameddig baj nem éri őket, akkor két okból is remélik valamiféle felsőbb hatalom létezését: ha segítség kell, azért, ha a felelősséget kell elhárítani akkor meg azért. Nem hiszem, hogy jobbak lettünk, nem hiszem, hogy ma okosabban viselkednénk a Varietészínház mennyezetéből potyogó bankók alatt ülve, vagy hogy ma Annuska nem tenné zsebre a lépcsőfordulóban talált aranypatkót és hazudna szemrebbenés nélkül, ha megkérdeznék, nála van-e. A Mester könyve még meg sem jelent, már lejárató cikkeket írtak róla, Berlioz pedig még azt sem tudta, kivel találkozott, de már indult, hogy feljelentse, mert bizonyosan nem lehet más, csak külföldi kém (más kérdés, hogy van a külföldi kémnél rosszabb is, de rosszabb esetben meg a feljelentéssel sem megy sokra). A világ tehát nem lett jobb, ahogy talán a regény születése előtt sem volt az, ezt nem tudom, mindenesetre Bulgakov könyve talán azért is tud ennyire népszerű, rajongott alkotás lenni, mert rólunk szólt ötven éve is, meg rólunk szól most is, és magunkról olvasni, még ha nem túl hízelgő is a hangnem, nagyon szeretünk. De van itt még valami. Bulgakov azt is állítja, hogy nem csak megmásíthatatlan rossz van. Ott a jó is. Nem csak Woland van, nem csak a sötétség létezik, hanem mellette a fény is. Hogy van lerombolhatatlan érték, hogy van, amit nem lehet tönkre tenni, bekoszolni, hogy a szépség, a művészet, a humánum, a szerelem még mindig akkora erővel bír, hogy a legnagyobb bajból is ki tudja menteni az embert. Reményt kínál az olvasóknak, hiszen, ha Ponczius Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója békére lelhetett, akkor valahol mindenki találhat megnyugvást. Persze addig hosszú az út, és sokszor nem borul rá ragyogó holdfény, de legalább van út, ami odavezet, és néha elég is, ha ennyiben bízhatunk.

A regénnyel foglalkozó Jelen podcast-adás meghallgatható itt >>>

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.