Kormos Lili Kokós Lexi, Tibi, a fantom, Jenő meg a többiek

A ’20-as évek elején sikkesnek számított, az éjszakai élet luxus-tudatmódosítója volt, aztán évtizedekre eltűnt, majd a rendszerváltás után újra felbukkant Magyarországon a kokain. Az elmúlt száz évben nem sok minden változott, ma is vannak, akiknek a kábítószer jó üzlet, vannak alkalmi fogyasztók, vannak függők és vannak, akik megpróbálnak gátat szabni a terjedésének, miként olyanok is, akiknek érdekük, hogy a kokain még sokáig jó üzletnek számítson. És van megannyi sztori, amelyek így vagy úgy, de végül mindig rosszul végződnek.

A ’90-es évek végén, 2000-es évek elején elképesztően népszerűek voltak a kábítószerekkel foglalkozó filmek, a Rekviem egy álomért, a Trainspotting, a Félelem és reszketés Las Vegasban vagy – hogy magyar vonatkozású alkotást is mondjak – a Felhő a Gangesz felett. Ezek gyakorlatilag minden késő tizen- és kora huszonéves filmrajongó listáján előkelő helyen szerepeltek. Idővel, ha a műfajnak nem is áldozott le, a fókusz mégis eltolódott, a kábítószer ugyanis egyre kevésbé számít egzotikumnak, nehéz is már újat mondani a szerhasználatról, a témában megjelenő új alkotások, mint a Totál szívás, a Narcos vagy a ZéróZéróZéró már nem a függésről szólnak, hanem a kábítószerről, mint üzletről. Kokainbárókról, vegyészekről, kis és nagy halakról a drog köré épült alvilágban.

Dezső András könyve is inkább a tényekre, mintsem a téma érzelmi oldalára fókuszál. Dezső az 1920-as évektől kezdve vezeti az olvasókat egészen napjainkig, akkortól, amikor Budapest belvárosi kerületeiben először megjelent a kokain, nagyjából egyébként ott, ahol a mai, most épp meglehetősen csendes bulinegyed is található.

A történeti áttekintésen túl – amelyben mások mellett az első magyar kokainkirályt, Kokós Lexit is megismerhetjük –, a könyvben vannak interjúk és különböző archív anyagokból, bűnügyi aktákból rekonstruált történetek. A megszólalók között akadnak aktív és már „visszavonult” kereskedők, futárok és olyan védőügyvéd is, aki maga is éveket töltött el a kábítószerosztályon, nyomozóként. Dezső András képet ad arról is, hogy mi a helyzet Latin-Amerikában, ahonnan gyakorlatilag az egész világot ellátják kokainnal, miben más Peru és Mexikó helyzete, és miért van az, hogy arrafelé még napjainkban is igen gyakoriak a kábítószer miatt kirobbanó, véres leszámolások. És bár a könyv kitér az olyan, bulvársajtót is megjárt kokainos esetekre, mint Stohl Andrásé, Curtisé vagy Szabó Győzőé, a Magyar kóla mégsem bulvár, nem arról szól, hogy ki mindenki fogyaszt kokaint az ismert művészek, politikusok, közéleti szereplők közül, nem kulcsregény, ahol az elejtett információkból ki lehet sakkozni, hogy ki volt az, aki egy házibuliban hegynyi kokaint tüntetett el az orrlyukában. Ennek az egyik oka az, hogy bár a nagykereskedőkhöz valóban a fogyasztókon át vezet az út, de a rendőrség számára nem ők az érdekesek. A másik, hogy egyik esetben sem a személyek az érdekesek, hanem a történetek.

A könyvben bemutatott sztorikban, szóljanak bár a hierarchia alján álló futárokról vagy olyan nagykereskedőkről, akik tényleg nagy karriert csináltak, szépen kirajzolódik a tündökléstől a bukásig tartó ív – vagyis van ismétlődő minta. Ahogy az is időről-időre felbukkan, hogy ki az okos kábítószer-kereskedő, ki az, aki jól csinálja, a know-how tehát nem annyira titok, a legtöbb történet mégis a börtönben végződik, ebben a műfajban ugyanis jellemzően nincs happy end. Valahol mindig becsúszik a hiba a rendszerbe, vagy egy kevésbé megbízható partner vagy egy óvatlan lépés miatt, vagy azért, mert semmi nem elég, és amiből tízmilliót lehetett csinálni, abból jó lenne százmilliót is, már ha sikerül. Aztán ezek a tökéletesen megkomponáltnak tűnő rendszerek valahol mégis megroppannak. Ezek persze tényleg csak a bukással végződő esetek, aki valóban jól csinálja, arról pont ezért nem is nagyon tudunk.

A könyv egyik erőssége, hogy objektív marad, nem ítélkezik, nem akar erkölcsi tanulságokkal dobálózni, nyoma sincs a „drog rossz! Értem?!” típusú attitűdnek. Persze nehéz is lenne ítélkező pozícióból elkészíteni ezeket az interjúkat, mégsem egyszerű ezen a vonalon belül maradni. A másik, hogy anélkül, hogy a szánkba rágná, jól érzékelteti a kábítószer-kereskedelmet körüllengő fura kettősséget. Aki ugyanis nagyban csinálja, és tényleg megvan a magához való esze, az nem nyúl a kábítószerhez, nem is fogyasztja, kereskedik vele, tulajdonképpen adásvételeket bonyolít, de még csak nem is ő, hanem az alatta dolgozó emberek, és ha akarjuk, nézhetjük úgy is, hogy ez sem más, mint szimpla üzlet. Ő ad, a másik fizet, ezzel tehát meg is volnánk, a többi nem rá tartozik. Közben viszont mégis ott van, hogy ez nem legális, az egyéb károkozásokról már nem is beszélek, a lebukás elkerülése ráadásul óriási energiákat emészt fel, mentálisan és anyagi értelemben egyaránt.

A Magyar kóla szembesít azzal a ténnyel, hogy a kábítószer, esetünkben a kokain, a hétköznapi élet részévé vált, már nem csak a kiváltságos kevesek szórakozása, hanem ott van a középosztály bulijaiban is, sőt az európai látképet nézve, egyre inkább csúszik át valamiféle furcsa szürkezónába. A zérótolerancia, a releváns drogstratégia nemlétét elkendőzni szándékozó totális kriminalizálás helyett lehetőség van arra is, hogy megismerjük ezt a jelenséget, és tudás birtokában döntsünk arról, mit is kezdjünk vele. Ezért is jó például, hogy Dezső András megírta ezt a könyvet.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.