Kormos Lili Közeli nézőpont

Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma

Aki állt már életében Bruegel egy sokszereplős, mozgalmas festménye előtt, tudja, hogy nem ugyanaz az élmény öt lépés vagy öt centi távolságból nézni a képet. Az egyik benyomást, hangulatot ad, látni az uralkodó színvilágot és így tovább. Közelről nézve azonban már látszódnak az árnyalatok, a szereplők, megannyi apró részlet, amik más perspektívából kiadják az összképet. Valahogy így van ez a történelemmel is.

Minél inkább hátrálunk az eseményektől, annál inkább látjuk a nagy képet, s ezt egészen addig lehet fokozni, ameddig a történelemből nem marad más, csak események egymásutánja. Annak azonban, hogy a fókuszváltás következtében egy idő után már nem látjuk a részleteket és az összefüggéseket, csak azt, hogy azok végül mivé álltak össze, megvan az a veszélye, hogy az események torzíthatóvá válnak, hogy lehet csalni, hogy rendszerek interpretálhatják a maguk szája íze szerint az eseményeket, hallgathatnak arról, amiről hallgatni akarnak és létrehozhatnak olyan narratívát, amelynek a valósághoz ugyan csak részben van köze, cserébe viszont nem csak hogy illeszkedik a világrendjükbe, de tulajdonképpen igazolni is látszik azt. Arról nem is beszélve, hogy minél több rétegű egy esemény vagy folyamat, netán korszak, minél inkább szükség lenne érzékeny, aprólékos vizsgálatra, annál erősebb a késztetés az egyszerűsítő szándékra.

Hatos Pál, Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története című könyve nagyon közel megy az eseményekhez. A Kádár-érában csak dicsőséges 133 napként emlegetett időszakot 18 fejezetben vizsgáló mű annyira részletgazdag és aprólékos, hogy az olvasónak már az első néhány oldal után sem marad szemernyi kétsége a szerző tárgyismeretét, felkészültségét illetően, ami igencsak fontos szempont, különösen akkor, ha feltételezzük, hogy a könyv leendő olvasóinak egy (akár jelentős) része nem szakmabeli, nem történész, vagyis laikusként bízza rá magát Hatos tudására. A magam részéről némi félelemmel kezdtem olvasni a könyvet, mondván, egyrészt régen volt, amikor én a Tanácsköztársaságról tanultam, másrészt az ő és az én tudásom között igen jelentős a különbség. Tartottam tőle, hogy olyan élmény lesz, mintha úgy próbálnám meg felvenni egy beszélgetés fonalát, hogy mit sem tudok az előzményekről, állandóan úgy fogom érezni, hogy valami fontosról lemaradtam, ezért nem értem, miről van szó. A szöveg annyiból valóban nem adta könnyen magát, hogy folytonos koncentrációt és nagy odafigyelést igényelt, már a kissé in medias res stílusú kezdés is világossá tette, hogy ez könyv nem kedvez a pillanatnyi üresjáratoknak, nem lehet csak úgy félszemmel olvasni, mégis volt annyira olvasmányos és lendületes, hogy még azokon a szakaszokon is, ahol esetleg túl sok volt a szám, a név, az adat, és úgy éreztem, nem tudok ennyi információval egyszerre megbirkózni, képes volt átlendíteni, és vitt magával a következő fejezetre. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az elbeszélői stílusnak egy non-fiction könyv esetében nincs akkora jelentősége, szerintem azonban nagyon is van. A Rosszifúk ugyanis egy pillanatra sem válik tankönyvszagúvá, de ami ennél is fontosabb, a szerző úgy tud meglehetősen személyes hangon írni az első világháborút követő eseménysorozatról, beleszőve akár a saját nézőpontját is a szövegbe, hogy közben nem válik elfogulttá. Az egyéni megállapítások, vagy általában az, hogy a könyv Hatos Pál „hangján szól”, nem pedig egy testetlen-lelketlen elbeszélőén, aki illő távolságból sorolja a tényeket, számomra megkönnyítette a befogadást, oldottabbá, könnyebben fogyaszthatóvá tette az egyébként sűrű, intenzív szöveget. Persze ez egyúttal kockázatos vállalkozás is, elég ugyanis egyetlen pici túlzás, egyetlen elfogult hang, és a könyv meglehetősen nagy gonddal felépített egyensúlya máris szétesik.

A szöveg összetartása, ebben az esetben, már csak azért is érzékeny kérdés, mert a szerző arra vállalkozik, hogy ezt a meglehetősen jól körülhatárolható időszakot (1919. 03. 21– 1919. 08. 01.) ne csak önmagában láttassa, hanem egy hosszú és terhelt folyamat részeként. A Tanácsköztársaság nem csak önmagában jelenik meg a könyvben, hanem az első világháború következményeként és a Horthy-korszak előzményeként. Nem csak erről a 133 napról van szó, hanem azokról a problémákról, amelyek már jóval azelőtt is léteztek, és oly mértékben feszítették a magyar társadalmat, legyen az a földkérdés, a munkások helyzete, vagy a javak jellemzően egyenlőtlen eloszlása, hogy előbb-utóbb valakinek megoldást kellett rájuk kínálni. Kun Béláéknak nem sikerült, és Hatos nem áll meg ott, hogy ezt a konzekvenciát levonja, azt is bemutatja, hol és miért bukott el a proletárdiktatúra, miért nem tudtak azok az intézkedések, amelyek a lenini laboratóriumi körülmények között ideiglenesen életképesnek bizonyultak, a gyakorlatban is működni.

A könyv egyik állítása szerint a Tanácsköztársaság 133 napja ’56 után a második legrövidebb időszak, ami a mai napig mélyen meghatározza a politikai gondolkodásunkat, megosztja az érzelmeinket. Épp ettől válik a korszak emlékezete manipulálhatóvá, legendák, féligazságok táptalajává, amik olyan erősen képesek megragadni a közbeszédben, hétköznapi tudatunkban, hogy idővel rá sem kérdezünk a valóságtartalmukra, csak elfogadjuk őket igazságként. (Ilyen például a Tanácsköztársasághoz szinte hozzá nőtt „zsidóuralom” mítosza is, aminek tisztázására Hatos egy egész fejezetet szán a könyvben: „De hogy a népbiztosok többsége – legalább 60 százalékuk – „zsidó” volt, és ezen túlmenően a proletárdiktatúra központi szerveiben irányító tisztségeket betöltők között a zsidó származásúak aránya kiugróan magasabb volt a lakossági számarányuknál, az olyan tény, amelynek torzult emlékezete azóta is változatlan hevességgel lüktet a magyar történelmi tudat megviselt idegrendszerében.”) Pont ezért fontos, hogy a Rosszfiúk világforradalmához hasonló művek megjelenjenek, hogy annyira közel vigyenek bennünket a történtekhez, ahonnan látni a részeleteket is, hogy érthetővé váljanak a különböző motivációk, s az események épp úgy látszódjanak a maguk valójában, mint más események előzményeként vagy következményeként. Ha mind többen és mind többet találkozunk ezzel a higgadt tónussal, akkor talán előbb-utóbb nem csak a könyvek lapjain, hanem a hétköznapokban is találkozhatunk vele.

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.