Pop

Klasszikusok évadja: a fekete és a fehér herceg, meg a jó boszorkány

Németh Róbert | 2020.10.18. 18:23

Címkék:

pop

Olvasási idő kb. 10 perc

Prince: Sign O’ The Times

Prince életművének első tíz éve maga a csoda, nehéz is innen kiemelni, csúcspontot keresni, legjobb lemezről beszélni, hiszen az életműnek ez a része egyszerűen csak tökéletes. De előtte beszéljünk egy kicsit arról, hogy – túl a zseniális albumokon és az elképesztően ihletett dalokon – mitől is olyan fontos Prince életműve. Hát éppen azért, mert Prince állítása a popzenéről több tudott lenni, vagy mondjuk úgy: még annál is több tudott lenni, mint ezek – mármint a csúcslemez és csúcsdalok – összessége. Olyan határokat lépett át a popzenében, amit korábban talán senki sem (az ő „oldaláról”, az afroamerikai zenészek közül egészen biztosan nem): bátran állíthatjuk, hogy a fekete zene David Bowie-ja volt (ő is előkerül majd később, ebben a cikkben), a modern könnyűzene öntörvényű, kissé őrült Mozartja, aki egyszerre tudott pop és art és funky és szexi lenni, aki nem csak saját, alapértelmezett közegét szólította meg, hanem igazi határsértőként át tudta ívelni az amerikai fekete közönséget és a fehér pop- és new wave-rajongókat. És egyszerre volt popper és lázadó, funky punk: olyan sikamlós szövegeket írt, amiktől vaskalapos amerikai anyák és apák fordultak le a székről, társadalmi kérdésekről énekelt nettó popslágerekben, felszólalt a zeneipar ellen, ha úgy érezte, hogy sérelem érte. Igazi milliódimenziós zenész, szerző és előadó volt. Olyan, akiből egy évszázadban csak kevés.

Ami a Sign O’ The Timest illeti, Prince, miután 1986-ban, a Parade című album és annak turnéja után szakított zenekarával, a Revolutionnel, több új projektbe is belevágott: a hiperaktív művész dolgozott egy Dream Factory című albumon, Camille néven szólóprojektet is tervezett, melynek névadója egy fiktív, androgün figura volt (lásd még a David Bowie-párhuzamokat), végül egy tripla nagylemezre fordult rá, ami a Crystal Ball címet kapta, és amely végül nem jelent meg (pontosabban: ekkor nem, csak 1998-ban), mert a lemezkiadó rábeszélte Prince-t, hogy ne egy ennyire, hanem csak egy eggyel kevésbé grandiózus lemezzel jöjjön ki. Ez lett a Sign O’ The Times. Ami Prince Fehér albuma, hiszen elképesztően színes és összetett, rettentően széles fesztávon mozog: elektronika, funk, R&B, pop, art rock, rock (sőt: hard rock), jazz, folk hallható rajta hűvös halomban, mégis értelmezhető egységben. Ha nem is jelenthetjük ki teljes biztonsággal, hogy ez a legjobb Prince-lemez (e sorok szerzője szerint amúgy de), hiszen ott a Purple Rain, vagy az ugyancsak nagyszerű 1999, az biztos, hogy ami az emlékezetes dalok, a kreativitás, a művészi megvalósítás és a siker egyesített koordinátarendszerét illeti, ez az album, ez a művészi tour de force Prince pályájának a csúcsa. Prince nyerő szériája a 90-es évek első felében aztán megszakadt, valahogy elvesztette a fonalat, a sok közepes és a pár kifejezetten gyenge lemez mellett adott ki jobbakat is, de olyan fontosakat, amiket a 80-as években gyakorlatilag folyamatosan, már sosem.

 

David Bowie: Outside

És akkor most az igazi David Bowie. Amióta meghalt (a Jagjaguwar nevű amerikai kis lemezkiadó mondta róla akkor a legjobbat, a legérvényesebbet: „Több volt ő mint sarokkő – ő mutatta meg, hova tegyük le a sarokköveket”), gyakorlatilag folyamatosan zajlik életműve dokumentálása: kiadták több koncertfelvételét (többek közt a legendás, 2000-es Glastonbury koncertét és az 1978-as turnét dokumentáló Welcome tot he Blackout című lemezt, de összesen vagy egy tucatnyit), megjelentek a különféle művészi korszakait összegző box setek és ritkasággyűjtemények, legutóbb pedig újra kiadták késői korszakának egyik legfontosabb lemezét, az Outside című albumot (aminek hivatalos címe amúgy nem Outside, csak a köznyelv emlegeti így, a való az, hogy 1. Outside — The Nathan Adler Diaries: A Hyper-cycle).

Bowie a 80-as évek végén láthatóan a merre továbbra kereste a választ – miután az 1980-as Scary Monsters and Super Creeps című lemezzel egyszerre zárta le pályafutása első tíz évét, valamint a Low, a „Heroes” és a Lodger című lemezekkel reprezentált berlini korszakot, készített több poplemezt, melyek közül kiemelkedik az 1983-as Let’s Dance, és amelyekkel nagyobb baj nincsen, ám mégis hiányérzetet hagyhatnak, hagyhattak azokban, akiknek az egyszerre emlékezetes dalokat írni képes és mindig újfelé kutakodó, kísérletező, határokat feszegető Bowie az alapértelmezés. A brit popsztár a 80-as évek végétől, nagyjából bő fél évtized alatt három egymástól markánsan eltérő dolgot is csinált: megalakította a Tin Machine zenekart, ami rhythm and blues- és hard rock-alapú zenéjévével, meg azzal, hogy nem Bowie neve alatt, hanem zenekarként futott, radikális ellenreakció volt az évtized során készített mainstream poplemezekre. Aztán két Tin Machine-album, majd egy időhúzásként is felfogható Best Of-lemez és -turné (mellyel Budapestre is eljött) után a Let’s Dance producerével, Nile Rodgersszel felvette a Black Tie White Noise-t, amellyel a friss funk és soul körül matatott.

Végül jött a pár hete 25 éves Outside, ami pedig a berlini Bowie-lemezek szellemében és friss elektronikus és indusztriális zene hatása alatt fogant. Az Outside-on Bowie alkotótársa ismét – és életében utoljára – a berlini lemezek producere, Brian Eno volt. Az album egy fura, ezredvégi disztópikus történetre épülő, a társadalom perifériáján születő művészetet, és a társadalmon kívüli, deviáns létezést és viselkedésmódokat megéneklő konceptmű, aminek a világát a zenész és a producer olyan gondosan építette fel, hogy a lemez felvétele előtt Bowie és Eno még egy művészeknek otthont adó bécsi pszichiátriai intézetben is végzett kutatómunkát. A végeredmény a monstrózus, 75 perces album lett, aminek, úgy volt, hogy folytatása is lesz, de nem lett. Persze ez nem is biztos, hogy baj: lett helyette a Bowie-világot a 90-es évek második felének burjánzó elektronikus tánczenéjével keresztező csúcsmű, az Earthling, aminek turnéján Bowie másodszor is fellépett Magyarországon, a Sziget fesztiválon.

Kate Bush: Hounds Of Love

Nem mintha bármikor is elhalványult volna az a munka, amit ez a nő a popzenében elvégzett, de az elmúlt bő tíz évben a szokásosnál is többször előkerült Kate Bush neve, úgy is, mint egy elgondolt „Kate Bush-iskola” névadója. Számos dalszerző-énekesnő bukkant fel ugyanis a színen, akiknek zenei világa, fazonja, attitűdje árulkodott arról, hogy ők bizony az idén 62 éves angol dalszerző-énekesnő köpönyegéből bújtak ki. Csak, hogy pár nevet említsünk: Florence and the Machine, Marina and the Diamonds (aki ma már egyszerűen csak Marina néven szerepel), Bat For Lashes, Joanna Newsom, Lorde, mind-mind a Kate Bush-suliban pallérozódtak, de a goldfrappos Alison Goldfrapp vagy a Fever Ray- és Knife-frontember, Karin Dreijer Andersson, sőt, tán maga Björk sem ugyanaz lenne Kate Bush nélkül.

1978-as The Kick Inside című lemezével gyakorlatilag teljes fegyverzetben pattant ki a porondra, amit aztán még ugyanabban az évben megfejelt egy másik lemezzel (Lionheart), hogy aztán két-három éves szünetekkel adjon ki újabb és újabb albumokat. 1982-es lemeze, a The Dreaming, ha nem is megbukott, de felhúzott szemöldökök fogadták a lemez Kate Bush addigi munkájához képest is art rockosabb, kísérletezőbb világát (kis popkulturális bon mot, hogy a Smash Hits című lapba a nem sokkal később pandúrból rablóvá lett leendő Pet Shop Boys-frontember, Neil Tennant írt a lemeztől, „Nagyon fura, nyilvánvalónak látszik, hogy kevésbé kommersz szeretne lenni”, mondta az ítész). Nem is meglepő, hogy a The Dreaming után, amit Bush maga az ő „megőrültem”-lemezének nevezett, három év is kimaradt.

Az 1984 elején elkezdett, 1985 szeptemberében megjelent Hounds Of Love munkálatai nagyjából hasonló metódus szerint zajlottak, mint a megelőző lemezé, Kate Bush intenzíven használta a kor popkulturális technikai csodáját, a Fairlight CMI szintetizátort (amivel már a The Dreaming idején is nagy kedvvel kísérletezett), miközben az analóg hangzásokat sem hanyagolta el, a legfrissebb digitália mellé többek közt tradicionális ír hangszereket és sokszólamú vokált társított. Az albumot Bush két részre osztotta, és itt nem csak a szokásos a- és b-oldal felosztásról van szó, hanem tényleg két elkülönülő nagy egységről. Az egyik a Hounds Of Love, a lemez, ha úgy tetszik, kommerciálisabb fele, itt vannak a nagy slágerek, a Running Up That Hill, a Big Sky, a Cloudbusting és a címadó dal, a másik fele pedig a The Ninth Wave, ami meg egy többtételes prog-konceptmű, egy balladaszerű, halálról és újjászületésről regélő mély és súlyos dalfüzér. Az album óriási sikert aratott: azon túl, hogy a kritikusok szinte egyöntetűen emelték meg a kalapjukat, a lemez a brit lista éléig emelkedett, több mint egymillió példány fogyott el belőle világszerte, 1986-ban az év brit nagylemezévé választották, Kate Bush pedig az év énekesnője lett. Meg persze tananyag a „Kate Bush-iskolában”. A jó boszorkány elnyerte méltó jutalmát.

Még több olvasnivaló a témában

Kormos Lili

Hiába trükközik a KSH, az emberek 100 százalékos inflációt érzékelnek

Csak a kenyér több, mint 60 százalékkal drágult

Szabó Brigitta

Láng Zsuzsa

Cser-Palkovics András: Kulcskérdés, hogy megjöjjenek az EU-s pénzek

Energiacsúcs összehívását és a fűtési szezon végéig ársapka bevezetését kérik a kormánytól az önkormányzatok.

Tóth Ákos

Ónody-Molnár Dóra

Kvótát a magyar cigányságnak!

A faj szó átírását kezdeményezik a magyar joganyagban az Ámbédkar Technikum vezetői

Ónody-Molnár Dóra

Paul a pult mögött

McCartney, 3, 2, 1.

Benedek Szabolcs

Árnyékkormány angol és magyar módra

Őfelsége leghűségesebb ellenzéke

Szabó Barnabás

Mindenki hazaárulója

Eckhardt Tibor (1888-1972)

Révész Sándor

Vásárhelyi Mária

Ipsos: A magyarok tartanak a legjobban az áremelkedéstől

Többen hibáztatják a háborút, mint a kormányt

Lakner Zoltán

Lakner Zoltán

Tamás Ervin 

Folytatódik Iványi Gáborék zaklatása

A BM-ben nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb

Ónody-Molnár Dóra

Baljós tanévkezdés

Csak irracionális racionalizálás képzelhető el

Ónody-Molnár Dóra

Keresés