Általában akkor születik könnyen egy könyvajánló, ha bizonyos távolságból tekintek az adott műre, függetlenül attól, hogy mennyire tetszett. Kell a három lépés távolság, és akkor könnyen jönnek a szavak, világos minden gondolat, tisztán látom, mit akarok mondani, hogy tekeredik majd az a logikai lánc, ami eljuttatja az olvasót a-ból b-be. Néha olyan evidensen kínálja magát egy-egy motívum, amire az összes további gondolatmenet felépíthető, hogy az már gyanús, mégis hálás vagyok minden ilyen könnyű szülésért, mert tudom, milyen a másik oldal, amikor minden leütött karakterért harcolni kell. Ami még nem is lenne gond, csak harc ide, harc oda, a végén úgy érzem, hogy csupa sületlenséget, égbekiáltó közhelyet vetettem papírra, én is csak az időmet vesztegettem, és bizonyára az is így érzi majd, aki elolvassa, amit kikínlódtam magamból. Ehhez vagy egy nagyon rossz könyv kell, amikor tényleg csak annyi kívánkozik ki belőlem, hogy ez borzalmas volt, vagy egy olyan írás, ami egycsapásra a rajongójává tesz. A rajongó számára ugyanis nincs olyan, hogy objektivitás, nincs távolság, ahonnan rajongása tárgyára nézzen. Én gyerekkorom óta tudok rajongani, egy-egy meséről, kirándulásról, bármilyen élményről, ami fenekestül felforgatta a lelkivilágom, hetekig tudtam beszélni. Azt akartam, hogy körülöttem mindenki tudja, mennyire csodálatos dologról van szó, sőt éljék át ők is ezt a csodát, és osztozzunk benne. Aztán megtanultam visszafogni a lelkesedésem, egyszer mégiscsak illik felnőni, és kordában tartani az érzelmeinket.

Dehogy illik, erre most jöttem rá.

Az Asszony a fronton újra rajongóvá tett. Polcz Alaine önéletrajzi regénye tökéletes, megrázó, katartikus darabja a magyar irodalomnak. Tényleg csak azt tudom róla mondani, hiszen mennyi okosságot elmondtak már mások korábban, hogy aki vágyik valami igazán meghatározó, zsigerekig érő olvasmányra, az most gyorsan vegye kézbe, és kezdje el olvasni. Nem, nem jelent menekülőutat a valóságból, sőt. Egy olyan valóságot hoz közel, amelyről naivan azt gondoltuk, a mi életünkben már nem fog beteljesülni, aztán eljött február 24-e, és egyszerre tapintható közelségbe került, hogy mi is a háború.

1944. március 27-én, Kolozsváron, a Farkas utcai templomban, házasságot kötött az akkor még csak 21 éves Polcz Alaine és Vitányi János. Akkor már évek óta tartott a második világháború, de valahogy még nem került kézzelfogható közelségbe. Bombázás, frontvonal, elhurcolt zsidó családok, sárgacsillag a kabátra tűzve, mind csak ezután következett. Olyan az egész történet, mint egy hosszú, rémisztő zuhanás. Amikor Alaine a férjével és a családjával a Kolozsvárról induló menekültvonattal próbál Budapestre jutni, bombázni kezdik a pályaudvart. Lemászni az utasok előtt is megnyitott szükségóvóhelyre már nincs idő, úgyhogy Vitányi megfogja fiatal feleségét, egyszerűen bedobja az aknába, ő pedig utána ugrik. Mintha ott kezdődne minden, egy végtelen, ki tudja, meddig tartó zuhanás a levegőtlen sötétségbe vagy a pokol fenekére, már nem is tudom.